nem a pék jóindulatától

"Az embernek ... állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. [...] Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt." Adam Smith

Friss topikok

  • toyoda: @mediocris: Mi a pénz? Az, amit az emberek a cserében elfogadnak, ami megméri az értéket és lehet... (2015.11.28. 07:32) Csináljunk egyszintű bankrendszert!
  • ricardo: @ricardo: Látom, megjelent. (2015.01.06. 21:02) Blanchard öt percben
  • toyoda: Mi a pénzügyi szféra dolga?: A pénzkínálat biztosítása. Az lehet h. a "Nem monetáris" pénzintézet... (2014.12.01. 10:30) Kamat
  • Ma chi è questo Joker?: Mikor lesz folytatás? (2014.01.09. 21:49) Raj Chetty kapta a John Bates Clark medalt
  • _Epikurosz_: No, most belinkellek egymásnak titeket: oriblog.blog.hu/2011/02/12/nudge_paternalista_kozgazdaszo... (2013.10.15. 19:55) A nudge kárai

Címkék

30 as évek válsága (13) 4 1 (2) acemoglu (9) adam smith (6) adórendszer (29) adósság (11) adótudatosság (2) aea meetings (1) aghion (1) alan greenspan (3) alvin roth (1) argentína (1) árindex (2) árszabályozás (2) árverés (1) autóvásárlás (3) bankállamosítás (3) bastiat (3) becker (3) behaviorizmus (32) big government (2) bizalom (1) biztonság (1) buborék (5) bűnözés gazdaságtana (3) clark (4) credit crunch (1) daniel kahneman (1) defláció (3) depresszió (3) devizahitelek (2) devizapiac (1) diszkrimináció (3) döntéselmélet (2) drogpolitika (4) egészséggazdaságtan (4) elmélettörténet (1) energia (2) erkölcsi kockázat (8) értékek (3) értékpapírosítás (2) euró (12) európa (2) externáliák (1) fejlődésgazdaságtan (22) fejlődésgazdasgtan (2) félelem (1) felsőoktatás (9) fiskális politika (46) foci (5) fogyasztóvédelem (2) forint (2) francia (1) friedman (4) gary becker (6) gazdasági növekedés (11) gazdaságpolitika (47) gazdaságtörténet (7) gdp (2) globális aránytalanság (20) globalizáció (6) görög válság (12) hayek (4) humor (2) imf (11) imf hitel (2) incidencia (1) index (1) inferior (10) infláció (15) ingatlanpiac (1) interjú (14) io (1) irving fisher (1) it (1) izrael (1) japán (6) járadékvadászat (1) játékelmélet (4) jog és közgazdaságtan (5) john list (1) kamat (6) kapitalizmus (10) karácsony (1) kerékpár (1) kertesi gabor (1) keynes (12) keynesizmus (19) kezdi gabor (1) kína (19) kísérlet (2) klímaváltozás (7) költségvetés (6) konferencia (1) könyvismertetés (4) környezetgazdaságtan (4) korrupció (1) közjószág (2) közösségi gazdaságtan (3) krugman (23) külföldi segélyek (5) külföldi tőke (4) kvíz (1) lettország (1) likviditási csapda (3) luxus (4) maffia és allami transzferek területi eloszlása (1) magyar (23) makroökonómia (55) mancur olson (1) mankiw (1) maurice allais (1) megtakarítás (5) microfinance (1) migráció (2) mikroökonómia (20) mikroszimuláció (1) minimálbér (1) mnb (2) monetáris politika (22) multik (2) munkahelymegőrzés (5) munkapiac (22) murphy (4) nber (1) német (4) nobel díj (17) normál (1) nudge (6) nyugdíjrendszer (2) oecd (1) ökonometria (27) oktatási (44) olajárak (3) olasz (1) olivier blanchard (1) olson (1) paternalizmus (1) patrióta gazdaságpolitika (4) paul romer (1) paul samuelson (1) pénzillúzió (3) pénzügyi (6) pénzügyi rendszer (9) pénzügyi szabályozás (14) pénzügyi válság (16) piacgazdaság (1) pigou (1) politikai gazdaságtan (16) politikai intézményrendszer (13) portfolioblogger (126) profit (1) protekcionizmus (10) reform (2) rendszer (1) rendszerkockázat (1) richard thaler (1) rosling (1) shapley (1) shiller (1) Sims (1) stabilizáció (1) steven levitt (2) stigler (1) stizlitz (1) szabad piac (7) szabályozás (9) szociális támogatás (3) támogatás (4) tanulság (3) ted (3) tőkeáramlás (2) transzformációs válság (1) újraelosztás (1) usa (28) üzleti ciklus (8) válság (41) válságelemzés (20) válságkezelés (19) válság okai (9) valutaárfolyam (14) verseny (8) vita (27) yale (2) Címkefelhő

