Az idén várható visszaesésre vonatkozó előrejelzéseikben a szakértők egyre nagyobb számokat emlegetnek. Mivel az adók zömét a jövedelmek arányában - mi több gyakran progresszív kulcsokkal - vetik ki, minél jobban csökken a jövedelem, annál kisebbek lesznek a költségvetés adóbevételei. Ha senki nem hajlandó finanszírozni a hiányt (most éppen ez a helyzet), akkor a kormányzat kénytelen a csökkenő bevételekhez a kiadások további lefaragásával igazodni. Így keletkeznek azok az egyre nagyobb számok, amelyeket a változó összetételű kormányaink változó elnevezésű csomagjai tartalmaznak. A kiadáscsökkentés persze tovább rontja azok helyzetét, akik eddig a költségvetésen keresztül jutottak jövedelemhez, ők is kevesebbet vásárolnak, még tovább esnek a jövedelmek, és így tovább. Nem csoda, hogy a szakértők egyre nagyobb visszaesésre számítanak.
Az ilyen önmagukat erősítő folyamatok a gazdasági ciklus jól ismert elemei. Ami lehetne másként is, az a költségvetés, illetve a kormányzati szektor viselkedése, nálunk ez a visszaesést erősítő (ún. prociklikus) tényező, noha – elvileg – a költségvetés időbeli viselkedése ezzel ellentétes, anticiklikus ritmust is felvehetne.
Noha a válság mélyén kucorogva biztosan nem vigasztal senkit, mégis tény, hogy a második világháború óta a piacgazdaságok számos recessziós periódusában a visszaesés átlagos mértéke jóval kisebb volt, mint a huszadik század első felében vagy még korábban. Sokak szerint ennek a magyarázata éppen a költségvetési szektor megnövekedett súlya. Az egyedi döntéseken alapuló (ún. diszkrecionális) kiadások hatékonyságáról erősen megoszlanak a vélemények, elsősorban nehezen kiszámítható időigényük miatt. Vannak azonban olyan fiskális intézmények is, amelyek eleve bele vannak drótozva a rendszerbe, még külön döntést sem igényelnek. Elsődleges feladatuk nem a gazdaági ciklusok kisimítása, mégis, objektíve ilyen hatásuk van. Ráadásul ezen automatizmusok stabilizáló képességével kapcsolatban a szakmai egyetértés is sokkal nagyobb.
Az egyik legfontosabb ilyen automatikus stabilizátor maga az adórendszer. Az akár csak enyhén progresszív adórendszer hatására a jövedelmek fellendülése idején az elvonás aránytalanul növekszik, viszont recesszióban az emberek nettó, elkölthető jövedelme kevésbé csökken, mint a bruttó jövedelmük. De ugyanilyen simító hatása van a munkanélküli és egyéb segélyek közül azoknak, amelyeket stabil jogosultsági szabályok szerint adnak. Fellendülés idején sok embernek van munkája, kevesebb költségvetési segélyre van szükség, recesszió idején viszont többen szorulnak támogatásra, vagyis az emberek elkölthető jövedelme nem követi a visszaesés mélységét.
Ezek az automatizmusok visszaeséskor komoly stabilizáló szerepet játszhatnak. Ahhoz azonban, hogy a kormány támaszkodhasson rájuk, az kell, hogy a gazdaság visszaesése idején megengedhesse magának a költségvetési hiány akár jelentős növekedését. Ennek pedig az a feltétele, hogy a fellendülés idején inkább többlete legyen, mint hiánya, hogy hosszú idő átlagában a kiadások és a bevételek egyensúlyban legyenek. Ha így gazdálkodik, akkor van esélye arra, hogy amikor tényleg kell, adósságot csináljon. Aki a hét bőséges esztendőben is annyi hitelt vett fel, amennyit csak adtak, annak a szűk esztendőkben bizony nem adnak.
Ennek a jó államháztartás ábécéskönyvében is olvasható tanácsnak a mostani válság szempontjából már nincs jelentősége. De ez is elmúlik egyszer, és lesz belőle másik is. A most a saját bőrünkön megtanult tanulságot véssük márványba, írjuk fel a kéménybe, a falra, mindenhová, hogy akkor se felejtsük el, amikor már túl leszünk a mai krízisen. És akkor a mi költségvetésünk is automatikus stabilizátor lesz.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/15, számában)
