A magyar közbeszéd, de legalábbis a késő esti közszolgálati beszélgetőműsorok egyik kedvenc toposza, hogy vajon miért sikeresebbek egyes volt szocialista országok, mint mások. A sikerkritériumok sokfélék lehetnek, a politikai intézményrendszer milyenségétől a gazdasági mutatókig. Bármiről is van azonban szó, ugyanaz a reflexszerű csoportosítás: vannak jó és rossz országok. Mi, magyarok általában rossznak, az elbukott nagy ígéretnek látjuk magunkat, és mindig igen határozottan megtaláljuk az éppen aktuális bezzegországot, a liberális cseheket, a birkatürelmű románokat vagy az eurózónás szlovákokat. 

Rengeteg magyarázat kereng arról, hogy miért lesznek egyes országok jók, mások meg rosszak: az ún. elit milyenségétől a néplélekig, a hagyományokon és a történelmi sorsszerűségeken át a kultúráig. A közgazdászok számára ezek nehezen megfogható, eléggé tautologikus és teljesen ellenőrizhetetlen magyarázatok. Úgyhogy nem is nagyon szeretjük őket. Azt szeretjük, ha van megfigyelés, van ráépülő modell hihető magyarázó mechanizmussal, és van valami empirikus igazolás, de legalábbis illusztráció. Most két ilyet mutatunk be.

Juhász Rékát és az ő magyarázatát például eléggé szeretjük. Nála a kiinduló megfigyelés az, hogy a posztszocialista országok nagyon különböznek az állami újraelosztás és a szociális kiadások nagyságában. Egyesek kifejezetten kapitalistának tűnnek, de legalábbis jól viselik az elvonásokat és megszorításokat, mások mintha kifejezetten nehezen szabadulnának a gondoskodó államtól, és azt szeretik, ha a rendszerváltás jóléti. A balti országokban vagy Romániában a szociális kiadások GDP-hez viszonyított aránya 8 százalék körüli, Szlovéniában vagy nálunk ennek csaknem a duplája. A költségvetési (össz-)kiadások GDP-hez viszonyított hányadában is hasonló szabályszerűség érhető tetten: a lista alján Litvánia a maga 33 százalékával, a tetején ismét Magyarország 50 százalékkal.

Mi lehet a magyarázat? A modellben az országok abban különböznek, hogy a rendszerváltás előtt mennyire nyomták el őket, vagyis ezzel arányosan mekkora társadalmi (holtteher-)veszteség érte őket. Ahol nagyobb volt a politikai presszúra, ott kisebb volt a szétosztható összjövedelem, például azért, mert masszívabb erőszakszervezeteket kellett fenntartani, de azért is, mert kevésbé működtek a magántulajdon és a kapitalizmus kezdetleges képződményei. A szocializmus egalitariánus elosztási elvei miatt a rendszerváltás előtt minden országon belül mindenkinek ugyanannyi jut, a különbség csak az, hogy a durvább kiadású szocializmusban mindenkinek nagyon kevés, a vidámabb barakkokban viszont mindenkinek kicsit több.

Hogyan fognak viselkedni ezek az országok, ha egyszercsak megszűnik az egyenlő elosztás, és mindenki érdemei (a modellben: határterméke) szerint részesül a megtermelt jövedelemből? A kezdetben nagyon elnyomott országokban viszonylag sokan járnak jól a diktatúra végeztével, egyszerűen azért, mert annyira rossz volt korábban. Így ezekben az országokban kevesen ellenzik a meritokratikus elosztást, vagyis viszonylag tiszta formában bevezethető a kapitalizmus. Ott azonban, ahol a rendszerváltás előtt mindenki elég jól élt, ott sok vesztese lesz annak, ha az emberek természetes teljesítmény-különbségeit az anyagi javadalmazásban is érvényesítjük. Így aztán sokan blokkolni fogják a meritokratikus elosztást, és magas marad az állami jelenlét, ún. kevert kapitalizmus alakul ki. Egyszerű, nem? Nekünk is pont ezért tetszik.

Végül némi empíria, így függ össze a rendszerváltás előtti jólét (itt éppen a lakhatás szocializmusbeli minősége) és a 15 évvel későbbi újraelosztási ráta:

 De hasonlóan néz ki az ezer főre jutó személygépkocsik vagy éppen televíziókészülékek alakulása is. 

Vagyük észre, hogy ebben a magyarázatban semmi sem az eliten múlik: a politikai döntéshozók csak passzívan leképezik a népakaratot, a nép pedig egészen egyszerűt akar: anyagilag szinten maradni. Minden, ami bonyolult alkumechanizmusok, nyilvános politikai játszmák és csak sejthető háttéralkuk nyomán kialakul, az csak a választói akaratot tükrözi. Csak a tipikus szavazó számít, nevezhetjük akár zembereknek is.

Nem mindenki gondolja ezt így. Bruszt László és szerzőtársai szerint a rendszerváltás politikai sikere azon múlik, hogy milyen volt az ellenzéki elit, mozgolódott-e, és így kialakult-e a civil társadalom (csírája) még a szocializmus alatt. Ők abból a megfigyelésből indulnak ki, hogy az egykori keleti blokk bizonyos országai sokkal szabadabbak és demokratikusabbak, mint mások, a kelet-közép-európaiak például rendre jobban teljesítenek a különböző demokrácia- és szabadságindikátorokban, mint a volt Szovjetunió utódállamai (kivéve a balti országokat). Lássuk csak!

 A magyarázat pedig a rendszerváltás előtti ellenzéki tevékenység (mélysége és gyakorisága): ahol sok volt a tüntetés és a nyilvános elégedetlenkedés, ott jobban hozzászokott a nép a súlyok és ellensúlyok rendszeréhez. A rendszerváltás előtti ellenzékiség alakulását a szerzők a Szabad Európa Rádió tudosításaira támaszkodó adatbázisból rajzolják ki. Ha az előbbi ábrával együtt nézzük, a mintázat valóban mutat némi szabályszerűséget, legalábbis tényleg jobban jelen volt az ellenzékiség a keleti blokk nyugati országaiban.

A tanulság az, hogy sokféle plauzibilis magyarázat van, és hogy jobban elhisszük őket, ha egyszerűek, általánosíthatók és valamilyen megfigyelhető mérőszámhoz is köthetők. Az számított-e inkább, hogy mit csinált a tipikusan heti egy ellenzéki "esemény" tipikusan egy-kétszáz résztvevője 1988-ban, vagy az, hogy mekkora lakáshoz és hány tévéhez szokott hozzá a medián szavazó a kommunizmusban? Mi az utóbbira hajlanánk. Vagy csak arról van szó, hogy a tévék száma jobban megragadja a népakaratot, mint a Beszélő-olvasók vagy a Bős ellen tüntetők száma az elit milyenségét? Szerintetek?