A megbízó, az ügynök meg a devizahitelesek

2009.03.04. 21:55 petepeter

Noha a Parlament által hétfőn elfogadott törvény nem speciálisan a devizaalapú hiteleket felvett lakástulajdonosok megsegítéséről, hanem általában a lakáshiteleseknek nyújtott állami garanciáról szól, mindenki számára világos, hogy a kormányzat mindenekelőtt az előbbieken akar segíteni. Vagyis azokon, akiknek a forint huzamosabb ideje tartó gyengülése miatt megnövekedtek a törlesztőrészletei. Így hát meg is született a megoldás: a jó emberek megvédték a szegény embereket.

Minthogy azonban szegény emberből sok van, bizton számíthatunk arra, hogy az eljövendő hónapokban a parlamenti ülésteremben még nagyon sok beszéd hangzik majd el arról, hogy a válság által a legsúlyosabban érintett társadalmi csoport a ……… (aktuális társadalmi csoport megnevezése beillesztendő), ezért a kormánynak erkölcsi kötelessége, hogy rajtuk segítsen. A konkrét esetet inkább csak példának használva célszerű azon elgondolkodni, hogy milyen elvi keret biztosíthatná, hogy a kormányzat (parlament) az egyes esetekben ne érzelmektől, politikától felhevülve ad hoc módon döntsön, hanem a válság negatív hatásainak szétterítésében egyrészt legyen valami közös logika, másrészt az egyes csoportok megsegítését lehetőleg olyan módon ejtse meg, hogy ezzel a lehető legkevesebbet ártson a többieknek.

Kiindulópontként nem árt leszögezni azt a nyilvánvaló, de mindig mindenki által elfelejtett tényt, hogy nem a kormány segít a bajbajutottakon, hanem a válság által együttesen sújtott, bajbajutott társadalom segít azokon, akikről valamiért úgy ítéli meg, hogy bajuk aránytalanul nagyobb annál, mint amitől a többiek szenvednek. A kormányzat segítő kezével kifizetett minden egyes forintot valaki mástól veszik el, akár most, akár a jövőben, ennyiben a kormányzat az adófizető meglehetősen széles hatáskörrel felruházott ügynöke. A megbízó-ügynök problémából jól tudjuk, hogy ebben a helyzetben az ügynök mindig a saját pecsenyéjét is sütögeti (mondhatni ő is erősen hajlamos arra, hogy a más vesszejével csapkodja a csalánt). Ettől még az ügynökre szükség van, nem csinálhatunk mindent közvetlenül magunk, ám jó észben tartani, hogy az ügynök eljárása mindenekelőtt a megbízó, az adófizető szempontjai szerint minősítendő.

Természetesen nem a szolidaritást mint alapvető értéket akarjuk itt kikezdeni, sőt. Ám a többi erkölcsi normához hasonlóan a segíts a bajbajutottakon parancs ebben a formában túlságosan általános ahhoz, hogy konkrét intézkedések konkrét szabályaiban eligazíthasson, mindenekelőtt azért, mert mindig sokkal több bajbajutott van, mint ahányon segíteni lehet (lásd az egész társadalom baját), és emiatt az hogy pontosan kin, pontosan mennyire, és pontosan hogyan kell segíteni, és ebből következően kin és hogyan nem, alaposan átgondolandó kérdés.

