Ha van a közgazdaságtanban minden józan észnek vagy természetes megérzésnek tökéletesen ellentmondó állítás (persze nem biztos, hogy van ilyen), az valószínűleg az, hogy a sors véletlen szeszélye folytán ránk hulló váratlan nyereségek igazából ártanak nekünk. Hogy a kincsek átkosak, legalábbis akiknek jut belőle, azok jellemzően utána lassabban nőnek, kevésbé fejlődnek, mint akiknek nem. Még mielőtt lemondóan legyintetnénk, hogy már megint valami öncélú elméleti paradoxonnal állunk szemben, ami mit sem bizonyít jobban, mint hogy a közgazdaságtan mily drámai mértékben elszakadt a való világ valós jelenségeitől, nos, mondanánk egy listát, a kérdés pedig az volna, hogy mi a közös őbennük? Angola, Kongó, Nigéria, Venezuela, Közel-Kelet. Hm.
Igen, a válasz valóban az, hogy nyersanyagokban bővelkednek, és valahogy mégsem bennük szeretnénk élni. Aki tanult már akár egy félévnyi ökonometriát, annak ilyenkor azonnal beugrik, hogy az a baj ezzel a megfigyeléssel, hogy korántsem lehetünk biztosak benne, hogy oksági viszonyt fedeztünk fel. Számos oka lehet annak, hogy a nyersanyagban gazdag országoknak rosszabbul megy: például alapvetően mások, kulturálisan, politikailag, intézményesen, bárhogy is. És persze az is lehet, hogy pont azért vannak annyira rászorulva a nyersanyagaikra, mert szegények és kevéssé termelékenyek bármi másban, vagyis az okság éppen az ellenkező irányban működik. Endogenitás, ugye.
Azt, hogy tényleg oksággal állunk-e szemben, úgy lehet felderíteni, hogy olyan megfigyelési egységeket keresünk, amelyek csak a nyersanyagokkal való ellátottságukban különböznek. Ilyenek például a brazil önkormányzatok, amelyek intézményeikben, kultúrájukban és nagyjából bármely, a gazdasági növekedés szempontjából fontosnak vélt dimenziójukban roppant hasonlóak egymáshoz, viszont abban roppant különbözőek, hogy van-e nekik olajuk, vagy nincs. Vizsgáljuk tehát azt, hogy ők mennyire különböznek a gazdasági sikeresség szempontjából.
Szerzőink pont a fenti elemzést végzik el (hosszabban itt), és megdöbbentő következtetésekre jutnak. Az olajban gazdagokban a GDP nagyjából pont annyival nő, mint amennyi a kitermelt olaj értéke, vagyis semmiféle tovagyűrűző, más gazdasági tevékenységeket is felfuttató hatást nem találunk.Többet költenek viszont az olajból részesülő önkormányzatok, ezért akár azt is várhatnánk, hogy az életszínvonal javul. De nem. Az olajbevételek valahol eltűnnek a rendszerben. Vajon hol? A válasz szomorú, és valahol a helyi potentátok ingatlanvagyonában keresendő.
Nektek is eszetekbe jutott már, hogy mindez kísérteties párhuzamot mutat a szintén érdemeinktől függetlenül ránk zúduló uniós forrásokkal? (Nekünk igen.) És hogy mi következik mindebből? Hogy szigorítsuk az ellenőrzést? Vagy hogy inkább ne kérjük? Vagy hogy mi mások vagyunk? Szeretnénk hinni az utóbbiban.
De nem nagyon megy.
