Folyik a vita az USA és Kína közti keleskedelmi mérleg hatalmas egyensúlyhiányáról, ami a két ország világgazdaságban betöltött szerepe, no meg a méretek miatt korántsem csak a közvetlenül érintettek magánügye. Legutóbb Krugmant idéztük, aki az egyik élharcosa azoknak, akik a problémát a jüan felértékelésével kívánják megoldani. Van azonban hasonlóan harcos ellenvélemény is, mégpedig szintén amerikai szakértőtől. Stephen Roach Krugmannal vitatkozva úgy véli, hogy a kínai kereskedelmi többlet leapasztásához nem az árfolyam megváltoztatásán, hanem a kínai fogyasztási kiadások növelésén, a belső kereslet ösztönzésén keresztül vezet az út.

Miközben élvezettel olvassuk a vitatkozók riposztjait, azt azért vegyük észre, hogy a felsorakoztatott érvekben egy szemernyi újdonság sincs. Krugman a relatív árak megváltoztatására alapozó kiadásátterelő, Roach a többlettel bíró ország összkiadásának növelésével operáló kiadásváltoztató politikát javasolja. (Krugman-Obstfeld: Nemzetközi gazdaságtan tankönyvének 2003-as magyar fordításából vettük az expenditure switching és az expenditure changing magyarítását.) Utóbbi politika elvileg fordítva is működhetne, vagyis kínai belső kereslet élénkítése helyett az amerikai kereslet szűkítése is csökkenthetné az USA kínai árucikkek iránti étvágyát, ezt azonban a válság terhelte, vagyis amúgy is súlyosan kereslethiányosnak érzékelt időkben senki sem találná jó ötletnek.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az egész kiadásátterelő-kiadásváltoztató gondolatkör a keresletoldali keynesi közgazdaságtan terméke, igazi divatját a 60-as években, a fix árfolyamrendszert használó nemzetközi intézményrendszerében élte. Ebből persze nem következik, hogy a mai helyzetre ne lehetne fontos mondanivalója, a nominális árak (nemzeti árszínvonalak) viszonylagos merevségét rövid távon legalábbis továbbra is tényként szoktuk elfogadni, s a legutóbbi válságban tapasztalt általános keresleti visszaesés miatt a produktív kapacitások keynesi kihasználatlanságáról sem istenkáromlás mostanában beszélni.

Egy elméleti konstrukció természetesen sohasem arra alkalmas, hogy közvetlenül eldönthessük, kinek van igaza. Sokkal inkább arra, hogy pontosan azonosíthassuk, milyen empirikusan is ellenőrizhető tulajdonságokkal kell rendelkezniük az érintett szereplők magatartási függvényeinek ahhoz, hogy az egyik vagy a másik megoldás legyen ténylegesen hatékony. Az elméletben az a jó, hogy önmagában zárt logikai rendszer, vagyis ha teljesülnek a feltevései, akkor igaz következtetésekhez vezet. Nos tehát, mik is a kétféle javaslat mögöttes feltevései?

A jüan nominális felértékelésétől vezérelt kínai reálfelértékelődés akkor mérsékelheti az egyensúlyhiányt, ha mind az amerikai, mind a kínai felhasználók eléggé árérzékenyek ahhoz, hogy a relatíve olcsóbbá váló amerikai jószágok felé módosítsák összkeresletük arányait. Bizony, bizony, a jó öreg Marshall-Lerner feltételről és az elaszticitási optimizmusról beszélünk itten. Krugman - aki egyensen a szűkös világkereslet ellopásával vádolja a kínaiakat - ennek teljesülését blogjában nyilvánvalónak tekinti, ám nem citál semmi olyan friss empirikus eredményt, amiből a keresleti rugalmasságok értékére következtethetnénk.

Végül egy apró megjegyzés. Lássuk be, hogy akár ez, akár az volna a jó megoldás, a javaslattevők szerint mindenképpen a kínaiak azok, akiknek máshogy kellene már végre viselkedniük, és meg kéne oldaniuk a világot fenyegető problémát. És mi van akkor, ha őnekik sem ezt, sem azt nem akaródzik tenni? Hosszú távon persze minden megoldódik, ha igaz az, hogy hosszú távon a nemzeti árszinvonalak is csak a megfelelő irányba igazodnak, akkor leértékelés nélkül is eljöhet majd a kínai árucikkek relatív drágulása. Ezzel viszont az a baj, hogy megint egyre többen vélik úgy: a hosszú táv az, amikorra mind meghalunk.