Ha valaki megnézi a közgazdaságtudomány vezető folyóiratainak honlapját (JPE, QJE, AER), azzal szembesülhet, hogy a tanulmányoknak meglepően csekély része makroökonómiai témájú, és szinte nem is találni újkeynesi makromodelleket. Ehhez képest úgy tűnik, hogy a makroökonómia alkalmazóinál (jegybankok, szupranacionális szervezetek körében) az utóbbi évtizedben szinte egyeduralkodóvá vált ez a modellcsalád. Az előző posztban a modellek szokásos (és leginkább kritizált) feltevéseit tárgyaltuk. Most arra keressük a választ, hogy mégis miért szerették őket a döntéshozók.
Szerintünk például a következők miatt.
• Elméleti szempontból zárt rendszerben és egységes keretben láttatják a gazdaságot. A döntéshozók történeteket kaptak, elmesélhető és ezért elhihető magyarázatokat. Az őskeynesi (ún. makroökonometriai) modellek a makrováltozók közötti empirikusan megfigyelhető összefüggések időbeli stabilitására épültek, így empirikus illeszkedésük kiváló is lehetett, azt azonban, hogy valójában mi és miért történt a gazdaságban, nem tudták megválaszolni. Ezzel szemben a mikroalapú újkeynesi modellek minden következtetése mögött emberi magatartások húzódtak meg, ha tetszik, csak az alapvető emberi motívumok állandóságát kellett feltenniük. Ráadásul az alkalmazás során mindig lehetett arra építeni, hogy a modell immúnis az ún. Lucas-kritikára, vagyis a döntéshozó tökéletesen megnyugodhatott abban is, hogy a gazdaságpolitikai lépéseinek hatásvizsgálatakor a modell számol a várakozásokkal és a korábbi lépések összes tapasztalatával.
• A modellek számszerű választ adnak a döntéshozók kérdéseire. A gazdaságpolitika művelői gyakran kvantitatív problémákkal állnak szemben: ha a bérinfláció egy százalékponttal magasabb lett a vártnál, akkor emeljék-e a kamatlábat 25 vagy esetleg 50 bázisponttal. Az elmúlt évtized talán legnagyobb előrelépése a gazdaságpolitikát formáló intézményekben, hogy az elméletileg konzisztens modelleket lehet valós gazdaságok igazi világához igazítani (kalibrálni vagy becsülni), így számszerű következetésekre is használni. Az alkalmazott modellek úttörői kifejezetten büszkén bizonygatták, hogy modelljeik még az empirikus illeszkedésben is legalább olyan jók, mint a hagyományos modellek (márpedig elmélet alapon meg eleve jobbak, lásd az előző pontot).
• A modellek sokféle sokkot, vagyis a gazdaságban mozgást okozó tényezők sok fajtáját tudják kezelni. A gazdaságot érő impulzusok sokféle eredetűek lehetnek, a makrováltozók közötti összefüggések és együttmozgások pedig sokkoktól függően változhatnak. Elképzelhető, hogy az árfolyam leértékelődése a gazdasági aktivitás élénkülésével jár együtt (ha például a hazai technológiai javulása, vagyis a belföldi kínálat bővülése váltja ki), de az is, hogy éppenséggel visszafogja a hazai termelést (ha az van a háttérben, hogy a külföldiek kockázatosabbnak ítélik a finanszírozásunkat, így magasabb hozamot várnak el a nekünk nyújtott hiteleken).
• A modellek segítik a transzparenciát. Az akadémia világában edződött közgazdászok ajkbiggyesztve odavetett small is beautiful ellenvetése ellenére az alkalmazott modellek nagyok. Azért nagyok, mert a döntéshozók egyszerre akarják látni az egész gazdaságot, egyszerre akarnak tudni minden változásról, teljes és szimultán képre vágynak. Ha megváltozott az inflációs előrejelzés, vajon módosult-e a bérpálya is? Hát a növekedési kép? Mennyivel is? Az ilyen tételes elszámolást nagyban segíti a nagy, központi szerepet betöltő modell. Ha nem volna (vagy kisebb volna), csak elkenni tudnánk a számszerű válaszokat.
• Úgy tűnt, hogy egyre jobb a rájuk épülő gazdaságpolitika. Ahogy a keynesisták maguknak követelték a II. világháború utáni általános fellendülés sikerét, és ahogy az újklasszikusok meg voltak győződve arról, hogy övék a volckeri inflációcsökkentés minden érdeme, a kurrens újkeynesi közgazdászokat láthatóan nagy elégedettséggel töltötte el, hogy sose volt még olyan jó makrogazdasági korszak, mint az előző majdnem harminc év. Nehéz megítélni, hogy ebben mekkora szerepe volt, vagy volt-e egyáltalán a makroökonómiai modelleknek, de kétségkívül sokaknak tűnt úgy, hogy a rájuk támaszkodó döntések jó irányba vitték a világot.
Szerintünk például a következők miatt.
• Elméleti szempontból zárt rendszerben és egységes keretben láttatják a gazdaságot. A döntéshozók történeteket kaptak, elmesélhető és ezért elhihető magyarázatokat. Az őskeynesi (ún. makroökonometriai) modellek a makrováltozók közötti empirikusan megfigyelhető összefüggések időbeli stabilitására épültek, így empirikus illeszkedésük kiváló is lehetett, azt azonban, hogy valójában mi és miért történt a gazdaságban, nem tudták megválaszolni. Ezzel szemben a mikroalapú újkeynesi modellek minden következtetése mögött emberi magatartások húzódtak meg, ha tetszik, csak az alapvető emberi motívumok állandóságát kellett feltenniük. Ráadásul az alkalmazás során mindig lehetett arra építeni, hogy a modell immúnis az ún. Lucas-kritikára, vagyis a döntéshozó tökéletesen megnyugodhatott abban is, hogy a gazdaságpolitikai lépéseinek hatásvizsgálatakor a modell számol a várakozásokkal és a korábbi lépések összes tapasztalatával.
