nem a pék jóindulatától

"Az embernek ... állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. [...] Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt." Adam Smith

Friss topikok

Címkék

30 as évek válsága (13) 4 1 (2) acemoglu (9) adam smith (6) adórendszer (29) adósság (11) adótudatosság (2) aea meetings (1) aghion (1) alan greenspan (3) alvin roth (1) argentína (1) árindex (2) árszabályozás (2) árverés (1) autóvásárlás (3) bankállamosítás (3) bastiat (3) becker (3) behaviorizmus (32) big government (2) bizalom (1) biztonság (1) buborék (5) bűnözés gazdaságtana (3) clark (4) credit crunch (1) daniel kahneman (1) defláció (3) depresszió (3) devizahitelek (2) devizapiac (1) diszkrimináció (3) döntéselmélet (2) drogpolitika (4) egészséggazdaságtan (4) elmélettörténet (1) energia (2) erkölcsi kockázat (8) értékek (3) értékpapírosítás (2) euró (12) európa (2) externáliák (1) fejlődésgazdaságtan (22) fejlődésgazdasgtan (2) félelem (1) felsőoktatás (9) fiskális politika (46) foci (5) fogyasztóvédelem (2) forint (2) francia (1) friedman (4) gary becker (6) gazdasági növekedés (11) gazdaságpolitika (47) gazdaságtörténet (7) gdp (2) globális aránytalanság (20) globalizáció (6) görög válság (12) hayek (4) humor (2) imf (11) imf hitel (2) incidencia (1) index (1) inferior (10) infláció (15) ingatlanpiac (1) interjú (14) io (1) irving fisher (1) it (1) izrael (1) japán (6) járadékvadászat (1) játékelmélet (4) jog és közgazdaságtan (5) john list (1) kamat (6) kapitalizmus (10) karácsony (1) kerékpár (1) kertesi gabor (1) keynes (12) keynesizmus (19) kezdi gabor (1) kína (19) kísérlet (2) klímaváltozás (7) költségvetés (6) konferencia (1) könyvismertetés (4) környezetgazdaságtan (4) korrupció (1) közjószág (2) közösségi gazdaságtan (3) krugman (23) külföldi segélyek (5) külföldi tőke (4) kvíz (1) lettország (1) likviditási csapda (3) luxus (4) maffia és allami transzferek területi eloszlása (1) magyar (23) makroökonómia (55) mancur olson (1) mankiw (1) maurice allais (1) megtakarítás (5) microfinance (1) migráció (2) mikroökonómia (20) mikroszimuláció (1) minimálbér (1) mnb (2) monetáris politika (22) multik (2) munkahelymegőrzés (5) munkapiac (22) murphy (4) nber (1) német (4) nobel díj (17) normál (1) nudge (6) nyugdíjrendszer (2) oecd (1) ökonometria (27) oktatási (44) olajárak (3) olasz (1) olivier blanchard (1) olson (1) paternalizmus (1) patrióta gazdaságpolitika (4) paul romer (1) paul samuelson (1) pénzillúzió (3) pénzügyi (6) pénzügyi rendszer (9) pénzügyi szabályozás (14) pénzügyi válság (16) piacgazdaság (1) pigou (1) politikai gazdaságtan (16) politikai intézményrendszer (13) portfolioblogger (126) profit (1) protekcionizmus (10) reform (2) rendszer (1) rendszerkockázat (1) richard thaler (1) rosling (1) shapley (1) shiller (1) Sims (1) stabilizáció (1) steven levitt (2) stigler (1) stizlitz (1) szabad piac (7) szabályozás (9) szociális támogatás (3) támogatás (4) tanulság (3) ted (3) tőkeáramlás (2) transzformációs válság (1) újraelosztás (1) usa (28) üzleti ciklus (8) válság (41) válságelemzés (20) válságkezelés (19) válság okai (9) valutaárfolyam (14) verseny (8) vita (27) yale (2) Címkefelhő

Válság és makroökonómia: Vincze János

2009.04.24. 07:56 válságmoderátor

A szerzőről: Vincze János a Budapesti Corvinus Egyetem Matematikai Közgazdaságtan és Gazdaságelemzés Tanszékén egyetemi docens, valamint az MTA Közgazdaságtudományi Intézete tudományos főmunkatársa. Előzőleg dolgozott a Magyar Nemzeti Bankban, illetve a Pénzügyminisztériumban, és oktatott a Közép-Európai Egyetemen. Publikációi vannak a makro- és a mikroökonómia több témaköréből.

 

 

Először a vitaindítóban feltett három kérdésre próbálok válaszolni, majd összefoglalom azt, hogy hogyan hat szerintem a jelenlegi válság a makroökonómiára.

 

1.      Az első kérdéskör egészen messziről indít: mit nyertünk és veszítettünk a következetes elméleti alapozással, a nagyon absztrakt struktúrával, az elvi szigorral – azzal, hogy kizárólag zárt logikai modellekben gondolkodunk, hogy szalonképtelenné tettük a heurisztikát, a megérzést, a metaforát.

 

A vizelés ma a legtöbb „fejlett” kultúrában szalonképtelen. Nem illik nyilvánosan beszélni róla, sőt gyakran kényelmetlenségeket is vállalunk azért, hogy mások ne vegyék észre, hogy gyakoroljuk. Szalonképtelenség ide vagy oda, nem tudunk meglenni nélküle. A heurisztika, metafora, és megérzés talán csak a tisztán elméleti irodalomból tűnt el. (A tisztán elméleti makroökonómiai cikk viszont ritka.) Vegyünk elő egy tetszőleges félig-meddig empirikus makroökonómiai cikket, és azt látjuk, hogy a heurisztika és metafora megjelenik, amikor a szerző a 2. fejezetben leírt „modellt” a későbbi fejezetekben igyekszik lefordítani az adatok nyelvére.