Az állam mint biztosító

A devizahitelesek konkrét problémája azért merült fel, mert az előzetes várakozásaikhoz képest nagyon megemelkedtek a törlesztőrészleteik. Az előre nem látható jövő ránk nézve potenciálisan hátrányos következményeinek kezelésére évezredek óta a biztosítás nevű intézmény szolgál. Ha az állami segítség célja az, hogy enyhítsen az adósok váratlanul radikálisan megromlott helyzetén, akkor az állam a biztosító szerepét ölti magára. Biztosítóként akcióit két, egymástól markánsan eltérő elv vezérelheti. Az egyik a veszteség részleges kompenzálása, a másik az esetleg bekövetkező még nagyobb baj elhárítása.

Ha a veszteségek megtérítéséről van szó, akkor fontos szempont lehet, hogy az érintetteknek lett volna-e lehetősége arra, hogy a kockázatot magánbiztosítással próbálják lefedni. Nem világos, hogy egy tudatosan felvállalt, egyébként lefedezhető kockázat okozta veszteségekért az adófizetőnek miért kellene bármilyen kompenzációt nyújtania. Márpedig a devizanemből fakadó kockázat teljes elkerülésére éppenséggel lett volna biztosítás: a forintban felvehető és nem mellékesen államilag támogatott hitelek formájában. A lakosság alacsony pénzügyi kultúrájából fakadó vétlenségére hivatkozni még akkor is álságos, ha az átlagpolgár tényleg keveset tud az árfolyamváltozások okairól és következményeiről. Ha valaki egy kiárusításon hatért vesz krumplit, amikor a szomszéd boltban százért árulják, aztán hazaérve meglepődik, hogy a felét ki kell dobnia, az még a saját vacsorájának megfőzésében is állami gyámkodásra szorul – a helyzet ennyire rossz azért mégsem lehet.

A kérdést a közbeszédben uraló önhibája-más hibája szempont amúgy is inkább gátolja, semmint segíti a probléma leghatékonyabb - azaz az adófizető szempontjából legolcsóbb – rendezését. Túlságosan előtérbe tolja és az igazságosság bölcs döntnökévé emeli az államot, márpedig az adófizetőnek nem lehet célja az, hogy ügynöke az ő pénzéből ilyen szereplőként fényezze magát. Mondjuk ki, hogy önmagában a veszteségkompenzációs szempontot úgy, ahogy van, kizárhatjuk: ha a kormány az egykori BAUMAG-károsultak esetében meg tudta állni, hogy rossz üzleti döntéseik következményeitől mentesítse őket, akkor a mostani és az eljövendő segélycsomagoknál is így kell eljárjon. Témánk kifejtése szempontjából ez a döntés azzal az előnnyel is jár, hogy itt nem kell foglalkoznunk a veszteségkompenzációs igények teljesítésének legrombolóbb következményével, az erkölcsi kockázattal. Mivel azonban ez amúgy mindenféle, vagyis a leghasznosabb biztosítási ügyleteknél is felmerül, a későbbiekben még visszatérünk rá.

Nem az állam biztosítási szerepkörének egészét utasítottuk el, csak a tisztán veszteségkompenzáló jellegűt. Az is a biztosítási szerepkör része, ha az adófizető pénze más, a megbízónak potenciálisan még többe kerülő probléma megelőzését, elkerülését célozza. Ennek is több ága lehet. A lakáshitelek tömeges bedőlése megroppanthatja a bankokat, tovább zilálhatja az amúgy is romokban heverő pénzügyi rendszert. Ha a fizetni nem tudók tömegei elvesztik otthonukat, az nem csak az adófizetők gyakran emlegetett szociális érzékenységét sérti, de további tartós terhet ró a szociális költségvetésre.

