Nem róluk szól a Szex és New York, pedig mintha ők szívnának a legtöbbet a párkapcsolatok nagy amerikai piacán. Bizony, bizony, házasulandó fekete nőnek lenni Amerikában legalábbis kihívás. Az ok viszonylag egyszerű: a potenciális férjjelöltek jelentős része rács mögött van, a 20 és 29 év közötti fekete férfiak közül speciel minden kilencedik.
Hogy mi következik mindebből? Ha igaz az, hogy az emberek még a faji ügyekben általában szupertoleráns Amerikában is leginkább a saját rasszukkal házasodnak, akkor a fekete nők jóval szűkebb körből választhatnak. Ádáz verseny, őrjítő hajsza és sok-sok kis extra (dögös ruhák és könnyűvérű randik), amiktől egyre jobb férfinak lenni, és egyre reménytelenebb nőnek. Milyen messze is van mindez Carrie Bradshaw trendi és ironikus világától!
Mielőtt átsorolódnánk a feminista és/vagy bulvárblogok közé, a helyzet az, hogy ez is közgazdaságtan. Van a házassági piacnak közgazdasági modellje, még abból a korból, amikor a szociológusok ezen jól megsértődtek. Az egyik következtetése az, hogy ha az egyik nemhez tartozó házasulandók kínálata csökken, akkor a másik nemhez tartozók nagyobb eséllyel maradnak pártában, hoznak világra már eleve utcahossznyi hátránnyal induló csonkacsaládos gyermekeket, illetve kötnek korábban elképzelhetetlennek gondolt kompromisszumokat.
Vajon tényleg ezt látjuk? (Ne feledjük: a közgazdaságtan végső soron empirikus tudomány, a tényeket meg kell nézni). Éppen erre vállalkozik Kerwin Charles és Ming-Jen Lin, vagyis alaposan elemzik, hogy a fekete férfiak hetvenes évek óta folyamatosan emelkedő bebörtönözése milyen hatással van a házassági trendekre, a családmodellekre és a fekete nők helyzetére. (Népszerű összefoglaló az eheti Economistban.) Ebben az a nehéz, hogy sokminden történik egyszerre: a főként a fekete férfiakat sújtó büntetések szigorodása időben együtt járt a társadalmi normák megváltozásával, elsősorban a házasság intézményének átalakulásával, a hagyományos családmodell erodálásával. A kérdés az, hogy mindezek tudatában oksági viszony is van-e a börtönbüntetések és elmaradt házasságok között, vagy csak valami nagy mögöttes rossz (például az erkölcsök fellazulása) mozgatja mindkettőt. A szerzők szerint azonban nem erről van szó, bizony a büntetések szigorodása a fő oka a fekete szingli nők társtalanságának és kilátástalanabb egzisztenciális helyzetének.
A közgazdaságtan azt is sugallja, hogy a póruljárt érintettek általában mindent megtesznek, hogy kártalanítsák magukat. Hogy, hogy nem, éppen ezt látjuk a fekete nőknél is: radikálisan megnőtt az oktatásban eltöltött éveik száma és a munkapiaci szerepvállalásuk is (hiába, nem nagyon építhetnek arra, hogy lesz kivel megosztani a rezsit). Mindezen önbiztosítási akcióik ellenére - úgy tűnik - rosszabb nekik. És ez elvezet a másik, a konkrét problémánál általánosabb tanulsághoz: mindig vannak nem szándékolt következmények. Nem tudjuk, hogy a börtönbüntetések szigorításának milyen közvetlen, szándékolt hatása van, azaz csökkenti-e az erőszakos bűncselekményeket, biztonságosabbá teszi-e a világot. (Nem mintha erről ne lenne ökonometriai irodalom: Steven Levitt szerint például igen.) De az biztosnak látszik, hogy a társadalom amúgy is kevésbé szerencsés csoportjainak egy csomó egzisztenciális és jóléti hátrányt okoz, amiről a szerencsésebb többség hajlamos megfeledkezni. Pedig nem kéne.