 

A szigorú, absztrakt gondolkodás elkerülhetetlen része mindenfajta megismerésre irányuló tevékenységnek. A kérdés azonban ennek viszonya az empíriához. A közgazdaságtan, és különösképpen a makroökonómia, fő problémája az, hogy szinte semmiben nem követi a (gyakorlatban is sikeres) természettudományok tényekkel kapcsolatos attitűdjét. A makroökonómiai megfigyelések reprodukálhatatlanok (lásd statisztikai hivatalok ténykedése), az adatokat nem mérjük, hanem kvantifikálunk (nincs egyértelmű mérési utasítás, hanem homályos fogalmakhoz, mint reáljövedelem, igyekszünk számokat rendelni). Ha valóban komolyan vennénk a szigorú elméleti megalapozást, akkor kedvelt aggregátumainkat (reál GDP, CPI) egyáltalán nem használnánk, hiszen ezek triviálisan nem teljesítik az elméletben az egzakt aggregálhatóságról megfogalmazott követelményeket. Hányan törődnek avval például, hogy a ma európai normaként elfogadott reál láncindexekből visszaszámolt mennyiségek nem összeadhatóak?  Közgazdászok (nemcsak makroközgazdászok) gyakran beszélnek mérésről olyankor, amikor regressziós együtthatókat számolnak ki. Míg a tömeg vagy hosszúság mérésénél adatokat generálunk, addig a statisztikai kalkulációk során meglévő adatokon hajtunk végre transzformációkat. Márpedig ex nihilo nihil fit.

 

2.      A második kérdésünk a modellkeret konkrét feltevéseiről szól, arról, hogy mennyire ártatlanok, mennyire valószerűek és mennyiben korlátozzák a modellek érvényességét, célszerű-e elfogadnunk őket vagy érdemes-e kidobnunk az elméleteket, ha a mögöttes feltevések látványosan megcáfolódnak.

 

Szerintem nem nagy kár, hogy a régi vita az elméletek igazolásáról és cáfolásáról mára divatjamúlttá vált. Egy elmélet (modell) önmagában sem nem igaz, sem nem hamis. Az a kérdés, hogy tudjuk-e valamire használni, és ha igen, akkor mire. Vegyük például a Solow-modellt. (A fennkölt  „elmélet” terminust erre nem is szokás alkalmazni.) A Solow-modellből levonható néhány érdekes következtetés, amit jó tudni mindazoknak, akik gazdasági növekedéssel foglalkoznak. (Például az aranykori megtakarítási ráta léte, és az ehhez képest alul- és túlmegtakarítás lehetősége, vagy a megtakarítási ráta eltérő hatása az átmeneti és tartós növekedési ütemre.) A Solow-modell aktuálisan kiindulópontja a későbbi (komplikáltabb) növekedési elméleteknek. Igaz-e a Solow-modell? A Solow-modellt empirikusan ellenőrizhető (igazolható vagy cáfolható) elméletnek felfogni, akár a feltevések, akár a következtetések oldaláról,  ugyanúgy naiv lenne, mintha valaki ezeket a kérdéseket tenné fel La Fontaine meséjéről a rókáról és a hollóról. (A mese nyilvánvalóan hamis, hiszen rókák nem tudnak beszélni. Másfelől a mesének olyan nem-triviális következménye van, hogy ahol sok a róka, ott a hollók kevesebb sajtot esznek.)

 

A Solow-modell helyett persze említhettem volna – a válsággal közeli kapcsolatban levő – Krugman-féle árfolyamválság-modellt vagy a ricardói komparatív előnyök tanát és sok más nagyhatású közgazdasági tanmesét. Ezek adott esetben remek, kiemelkedő szellemi eredmények, lényegüket tekintve gondolatkísérletek. Aki követi a gondolatmenetüket, az sokat tanulhat, még ha nem is tudja ezt aprópénzre váltani. A helyzet ugyanez La Fontaine-nel is. Ha valaki egy absztrakt közgazdasági modellnél azonnal a használhatóságra kérdez, annak adhatunk egy obulust, mint állítólag Euklidész tette, amikor az absztrakt matematika hasznáról kérdezték. Vigyázat azonban, az analógia csak részleges! A görög stílusú matematika azért az emberi szellem egyik legnagyobb sikertörténete, mert összességében rendkívül hasznosnak bizonyult, függetlenül attól, hogy Euklidész és kollégái törődtek-e evvel. Teljesen jogos kérdés felvetni a közgazdaságtani korpusz egészével kapcsolatban, hogy hasznos-e az emberiség számára, vagy pontosabban, hogy mit kellene tenni azért, hogy hasznosabb legyen. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok persze nem lesznek sem kristálytiszták, sem egyértelműek. Ez a problémakör túl nagy ahhoz, hogy itt érdemes lenne hosszabban tárgyalni, amit most mondani szeretnék az pusztán ennyi: egyetlen közgazdasági modell sem kidobandó önmagában, a kérdés az, hogy tudjuk-e valamire használni a közgazdaságtan egészében. Amit nem tudunk, azt lassan elfelejtjük.

 

A modellek messze túlnyomó részének sorsa a felejtés. A dolog természete az, hogy az empirikus irodalomnál a természetes felejtés nehezebben működik. A felejthető empirikus cikkek aránya feltehetően nagyon hasonló a felejthető elméleti modellekhez, de az empirikus cikkek többen vannak, és vélhetőleg kisebb az öncenzúra is. A modern makroökonómiai elméletek bámulatosan nagy semmitmondó empirikus irodalmat generáltak. (Ennek egy részét ateoretikusnak álcázva.) A közgazdaságtan sajnos (?) nem szerves kémia, ahol (állítólag) egy tanult, intelligens és szorgalmas ember szinte biztosan elér valamilyen kutatási eredményt, ami gyakran hasznos is. A közgazdaságtan dismal science ebben az értelemben is: amit csinálunk, annak nagy része hasznavehetetlennek bizonyul. Ez a redundancia azonban számos emberi tevékenység sajátja, ha megpróbáljuk csökkenteni, csak annak esélyét csökkentjük, hogy egyáltalán legyenek érdekes eredmények.

 

 

3.      A harmadik pedig az alkalmazók szempontjait firtatja: miért válhatott a modellkeret átütően sikeressé, és vajon mennyiben voltunk tisztában alkalmazásuk korlátaival, felelősek vagyunk-e azért, hogy nem nagyon hangsúlyoztuk modelljeink érvényességi tartományát (vagyis: úgy tettünk, mintha korlátlanul érvényesek volnának).

 

Átütő sikert az úgynevezett újkeynesiánus DSGE (dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi) modellek gazdaságpolitikai (elsősorban monetáris politikai) intézményekben arattak. Az utóbbi években állítólag minden magára valamit adó jegybanknak szüksége volt ilyenre. Kérdés, hogy használták-e és mire. Az a gyanúm, hogy inkább kirakatbeli darab volt. Érdemes lenne ezt empirikusan megvizsgálni, többet tanulhatnánk ebből a közgazdaságtanról, mint megannyi tudományfilozófiai esszéből. Ilyen vizsgálat híján csak a sejtéseimet írhatom le.