Ennek a szempontnak az érvényesítésénél viszont az ügynöknek teljesen le kell küzdenie a méltányossággal és igazságossággal kapcsolatban feltoluló érzelmeit és PR szempontjait, és kizárólag azt kell megpróbálnia a lehető legpontosabban megbecsülni, hogy hány hitel és kinek a hitele dőlne be a segítség hiányában. Az ugyanis, aki bármilyen kínkeservesen, de saját erejéből megoldja a problémáját, vagy elveszti ugyan az ingatlanát, de ettől nem kerül az utcára, az ebből a szempontból nem szorul segítségre. Ne tessék engem érzéketlenséggel vádolni. Nem szerencsés, ha a rákbeteget operáló orvos kézmozdulatait a beteg iránti rokonszenve határozza meg. Az érzelmek átélése a kint várakozó rokonság feladata. Vannak méltányossági és szolidaritási szempontok, de ezeket az államnak nem biztosítói, hanem szociálpolitikusi szerepkörében kell érvényesítenie, és a kettő összemosása biztosan nem segít.

Bizony, bizony, a nagyobb baj elkerülésének céljával hozott intézkedés első lépése az (kellett volna, hogy legyen), hogy a döntéshozó széleskörű adatgyűjtésbe kezd az adósok vagyoni és jövedelmi helyzetéről, valamint fizetési képességéről és hajlandóságáról. Lévén ez költséges és időigényes, a rendelkezésre álló információ sohasem lesz elegendő. A bankoktól, a szociális hálózattól vagy akár a kutatóktól viszonylag könnyen és gyorsan lehet bizonyos információkat szerezni, annál biztosan többet, minthogy azt a definíciót kelljen használni, hogy bajban pedig az van, aki mostanában veszítette el az állását, mégpedig lehetőleg önhibáján kívül. Ezzel azért akkor sem elégedhetünk meg, ha a korábbi hasonló eljárásoknál már valamivel árnyaltabb, emlékezzünk csak arra, hogy nem is oly régen gázártámogatásra jogosult szegénynek az számított, aki évi 1500 köbméternél kevesebb gázt fogyasztott.

Noha ebben az esetben az adófizetői érdek nyilvánvaló, azért ne feledjük, hogy a bukás elkerülése mindenekelőtt a szerződő feleknek, tehát a bankoknak és a velük szerződött adósoknak az érdeke. És közgazdászként azt is tudjuk, hogy minden olyan beavatkozás, amely külső erőforrással segít nekik abban, hogy saját bajukon úrrá legyenek, megváltoztatja a magatartásukat, csökkenti ösztönzésüket arra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközt beáldozzanak a megoldása érdekében. Igen, most beszélünk arról, amit a közgazdászok erkölcsi kockázatnak neveznek, s aminek – nevével ellentétben – kevés köze van a jó erkölcsökhöz. Egyáltalán nem a jó és a rossz közti választásról szól ugyanis, hanem éppen arról, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, és hogy a segítségnek lehet olyan hatása is, ami a megsegített erőfeszítéseit lankasztja abban, hogy magán segítsen.

És ez mindkét félre, a bankra és az adósra egyaránt vonatkozik. Noha tele van a média az adósok panaszával arról, hogy a bank mennyire érzéketlen az ő problémájukkal szemben, egyszerűen nincs okunk feltételezni, hogy a magyar bankok alapvetően másként volnának profithajhászók mint a külföldiek, ott is és itt is igenis késznek mutatkoznak a bajbajutott adósokkal való megegyezésre. Ha nem is pont olyanra, mint amit az adósok tartanának üdvözítőnek. Ám rögtön a kiváráshoz folyamodnak, mihelyt felvillan az esélye annak, hogy állami ingyen pénzzel saját forrásokat takaríthatnak meg.