• A modellek számszerű választ adnak a döntéshozók kérdéseire. A gazdaságpolitika művelői gyakran kvantitatív problémákkal állnak szemben: ha a bérinfláció egy százalékponttal magasabb lett a vártnál, akkor emeljék-e a kamatlábat 25 vagy esetleg 50 bázisponttal. Az elmúlt évtized talán legnagyobb előrelépése a gazdaságpolitikát formáló intézményekben, hogy az elméletileg konzisztens modelleket lehet valós gazdaságok igazi világához igazítani (kalibrálni vagy becsülni), így számszerű következetésekre is használni. Az alkalmazott modellek úttörői kifejezetten büszkén bizonygatták, hogy modelljeik még az empirikus illeszkedésben is legalább olyan jók, mint a hagyományos modellek (márpedig elmélet alapon meg eleve jobbak, lásd az előző pontot).
• A modellek sokféle sokkot, vagyis a gazdaságban mozgást okozó tényezők sok fajtáját tudják kezelni. A gazdaságot érő impulzusok sokféle eredetűek lehetnek, a makrováltozók közötti összefüggések és együttmozgások pedig sokkoktól függően változhatnak. Elképzelhető, hogy az árfolyam leértékelődése a gazdasági aktivitás élénkülésével jár együtt (ha például a hazai technológiai javulása, vagyis a belföldi kínálat bővülése váltja ki), de az is, hogy éppenséggel visszafogja a hazai termelést (ha az van a háttérben, hogy a külföldiek kockázatosabbnak ítélik a finanszírozásunkat, így magasabb hozamot várnak el a nekünk nyújtott hiteleken).
• A modellek segítik a transzparenciát. Az akadémia világában edződött közgazdászok ajkbiggyesztve odavetett small is beautiful ellenvetése ellenére az alkalmazott modellek nagyok. Azért nagyok, mert a döntéshozók egyszerre akarják látni az egész gazdaságot, egyszerre akarnak tudni minden változásról, teljes és szimultán képre vágynak. Ha megváltozott az inflációs előrejelzés, vajon módosult-e a bérpálya is? Hát a növekedési kép? Mennyivel is? Az ilyen tételes elszámolást nagyban segíti a nagy, központi szerepet betöltő modell. Ha nem volna (vagy kisebb volna), csak elkenni tudnánk a számszerű válaszokat.
• Úgy tűnt, hogy egyre jobb a rájuk épülő gazdaságpolitika. Ahogy a keynesisták maguknak követelték a II. világháború utáni általános fellendülés sikerét, és ahogy az újklasszikusok meg voltak győződve arról, hogy övék a volckeri inflációcsökkentés minden érdeme, a kurrens újkeynesi közgazdászokat láthatóan nagy elégedettséggel töltötte el, hogy sose volt még olyan jó makrogazdasági korszak, mint az előző majdnem harminc év. Nehéz megítélni, hogy ebben mekkora szerepe volt, vagy volt-e egyáltalán a makroökonómiai modelleknek, de kétségkívül sokaknak tűnt úgy, hogy a rájuk támaszkodó döntések jó irányba vitték a világot.
Mindezek alapján talán nem meglepő a modellcsalád népszerűsége. A kérdés inkább az, hogy a siker miatt vajon nem hasítottak-e túl nagy szeletet maguknak? Nem volt-e túlzás például, hogy az optimális monetáris politikáról szóló tanulmányok címéből kezdett lekopni a modellkeretre való utalás?
Blanchard pár éve így figyelmeztetett a sikerek miatt érzett öröm veszélyeire. “Bár a monetáris politika ma sokkal inkább tudomány, mint valaha volt, még mindig messze van attól, hogy igazán tudománnyá váljon. Attól tartok, elégedettségünkben elaltattuk magunkat. Pedig az elégedettség nem indokolt, számos kérdéskör van, amelyet nem értünk, és bármelyikük is kerül előtérbe a jövőben, bosszút állhat a tunyaságunkért.”
Azt azonban nehéz volna bizonyítani, hogy valóban tunya volt az alkalmazott makroökonómia. Mishkin szerint a FED-ben folyamatos volt a kutatás. És nyitottak voltak az egész közgazdaságtudomány legújabb területeinek kérdésfeltevéseire is. Alaposabb vizsgálatot igényel tehát annak, hogy a makrogazdasági döntéshozók ne a célok és korlátok alapos mérlegelésével alakították volna a kutatás-fejlesztés és az alkalmazás viszonyát.
Az alkalmazott makroökonómiát érő támadások azonban felfedik a korábbi kommunikációs hiányosságokat. Sok az értetlenségen alapuló kritika is, ami arra utal, hogy a modellezési irányok alakítása során keveset beszéltünk a dilemmákról és az útkeresésről. Mert – ismét Blanchard bölcs szavait idézve – „azzal együtt, hogy a gazdaságpolitikának érthető üzeneteket kell közölnie, az is fontos, hogy jelezzük tudásunk határait.”
Ez pedig ilyen ritkán látott időszakban még fontosabb. Többek között ezért indult ez a blog és ez a vita is.
