Állítja a nagyon chicagói John Cochrane. És persze azt is, hogy a világtörténet nem azért oszlik Lehman-csőd előtti és utáni korszakra, mert bármi rendszerszintű lett volna a Lehmanban, hanem azért, mert ekkor döbbent rá a Citigrouptól a Bank of Americáig az összes többi óriás is arra, hogy az állam bizony nem kíván mindig mentőövként működni. Hanem be lehet dőlni, nem kicsit, nagyon. Hogy a too big to fail hiedelem, ami a megelőző évek kockázatvállalási hajlandóságát óriáséknál igencsak megnövelte - az bizony időnként csak tévképzet marad. 

A szabályozói ajánlások következnek az eddigiekből. A túlzott kockázatvállalást az korlátozza leginkább, ha a politikusoknak nem engedjük meg, hogy az erkölcsi kockázattal dúsan átitatott helyzetekben mérlegeljenek. Ha megengedjük, akkor jók akarnak majd lenni. Mert hát ugyan kinek tűnik fel, ha feleslegesen mentettünk ki valakit? Azt a néhány százmilliárdot hozzácsapjuk az államadóssághoz (és elkönyveljük stimulusnak). Ha viszont hagyjuk bedőlni az óriásbankot, akkor a világ minden későbbi bajáért felelősek leszünk. Azaz: csak úgy tudunk hitelesen elköteleződni amellett, hogy soha senkit nem fogunk kimenteni (ezért nem is érdemes túlzott kockázatokat vállalni), ha lehetőségünk sincs rá. 

Akár fel is hagyhatnánk a felügyelettel? Oszlassuk fel a szabályozó hatóságokat? Ilyen egyszerű volna?