Ugyanez a helyzet az adóssal is. A megnövekedett törlesztőrészlet kifizetése csak úgy lehetséges, ha a családi költségvetésből kevesebbet költünk másra, ha jön valami segítség, akkor kevesebbet kell elvonni máshonnan. Ez a korrekt leírása az adósok helyzetének, nem pedig az, hogy ezt már képtelenség kifizetni. Azok, akik formálisan nem képesek fizetni, azok azért nagyon kevesen vannak, a dolog ilyen mident vagy semmit alapú olvasata eltakarja a helyzet mögött húzódó – persze fájdalmas – döntést. Az, hogy valaki nem tudja fizetni a törlesztőrészleteket, az körülbelül annyira pontos állítás, mint az, hogy „ennyiből nem lehet megélni”. Ha senki sem élne meg, aki ezt mondja, akkor tele volnának a temetők.

Az állam mint szociálpolitikus

Az utóbbi gondolatok már átvezetnek a biztosítói szerepkörből a szociálpolitikai döntéshozó szerepkörbe. Arról van szó, hogy a magas törlesztőrészlet kifizetése után a maradékból már csak olyan életformát lehetne élni, amit a társadalom többi tagja megalázónak tart, és az éhkopp és a nemfizetés közti választásban a társadalom morális ítélete nemcsak elfogadja, de valójában ajánlja a nemfizetést.

Ide már alappal csoportosíthatjuk a társadalom felelősségéről, szolidaritásról és hasonlókról szóló érveinket, de az itt sem hasznos, ha összekutyuljuk a dolgokat. Itt egy elvi és egy gyakorlati problémánk van. Az elvi arra vonatkozik, hogy a szociálpolitika eszközeit az emberhez méltó élet minimumának mindenki által való biztosítására akarjuk e használni, vagy közel ilyen fontosnak tartjuk azt is, hogy a polgárok a korábban megszokott életnívójuk radikális zuhanását elkerülhessék. Ha az utóbbi is szempont, akkor ezt egészen biztosan pontosítani kell, hiszen az elmúlt válságban eddig a legtöbbet itthon is és külföldön is az igazán gazdagok veszítették, márpedig a részvényárfolyamok zuhanásából következő veszteségek kompenzálása sehol sem tartozik a szociálpolitika szokásos céljai közé. Nemcsak arról van szó – arról is persze –, hogy a hontalanoknak sem mostanában sem a múltban nem volt alkalmuk devizahitelt felvenni, s ebből fakadóan – nem lévén gondjuk a törlesztő részletekkel – nem is részesednek a segélycsomag áldásaiból. A pénz viszont jön valahonnan, onnan, ahonnan hiányzik.

Aki 20 millió forintos lakáshitel felvételére képes (ez a felső határa a most eldöntött garanciára való jogosultságnak), az nem igazán tartozik az eddigi szociálpolitika szokásos kliensei közé, és a jövőben is csak akkor válna azzá, ha bebukna a 20 milliós hitelén, és az utcára kerülne. Ezt a szempontot azonban fent már megvitattuk. Az meg, hogy az utolsó percek parlamenti vitáiban az egy lakástulajdon kritériuma is kikerült a jogosultsági korlátok közül, az szociálpolitikai szemmel nézve egyenesen arcpirító.

Mindezekkel együtt biztosan számosan vannak olyanok, is, akiket a szociálpolitika elveinek megcsúfolása nélkül is egy lakáshiteleseket megmentő akció rászorultjaiként azonosíthatunk. Pontosabban – és itt jön a gyakorlati probléma – azonosíthatnánk, ha a kormányzat a törvény elékészítésekor felmérte volna a potenciális hitelproblémával küzdő családok szociális helyzetét. Ám ezt, amint már a másik szempont érvényesítésénél is hiányoltuk, nem tette meg. Pedig ha megtette volna, akkor még azt is viszonylag pontosan ki tudná(nk) számolni, hogy mindez mennyibe fog nekünk kerülni.
 