 

Gyanúm szerint az újkeynesi elmélet sikere a jegybankok és a piac közös igényéből származott. A 70-es és korai 80-as évek monetáris politikai zűrzavara után kellett egy közös gondolkodási keret a jegybankok és a piac számára. Aktívapiacokon a résztvevők számára fontos a hosszú és békés működéshez, hogy jól ismerjék egymás gondolkodását. Az újkeynesi modell ezt szolgáltatta. „Törekedjünk alacsony inflációra, emeljünk kamatot, ha növekedni látjuk az inflációt a célhoz képest, vagyis túlfűtődni a gazdaságot, és csökkentsük, ha ennek az ellenkezőjét várjuk.” Természetesen ezt a mondatot tartalommal kitölteni nem egyszerű, de mégis egyfajta közös „nyelvet” szolgáltat elemzők, jegybankárok, befektetők számára.

 

Azonban kíváncsi lennék, hogy hány jegybankár (beleértve kutatókat is), és piaci elemző tudna levizsgázni Woodfordnak a témáról írt híres összefoglaló monográfiájából. (Persze hagyva egy hetet a készülésre.) Az újkeynesi modellek egyfelől sokkal kifinomultabbak és komplikáltabbak annál, amire „elméletből” szüksége volt a jegybankoknak, másfelől sok szempontból „heroikus”  egyszerűsítésekkel vannak teli. Könnyen lehet, hogy az elmélet állítólagos felhasználói sem az egyszerűsítéseket, sem a kifinomult részeket nem értették, és nem is érdekelte őket. Ez a tudatlanság kölcsönösen előnyös lehetett, egyfelől megkönnyítette a közös gondolkodást, és, ennek folytán, a harmóniát a piacon, másfelől a makroökonómus kutatók semmit sem nyertek volna azzal, ha akadékoskodnak, felhívják a figyelmet az elmélet finomságaira, és kétséget ébresztenek általános felhasználhatósága iránt.

 

Ha valaki a makroközgazdászokat és központi bankárokat (elemzőket) alantas emberfajnak tartaná ennek alapján, akkor némi önvizsgálat után a saját szakmájában is gyorsan fellelhet hasonló jelenségeket, legyen akár mérnök, orvos vagy éppen tenyérjós. Mely hivatás büszkélkedhet avval, hogy rendszeresen felhívja a tudása korlátaira a „felhasználók” figyelmét, és minden erejével képezi azokat? Ha mégis, akkor elsősorban azért, hogy elkerüljék a jogi következményeket. 

 

***

 

A válságok gyakran katalizátorként funkcionálnak. Hatásukra megindul vagy felgyorsul a változás. Könnyen lehet, hogy a jelenlegi, és nagynak ígérkező válság is ilyen lesz a makroökonómiában.  Azonban a változás nem azonos a fejlődéssel. Mit várhatunk?

 

Először is a válság vélhetőleg jelentős vagyoni és ágazati átrendeződéssel jár. A makroökonómia hagyományosan olyan „nagy” (makro) gazdasági kérdésekkel foglalkozik, amelyek nem pusztán egyes részpiacok problémái. Kurrens definíciói szerint teszi ezt aggregált változók vizsgálatán keresztül. Azonban gyakran előfordul, hogy sok információt veszítünk az aggregálással (ami lényegében súlyozott átlagolás). Az eddigi makroökonómiában az volt az elfogadott nézet, hogy az aggregálással nem veszítünk lényegesen, tehát elosztási, ágazati hatásokkal nem kell igazán foglalkoznunk. A jelenlegi válság változtathat ezen a felfogáson, és a makroökonómia elmozdulhat a nagyobb dezaggregáltság irányába.

 

A válság kapcsán az eddigieknél is élesebben vetődött fel a gazdasági szereplők racionalitásának kérdése. Eddigi makroökonómiánk alapvetően a döntéshozói racionalitás elvén épült fel, habár a gyakorlathoz közeli modellek ezt gyakran mellőzték, ad hoc módon, és a józan észre apellálva. A válság felerősíti a korlátozott racionalitás szisztematikus vizsgálata iránti igényt, de hiba lenne pusztán a „butaságra” koncentrálni. A jelenlegi válság egyik, vagy inkább „a” kulcseseményének a legtöbb megfigyelő Lehmann Brothers (egykoron) teljesen váratlan csődjét tekinti. A bizonytalanság kezelésének hagyományos sztochasztikus fogalmi keretében ez gyakorlatilag értelmezhetetlen. Ugyanis a hagyományos fogalmi keretben minden releváns eseménynek van valószínűsége, ha kicsi is. Ebben a keretben nem tudjuk azt mondani valamire, hogy „erre soha nem gondoltam volna”. A probléma a zárt és nyílt világ feltevése közti különbség, amit a mesterséges intelligencia tudománya túl jól ismer.  A közgazdasági döntéshozói elméletek a zárt világ feltevésen alapulnak, de nincs olyan igazán intelligensnek mondható szoftver, ami ne tudná azt mondani: „nem tudom” (nem tudtam). A nem-tudás nem a butaság, hanem az intelligencia bizonyítéka.    

 

A válság előrejelzésének hiányát úgy tűnik általában a makroökonómusoknak szokták felróni. Érdekes módon mindenki elfeledkezik arról, hogy a tőkepiacok működéséről, ami nem speciálisan makroökonómiai probléma, alig tudunk valamit. Léteznek olyan piacszerkezeti elméletek, amelyeket a versenyhatóságok nap, mint nap használnak. Viszont a tőkepiacokról, ahol általában nincs monopólium-probléma, leginkább a walras-i modellben gondolkodunk. (Vannak úgynevezett piaci mikrostruktúra modellek, amelyek azonban annyira egyszerűek, hogy egy makroökonómus nem tudja hasznukat venni.) A válság egyik hatása lehet az ilyen irányú kutatások növekedése. Ezek azonban szerintem csak akkor lehetnek eredményesek, ha empirikus-kísérleti alapokon folynak majd, ellentétben a hagyományos introspektív elméleti stílussal. 

