Kiterjedt irodalom foglalkozik a természeti kincsekkel való ellátottság (leginkább a nyersolajra szoktunk gondolni) és az országok politikai berendezkedése, illetve a gazdaságuk egészének fejlődése közti kapcsolattal. A konklúziók eléggé egyértelműek: az égből pottyant (földből feltörő) gazdagság rendszerint életben tart agresszív és elnyomó rezsimeket, járadékvadászathoz és rossz intézményekhez vezet, és az ilyen gazdaságok hatékonysága is igencsak sok kívánni valót hagy maga után. Olyannyira örökzöld a téma, és olyannyira átérezhető az analógia a ránk szakadó EU-pénz igencsak kétséges következményeiről, hogy mi is írtunk már a témáról többször is.
Jó, jó, de akkor mi van Norvégiával? Lám, azért jócskán vannak még itt is megválaszolandó kérdések. Kevin K. Tsui írása újabb eredményekkel szolgál a témában. Norvégia esete alapján például kimondhatjuk, hogy nem mindegy mikor fedezik fel az olajkincset, van-e a felfedezés idején az adott országban stabil demokratikus rendszer, vagy nincsen? És persze még számos más tényező is fontos lehet.
A nagyobb demokráciát követelő egyiptomi és tunéziai mozgalmak is inkább örülhetnek annak, hogy országukban nincs érdemi olajkincs. Ahol van, ott az uralkodó rend többet veszít a demokratizálási folyamattal, és ezért sokkal görcsösebben ragaszkodik pozíciójához. Ilyen helyen véresebb a forradalom.