 

Végül pedig mintha azt olvastam volna, hogy sokan az úgynevezett „early warning indicators” rendszerek fejlesztését tartják megoldásnak. Ez, mint annyi más, eredetileg az IMF haladó kezdeményezése volt az ázsiai válság után, de idővel még a kisebb értékpapír-kereskedő cégek is fontosnak tartották, hogy rendelkezzenek saját példánnyal. Egy régebbi korban ezt nálunk Fradi-modellnek nevezték volna. Idősebbek még ismerhetik a Fradi-kolbász koncepcióját. Fradi-kolbásznak nevezték az olyan élelmiszeripari termékeket, amelyek emlékeztettek a ferencvárosi szurkolók kedvenc buzdítására: „Mindent bele!” Ezek a modellek a válság valószínűségét igyekeznek megbecsülni tisztán statisztikai alapon, úgy, hogy minden lehetséges válság-magyarázó változót bevonnak a becslésbe. Ha ezt a módszert alkalmaznánk például a súlyos autóbalesetek előrejelzésére, akkor furcsa eredményeket kapnánk. Például kiderülhetne, hogy a jeges utak nem jelentenek veszélyt. Az autós társadalom fellélegezhetne, és merészebben vezethetne télen is. Bárha van intuíciója …

 


26 komment

Címkék: vita

A bejegyzés trackback címe:

https://eltecon.blog.hu/api/trackback/id/tr771082151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ricardo 2009.04.24. 15:39:53

1. Ami a makrogazdasági modelleket illeti, van abban valami, amit Hayek a tudás látszatának (vagy színlelésének) (pretence of knowledge) nevez. Az 1960-as években a közgazdászokon eluralkodott a módszertani pozitívizmus. Miért? Mert a közgazdászok becsvágyok voltak, és azt kívánták elérni, hogy a közgazdaságtannak ugyanolyan társadalmi presztízse legyen, mint a természettudományoknak. Ezért a természettudományok módszertanát kezdték utánozni. Axiómatizáltak, modelleket konstruáltak, amiket aztán empírikusan teszteltek, közgazdasági törvényeket kanonizáltak stb., stb. És büszkélkedtek: ahogy a fizikában van Huygens-Fresnel-törvény a közgazdaságtanban is van Hume-Fisher-törvény meg Tobin-hatás. Ám mindez bizonyos értelmben színlelés, önáltatás. Hayek szerint a piaci folyamatok olyannyira sok tényezősek (’komplexek’), és olyannyira kiszámíthatatlanok, hogy tkp. értelmetlen zárt, rögzített függvénykapcsolatokon alapuló matematikai modelleket kiokoskodni. Még problematikusabb ezen (padlást rogyasztó tiszavirágéletű) modellek alapján bármit is előre jósolni. Nincs ceteris paribus. Valójában még a legalapvetőbb gazdasági mechanizmusok is csak legfeljebb tendenciaszerűen érvényesülnek. No de számokat előrejelezni. (Meg tudja valaki tényleg mondani, hogy jövő ilyenkor mennyi lesz a Brent hordó ára +- 10USD?) Egy közgazdásznak nyitva kell tartania a szemét, figyelnie kell a kibontakozóban lévő változásokat, szimatra kell vadásznia, és akkor estleg tudni fogja, hogy a jövőben mi várható. Na de modellekből! Meglehet, az elméleti közgazdászok nagyon is elmerültek a babházban, a játékmodellek és csinos teóriák világában, és az elemi történéseket meg nem veszik észre.
Folyt.

ricardo 2009.04.24. 19:12:18


2. Ami a modellek föltevéseit illeti. Solow-modell. Solow a Investment and Technical Progress című klasszikusnak számító tanulmányában (ami az ún. neoklasszikus évjárat modellek alapja lett) nyíltan bevallja, hogy bár semmiféle különösebb bizonyíték nem támasztja alá a semleges technikai fejlődés, vagy éppen a termelés állandó skálahozadékának tényét mégis helyénvalónak tekinti a Cobb-Douglas-típusú termelési függvény alkalmazását a modellalkotásban, mert az úgymond szokás ('time-hallowed favorit'), emellett kényelmes is ('convenience'). Solow ezen kijelentése persze, túl azon, hogy meglehetősen cinikus, és tudománytalan, de még hazug is. A Cobb-Douglas-típusú termelési függvényre nem csak azért van szükség, mert az kényelmes, hanem azért mert más termelési függvénnyel egyáltalán nem működne a modellje. Ennyit, a nagy Solowról.
Folyt.

ricardo 2009.04.24. 20:09:08


2. Egy modellnek nem elég csinosnak lennie meg praktikusnak. Kell, hogy legalább félig-meddig igaz is legyen. Közismert Milton Friedman értekezése a módszerről (’A pozitív közgazdaságtan módszertana’). Friedman alapgondolata: nem attól helyes egy modell, mert az alapfeltevései igazak, hanem mert az jó predikatív erővel bír. Friedman végső soron azt mondja: nem a feltevések igazolják a következtetések helyességét, hanem a következtetések helyessége a föltevések használhatóságát. Ez a kutatásmódszertan szempontjából akár még el is fogadható, de csak addig amíg az így nyert föltevésekről más egyéb módon ki nem derül, hogy hamisak. Úgyanis hamis feltevésekből, hibás következtetésekkel akár még helyes predikciókhoz is juthatunk, de ha eleve hamisak a föltevések, akkor inkább azt kell vizsgálni, hogy minek a következményeként lesz a modell mégis kvázi-helyes.

ricardo 2009.04.24. 20:22:05


3. A gazdaságpolitikában nem sok jelentősége van a tudományos modelleknek, az üzleti életben meg szinte semmi. Gyakorlati emberek legfeljebb valamilyen homályos hüvelykújj-szabályt alkalmaznak, ha kell fogodzkodóként egyáltalán valamiféle 'tudományos okosság'. Meg aztán ezer más szempont van, ami alapján egy döntéshozó valóban dönt. Ezek viszont ritkán szerepelnek matematikai modellekben.

ricardo 2009.04.24. 20:37:57


Szóval, a matematikai modellek ritkán számolnak azzal, hogy egy politikus szeretne legközelebb is választást nyerni, vagy hogy egy vállalatvezető megfelezi az üzleti tervet, hogy az év végén újra legyen prémiuma stb. Az ilyen-olyan új tudományos modellek legfeljebb az egyetemi fakultások adjunktusait meg docenseit villanyozza fel meg az akadémiai életet. Leginkább rájuk hat, de semmi több.

ricardo 2009.04.24. 20:42:36


A tudományos modellekhez végezetül, mert kezdek mára kicsit sok lenni, érdemes felidézni Murphy egy örökbecsű törvényét: mérd mikronnal, jelöld krétával, vágd baltával.

ricardo 2009.04.24. 20:52:30


természetesen nem 'predikatív', hanem prediktív

VIII. Nagyapó 2009.04.25. 13:39:47

@ricardo: "hanem azért mert más termelési függvénnyel egyáltalán nem működne a modellje"

Vegyük az itt említett következtetést: az aranykori megakarítási ráta létét, amit nem érdemes meghaladni. Ez pl. rengeteg más függvénnyel is működne - max. az okozna kényelmetlenséget, hogy bizonyos függvényformák mellett nehezebb volna kiszámítani, ill. nem volna állandó.

Rorgosh 2009.04.25. 14:46:16

@ricardo:

Ehhez képest azért igazán érdekes, hogy milyen sokszor bejönnek a közgazdászok előrejelzései.

Azonban még az egzakt tudományokban is vannak időnként komoly meglepetések és durva félreértések. Pedig azok laboratóriumi kísérleti eredményeket használhatnak, amire a közgazdászoknak nincs lehetősége.

Csak példaként: ott vannak a káosz egyenletek. És mitől kaotikus egy természeti jelenségeket leíró egyenlet? Attól, hogy az egyenlet legalább egy tagjában szerepel legalább egy négyzetreemelés. Ha ilyen elem szerepel az egyenletben, akkor egy jelentéktelennek vélt minimális kezdeti eltérés brutálisan eltérő végeredményhez vezet. És nézzünk csat szét: majdnem minden természettudományi egyenlet tartalmaz legalább egy hatványra emelést....

Ám mit is jelképez az a bizonyos kis felső indexben lévő 2-es szám? A szabályozástechnika adja meg a választ: a rendszer tehetetlenségét, pontosabban szólva, inkább érzékenységét. Illetve mindkettőt egyszerre.

Ugyanis azt jelenti, hogy a rendszer nehezen tér ki korábbi állapotából - és most jusson eszünkbe, hogy az ingatlapiaci buborék már 2007-ben kidurrant - ám ha megindul, akkor azt rendesen teszi - ezt azt hiszem most mindannyian látjuk.

Ám a másodrendű egyenletek alkalmazása eléggé nehézkes a közgazdászok számára - főképp, ha az eredményeket fel is akarják használni. Ugyanis ezek az egyenletek csak hosszú mérési idő alkalmazásával adnak pontos eredményt - hiszen egyes eredményeket négyzetre emelünk ezekben - amit nem biztos, hogy mindenképpen ki szertnénk várni.

A ma döntéseit ugyanis ma, és nem holnap kell meghoznunk. Ellenben mi alapján döntsünk?

Ha nincs egy elméleti keret, akkor kénytelenek vagyunk a megérzéseinker hallgatni. Apró probléma, hogy a megérzés csak hosszú tapasztalatok alapján válik elfogadhatóan megbízható előrejelzővé. Mivel azonban a döntéshozóink jobbára nem aggastyán korúak. Ami talán nem is akkora probléma, mert mi van ha elfelet dönteni?

Vagy használhatunk valamilyen elméleti keretet, amely a meglévő tapasztalatokon alapul, és afféle mesterséges megérzésként funkcionál. Jelentős előnye, hogy nem csak 80 évesek használhatják...

Azonban mind a megérzés, mind a modell a meglévő tapasztalatokon alapulnak. Vagyis a meglővő környezeten. Ha a környezet hosszú ideig állandóságot mutat, úgy azok a modellek háttérbe szorulnak, amelyek nem az aktuális környezetn alapulnak. Ám mihelyst a meglévő környezet változik, úgy a használatos modellek értéke a leírásukra használt papír wc-papír egyenértékére csökken.

Ám ez nem csak a közgazdaság tudomány sajátja. A gázturbinás hajtóműtervezők nagy titka, hogy csak azt tudják igazán, hogy mi történik a hajtómű állandó fordulatszámán. A fordulatszám változás alatti folyamatok azonban az utóbbi 2 évtizedben kerültek a kutatás középpontjába... Ám nézzünk csak be a pilótafülkébe: Mit csinál a pilóta? Előre-hátra tologatja-húzogatja a gázkart...

tula 2009.04.25. 18:06:10

@ricardo: "No de számokat előrejelezni. "

A természettudományok is "számokat jeleznek előre"... Szerintem amúgy társadalomtudományt művelni egyebek mellett azért sokkal nehezebb, mint természettudományt, mert a megállapításaid visszahatnak a vizsgálatod tárgyára (ráadásul érzésem szerint egyre rövidebb átfutási idővel). Ezzel szemben egy alma nem fog nagyon másképp esni a földre attól függően, hogy mit gondolsz róla.

Vagyis jó lenne valami használható modell az aggregált irracionalitásra, de tartok tőle, hogy hosszabb távon nem igazán lenne stabil

ricardo 2009.04.25. 18:31:40

@VIII. Nagyapó:
1. Az évjárat modell alapvetése értelmében a technikai fejlődés hatása mindenkor a legújabb évjáratú termelőeszközökben testesül meg, vagyis az évjárat modellben a technikai fejlődés ún. tőke-kiterjesztő (capital-augmenting). Ez a modell lényege. Ugyanakkor egy évjárat modellben is csak akkor lehetséges egyensúlyi növekedési ütem, ha a technikai fejlődés Harrod-semleges. A Harrod-semleges technikai fejlődés viszont ún. munka-kiterjesztő (labour-augmenting) termelési függvényt igényel. Azaz, egy neoklasszikus évjárat modellben csak akkor lehetséges egyensúlyi növekedési ütem, ha a termelési függvény egyszerre tőke- és munka-kiterjesztő. Ám ilyen termelési függvény csak egyetlen lehetséges. Szerintem már ki is találta, hogy melyik az! Igen, a Cobb-Douglas-típusú termelési függvény.

2. Az aranykori megtakarítási rátának, miként az egyensúlyi növekedési modelleknek általában, semmi értelme. No de tegyük fel, hogy okos ökonométerek, és egyéb nagyra becsült elméleti professzorok kikalkulálják, hogy mekkora is ez a bizonyos aranykori megtakarítási ráta, ami ugye egy nemzetgazdasági átlag lenne. Tegyük fel továbbá, hogy az egész koncepció nem abszurd. Ez esetben vélelmezhető, hogy a tényleges megtakarítási ráta és az aranykori megtakarítási ráta nem egyenlő. Kérdés. A kormánynak kellene talán aranykori növekedési pályára állítania a gazdaságot? És ha igen, akkor egészen pontosan milyen intézkedésekkel? Mert differenciál-egyenleteket táblán megoldani nem olyan nehéz. Ennél sokkal nehezebb jó lasagnet sütni. Még nehezebb egy vállalat főkönyvi kartonjain kiigazodni. És még ennél is nehezebb valóban működő gazdaságpolitikát csinálni.

ricardo 2009.04.25. 19:12:37

@Rorgosh:
Nem is olyan régen olvastam Ragnar Frischnek, egy a poszt témájához vágó rövidebb írását: ’A közgazdasági elmélet új irányzata. A közgazdaságtan mint tapasztalat tudomány’ (Frisch, KJK. 1974) Frisch szerint a közgazdaságtan csak akkor válhat valódi tudománnyá, ha statisztikai módszerekkel empirikusan is teszteli az elméleteit. A versengő teóriák, és egymással perlekedő gazdaságpolitikai receptek között a jövőben az empíriának kell igazságot tennie. Frisch példát is hoz, és mit ad isten éppen a gazdasági válságokkal kapcsolatosan! Nincs új a nap alatt! Frisch négy közkeletű, alternatív válságkezelési receptet említ: I. általános bércsökkentés, ami költségcsökkentést jelent a vállalatok számára, II. általános béremelés, ami a növekvő lakossági vásárlóerő következtében dinamizálja a gazdaságot, III. kamatláb csökkentés, ami ösztönzi a vállalkozásokat, IV. kamatláb emelés, ami ösztönzi a lakossági betételhelyezést, és ily módon közvetve a vállalti hitelezést. Mindegyik elgondolás logikus, hát komoly a dilemma, és nem is babra megy a játék. Szóval, Frisch szerint a jövő statisztikai-tudományos-közgazdaságtana már világosan tudni fogja az ilyen és hasonló dilemmákra a választ. Frisch ezen írása 1932-es. Ma 2009 van. Frisch vágya tkp. valóra vált: az elmúlt nyolcvan évben annyi tudományos statisztikai makromodellt konstruáltak, mint égen a csillag, mondhatni, a közgazdaságtan tobzódik a matematikában és a statisztikában. Ma válság van, az alternatív válságkezelési receptek pedig láthatóan ugyanazok. És, van egyértelmű, mindenki által elfogadott szigorúan tudományos válasz, hogy akkor mit is kellene tenni?

VIII. Nagyapó 2009.04.25. 21:17:00

@ricardo:

1, Megint csak: allando egyensulyi novekedesi utem lehetseges csak akkor, nem pedig ugy altalaban egyensulyi novekedesi utem. Aki szerint az a fo tanulsag a Solow-modellbol, h az egyensulyi novekedesi utem allando, az vmit nagyon felreert.

2, Az aranykori megtakaritasi rata nem feltetlenul optimalis - csak a maximalis optalis ertek. Erdekes modon amugy - OLG modellekben - epp olyan kovetkezteteseket lehet levonni a segitsegevel, h bizonyos korulmenyek kozt a tokefedezeti nyugdijrendszerek tulzott merteku megtakaritashoz vezethetnek, es jobb felelni a toket es allamilag atcsoportositani a jovedelmeket :)

ricardo 2009.04.26. 08:39:11

@tula:
Pete úr tegnap belinkelt a blogba egy könyvrecenziót Robert Solowtól. Ebben a recenzióban Solow a következőképpen magyarázza az amerikai lakáspiaci boom mechanizmusát: Prices rose because they had been rising. Vagyis: a lakásárak növekedése az emberekben a további árnövekedésre vonatkozó várakozást alakított ki, ami megemelte a lakások iránti spekulációs keresletet, ami viszont ténylegesen áremelkedést okozott. Ez tovább erősítette a lakásárak növekedésére vonatkozó várakozásokat, és így tovább. Az eszközbuborékok keletkezésének ez a fajta mechanizmusa valójában közismert. A piaci várakozások maguk is erős piacalakító tényezők lehetnek, főként a spekulációs piacokon, és gyakran öngerjesztő folyamatokat eredményeznek. Nota bene, a magyar származású Soros György a piacok reflexivitásának nevezi ezt a jelenséget. (Saját reflexivitás-elméletét pedig a Heisenberg-féle határozatlansági relációhoz hasonlítja, amennyiben annak lényege a következő: minden a piacokra vonatkozó ismeret visszahat a piacok állapotára, és így a piacok állapotáról való ismeretekre, és így tovább.)

ricardo 2009.04.26. 09:05:25

@VIII. Nagyapó:
Solow híres ’56-os Contribution to the Theory of Economic Growth című tanulmányában saját maga ad példát olyan termelési függvényekre, amelyek esetén a modelljében vagy egyáltalán nincs egyensúlyi növekedési ütem, vagy éppen több is van, de nem mind stabil. Azaz, a Solow-modell működése erősen függ a termelési függvény alakjától. Nota ben, aki szerint a Solow-modellben egyáltalán az egyensúlyi növekedés a fő tanulság az valamit nagyon félreért (hogy Önt parafrazáljam). Solow a maga neoklasszikus növekedési modelljét Harrod dinamikus elméletére (a par excellence reflexivitás-elmélet) való reakcióként dolgozta ki. Ennek megfelelően Solow híres tanulmányában végső soron nem azt állítja, hogy egy (neoklasszikus) gazdaságban mindig van stabil egyensúlyi növekedési ütem, hanem azt, hogy nincs ellentét a gazdaság működése és a stabil egyensúly lehetősége között.

VIII. Nagyapó 2009.04.26. 15:17:55

@ricardo:

Megpróbáltam kicsit utánanézni-gondolni annak, amit mondasz (nem a napi munkám, tévedhetek).

Nekem mindenesetre továbbra is határozottan úgy tűnik, hogy a Cobb-Douglas együttes Hicks- és Harrod-semlegessége csak ahhoz kell, hogy az egyensúlyi növekedési pálya szép egyenletes legyen. Nem nagyon látok olyan mechanizmust, aminek köszönhetően a Hicks- és Harrod-semlegesség együttes megléte az egyensúly létének feltétele volna.

Amit magyarázni próbálsz (blogon tudtommal tegeződünk, ha zavar, váltok), az szvsz inkább a technológiai fejlődés exogén módon adott közjószág voltának a kritikája. Ez lehet is jogos, csak épp akkor nem a C-D függvényforma okozza a gondot.

VIII. Nagyapó 2009.04.26. 15:43:39

@VIII. Nagyapó:

Kicsit talán szemléletesebben:

Ha jól gondolom, az együttes Hicks- és Harrod-semlegesség arra kell, hogy K/AL egyensúlyban állandó legyen (ahol K a tőke, A a fejlettség és L a munkamennyiség).

Viszont ha ez nem áll fent, akkor is lesz minden pillanatban egy adott, a múlttól nem függő K/AL arány, amihez a modell visszahúz - igaz, ez az egyensúlyi arány függeni fog A értékétől.

Igaz, abból, hogy ezen a pályán K/AL nem állandó, hanem a pillanatnyi fejlettség függvénye, az is következik, hogy ha A növekedése állandó, a gazdaság egyensúlyi növekedése még nem lesz az.

Ahhoz, hogy az egyensúlyi K/AL érték a múlttól is függjön, az kell, hogy A a múlt függvényében, endogén módon határozódjon meg.

ricardo 2009.04.26. 17:04:11

@VIII. Nagyapó:
Vállalati közgazdász vagyok, így nekem sem napi munkám közvetlenül a téma, jóllehet érdekel. Egyébként tegezhet, fiatal vagyok.

Valóban. Egyensúlyi növekedési ütem alatt (steady-state growth) az állandó ütemű növekedés értendő, amikor is a tőke/jövedelem arány állandó. Az egyensúlyi növekedési modellekben ez a fogalom többnyire így értendő. Nota bene, Solow az ’59-es évjárat modelljét nem fejleszti egyensúlyi növekedési modellé, viszont Edmund Phelps igen (The New View of Investment: A Neoclassical Analysis).

Egyébként tényleg nem a termelési függvény konkrét formája okozza számomra a legfőbb problémát, hanem a termelési függvény egyáltalán. Nem hiszem, hogy sok értelme van egy gazdaság kibocsátását bármiféle termelési függvénnyel modellezni. Természetesen lehet olyan regressziós függvényt fölírni, ami viszonylag pontosan becsli pl. a GDP-t a tőke- és munkaerő-állomány (bár ezek mérése szintén erősen problematikus) ismeretében, de komoly tévedés azt hinni, hogy egy ilyen becslőfüggvénynek pl. a tőke szerinti parciális deriváltja bármiféle közgazdasági tartalommal bír, és ezáltal bármit is megmagyaráz.

Emellett a modellek matematikai formulái, és matematikai levezetései hallgatólagosan számtalan közgazdasági képtelenséget feltételeznek. Csak egyetlen példa: Solow ’56-os modelljének középpontjában az egy főre eső tőkeállomány változása, illetve a tőke határhozamának ebből fakadó változása áll. Ahhoz azonban, hogy a munkaerő és a tőkeállomány eltérő növekedési ütemének eredményeként egységesen megváltozzék a gazdaságban az egy főre eső tőke/munka arány az szükségeltetik, hogy a munkaerő állomány folyamatosan úgy rendeződjék át, hogy ezáltal egyenletesen oszoljék meg a termelőeszközökön. Ez ugye nyilvánvalóan nonszensz. No, az ilyenek jelentik a gondot.

VIII. Nagyapó 2009.04.26. 18:36:49

@ricardo: Amennyire én tudom, ezekben a modellekben az egyensúly konzepciójának lényege nem az, hogy az állandó - bár ezekben a modellekben általában az, mivel a feltételek úgy vannak megkonstruálva -, hanem az egyensúly az a helyzet, ahova a modellben a gazdaság hosszú távon "gravitál", illetve - ha instabil egyensúlyról beszélünk - ahonnét nem tér el, ha nem kap sokkot. Ez az "egyensúly" azonban a paraméterek változásával változhat, és a paraméterek időben is változhatnak.

De visítson valaki, ha tévedek...

VIII. Nagyapó 2009.04.26. 22:51:51

@VIII. Nagyapó:

Pfff, de össze-vissza fogalmazok így gyorsan :-( Kicsit pontosítva:

Amennyire én tudom, az egyensúly nem attól egyensúly, hogy állandó - bár ezekben a modellekben az egyensúlyi növekedés állandó technológiai fejlődés és népességnövekedés mellett az. De az egyensúly általánosan azt a pályát jelenti, amihez a modell szerint a gazdaság hosszú távon "gravitál", illetve - ha instabil egyensúlyról beszélünk - amiről nem tér le, ha nem kap sokkot. Nem szükségszerű tulajdonsága, hogy állandó legyen, és az egyszerű modellek legtöbb következtetése nem állandó egyensúly mellett is fennáll.

ricardo 2009.04.27. 09:42:24

@VIII. Nagyapó:
A növekedési modellekben az egyensúlyi növekedési ütem ott van, ahol a tőke/jövedelem arány állandó, azaz a tőke növekedési üteme és a kibocsátás növekedési üteme megegyezik. A modellekben ez az egyensúlyi növekedési ütem jellemzően a népesség és a technikai fejlődés exogén módon adott paramétereinek valamilyen függvénye. Az egyensúlyi növekedési ütem akkor stabil, ha a gazdaság ehhez a növekedési ütemhez (tőke/jövedelem arányhoz) tart, függetlenül a kezdő állapottól.

VIII. Nagyapó 2009.04.27. 10:43:58

„A növekedési modellekben az egyensúlyi növekedési ütem ott van, ahol a tőke/jövedelem arány állandó, azaz a tőke növekedési üteme és a kibocsátás növekedési üteme megegyezik.”

Az odáig rendben van, hogy ezekben a modellekben ott van, a terminológiai kérdés csak az, hogy ezért hívjuk-e egyensúlyinak :-) (Sőt az is kérdés, hogy a steady-state-et fordítjuk-e egyensúlynak, vagy az állandósult állapotot jelent, ami amúgy megegyezik az egyensúllyal – na mindegy.) A terminológiai pontossággal egyébként mindig gondban voltam, szóval könnyen lehet, hogy én mondok marhaságot - itt mindenképp jó lenne, ha valamelyik a témában otthonosabban mozgó blogszerző igazságot tenne :-)

Ami a tartalmi kérdést illeti, én azt mondom, hogy a modell keretében legtöbbször vizsgált problémák szempontjából az nem jelent komoly gondot, ha az az állapot, amihez a modell a kezdeti állapotától függetlenül vissza akar térni, időben nem állandó (és az együttes Hicks- és Harrod-semlegesség csak ehhez kell). Attól, hogy beteszel egy nem Hicks- és Harrod-semleges termelési függvényt, a modell működési mechanizmusa nagyon hasonló marad, új kvalitatív információt nem nagyon nyerhetsz a belőle azon az egyen kívül, hogy állandó technológiai fejlődés és népesség-növekedés mellett sem lesz állandó növekedési ütem, amihez a modell tart.
Ráadásul az pl. határozottan meglepne, ha a gyakorlatban használt modellekben hosszabb időtávon álladó ütemű technológiai fejlődéssel számolnának, abban pedig szinte teljesen biztos vagyok, hogy a népességnövekedés ezekben nem állandó – így a modell egyensúlya sem lesz az. A Hicks- és Harrod-semlegesség következményeképp így max. a munka hatékonysági egységére jutó tőke egyensúlyi arányára marad egy nem feltétlenül megalapozott megkötés. Ami viszont (emlékeim szerint valami ilyet tanítottak, de ennek megint csak utána lehetne olvasni) talán meglepő módon, de makroszinten nem is áll olyan nagyon messze az empirikus tapasztalatoktól: konzisztens azzal a megfigyeléssel, hogy tőke és a munka rendszerint viszonylag állandó, közelítőleg 1/3-2/3-os arányban osztozik a nemzeti jövedelmen.


Az viszont lényegesen komolyabb kritikája lehet ezeknek a modelleknek, ha a gazdaság nem minden kiindulási helyzetből akar ugyanahhoz az állapothoz visszatérni. Ez ugyanis jelentősen megnöveli a rövid táv fontosságát a policy szempontjából, és – intuitív megérzésem alapján – feltehetőleg a modell olyan következtetéseit is érinthetné, mint például hogy a monetáris politika csak rövid távon képes befolyásolni a növekedést (illetve hosszú távon csak kárt okozhat az infláció növelésével). De az ilyen következtetések levonásához nem a Cobb-Douglas függvényt kellene száműzni, hanem valamiféle endogén módon meghatározott technológiai fejlődést kellene a modellbe rakni.

ricardo 2009.04.27. 19:16:32

@VIII. Nagyapó:
A nemzeti jövedelem bérre és profitra való megoszlásának viszonylag stabil történelmi arányát nem csak a neoklasszikus modellek képesek magyarázni. Hanem pl. a magyar származású Káldor '57-es keynesiánus alapvetésű egyensúlyi növekedési modellje is. No persze, nem mintha Kaldor modellje számomra szimpatikus lenne.

Rorgosh 2009.04.27. 21:00:33

@ricardo:

A problémát továbbra is az okozza, hogy nincs két egyforma gazdaság, márpedig minden gazdaságpolitikai döntésnek a saját gazdaság sajátosságain kell alapulnia.

Egy példa: ha a gazdaság alapvetően zárt (a külkereskedelem mértéke kicsiny a gazdaság össztermékéhez képest) akkor jó ötlet a bérek növelése, hiszen a többlet bentmarad a gazdaságban, és annak hatása meghaladhatja a versenyképesség csökkenésének mértékét.

Ám ha a gazdaság élénk cserekapcsolatban áll más gazdaságokkal, úgy a bércsökkentés a szerencsésebb, mert az fokozza a versenyképességet, míg a csökkenő bérek negatív hatásai jobbára másra hatnak vissza.

A statisztikai elemzés sem annyira egyszerű.

Egyrészt nagyon fontos, hogy pontosan tudjuk, hogy mit is mérünk valójában.

Másrészt jön egy fontos lépés: szét kell választani a zavarások hatásait a trendektől. Ez viszont nagyon nehéz, mert egy bizonyos pont után a zavarás hatása a trend részévé válik.

A tehetetlenséggel is számoló modellek ugyanis menthetetlenül (legalább) másodfokú egyenleteket használnak, amelyek néhány ciklus után már rendkívül kis eltérések esetén is nagyon eltérő eredményeket adnak (Ezért hívják ezeket káoszegyenleteknek). A kiindulási adatok pontossága csak a mintavétel időtartamának hosszával növelhető. Ám a hossz növekedésével a zavarások hatása is növekszik...

Emellett azt is tudomásul kell venni, hogy válságok mindíg is voltak, és jó eséllyel lesznek is. Elkerülni nem lehet őket, hiszen a gazdaság sokféle ágazatainak teljesítménye folyamatosan hullámzik. És ha néhány egyirányú hullám egyszerre jelentkezik, akkor abból vagy váratlan fellendülés lesz, vagy recesszió. Emellett az ágazatok egymásra is hatnak, és a kapcsolataik sokfélék.

Amit ténylegesen meg lehet tenni: csökkenteni a válság hatásait, illetve stabil környezetet teremteni az újbóli fellendüléshez.

Emellett azonban a válságok elemzésre is tökéletesek. Ugyanis sok folyamat, kapcsolat ilyenkor tisztábban látható...

ricardo 2009.04.28. 12:51:29

@Rorgosh:
Ön azt írja, idézem: a gazdaság sokféle ágazatainak teljesítménye folyamatosan hullámzik. És ha néhány egyirányú hullám egyszerre jelentkezik, akkor abból vagy váratlan fellendülés lesz, vagy recesszió.

Ez bizonyára így van. De talán Ön is hallott róla, hogy a jelenlegi válságot alapvetően nem a 'sokféle ágazatnak a hullámzása' okozta, hanem a rossz amerikai jelzálogkötvények miatti pénzpiaci krach.

kétbalkezes mosómedve 2009.04.29. 18:29:24

"A válság előrejelzésének hiányát úgy tűnik általában a makroökonómusoknak szokták felróni."

Ha jól tudom, a tényleges betegségről az orvosok is többnyire boncolás után mondanak biztosat :P
süti beállítások módosítása