7 komment

Címkék: válságkezelés devizahitelek erkölcsi kockázat

A bejegyzés trackback címe:

https://eltecon.blog.hu/api/trackback/id/tr74981994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

InTheLongRunWeAreAllDead 2009.03.05. 09:24:40

"Márpedig a devizanemből fakadó kockázat teljes elkerülésére éppenséggel lett volna biztosítás: a forintban felvehető és nem mellékesen államilag támogatott hitelek formájában."

Néhány megjegyzés:

- még a támogatott forinthitelek sem voltak túl csábitó alternativák a devizahitelek mellett (drágábbak voltak)
- úgy gondolom, sokan kalkuláltak az árfolyamveszteséggel, de nem ilyen mértékűvel
- a forinthitel ügyintézése "macerásabb" volt, a bankok is jobban szerették a devizahiteleket (engem is szinte bolondnak néztek, mikor intéztem a forinthitelemet)

szóval mondom ezt úgy, hogy én magam abba a kisebbségbe tartozok, aki támogatott forinthitelt vett fel. És nem azért, mert akkora jóstehetség vagyok, hanem egyszerűen az árfolyamingadozásból származó kockázatot/bizonytalanságot nem tartom kivánatosnak, jobb szeretem, ha havonta fix a törlesztő, még ha drágább is kicsit. A másik, hogy a hitelszámlám legalább havonta csökken, mig a devizásoknak lehet, hogy több évi törlesztés után, most nagyobb a tartozásuk (ft-ban), mint, mikor felvették a hitelt :(

antal.daniel · http://antaldaniel.blog.hu/ 2009.03.05. 14:51:33

Olyan ez, mint amikor az állam felszólította a biztosítókat, hogy a biztosítottak befizetéseiből fizessen "kártérítést" azoknak, akik az építési és biztosítási tilalom ellenére a folyók árterületén építettek házakat, és azokat elvitte az árvíz. Ebből nyilván mindenki leszűrhette azt a tanulságot, hogy fölösleges legálisan építkeznie és drága pénzen biztosítást vennie, hiszen így a befizetéseiből azokat fogják kártalanítani, akik illegálisan építkeznek és nem fizetnek biztosítási díjat.

VIII. Nagyapó 2009.03.05. 18:35:25

Én úgy láttam, nem vissza nem téritendő támogatásról, hanem áthidaló kölcsönről van szó (vagyis nem biztos, hogy szívesen igénybe veszi, akinek nem muszáj), és csak az állásvesztőknek.

Nyilván kérdés, milyen kamattal számolnak (és valószínű, hogy a jelenlegi helyzetben - mivel mást nem tehet - a bank is sokszor hajlandó lenne belemenni az átütemezésbe), de ez azért ez nekem így még egy aránylag jól célzott és olcsó megoldásnak tűnik, a hitelezés leállását meg így is, úgy is állami pénzből szeretnénk megakadályozni. (Bár fene tudja, lehet, ösztönzi valamelyest pl. a feketemunkát.)

Ill. azt sem igzán tudom, milyen adatbázis áll rendelkezésre a tényleges jövedelmi helyzetről - én úgy tudom, ezek nálunk elég megbízhatatlanok; talán fogyasztás alapján lehet közvetve becsülgetni vmit...

("s aminek – nevével ellentétben – kevés köze van a jó erkölcsökhöz"

Hogyne lenne köze hozzá? Annak a kockázata, hogy a megsegített - erkölcstelenül - visszaél a segítséggel :-) )

Rorgosh 2009.03.06. 16:44:51

Nagyapó

Az áthidaló kölcsönhöz is venni kell a pénzt valahonnan. Márpedig az a valahonnan a hitelpiac, illetve nálunk - áthidaló jelleggel - az IMF.

Ha most az állam további pénzeket von ki a hitelpiacról, azzal biztosan nem segíti elő annak kiolvadását és a tőkének a gazdaságba áramlását.

Az, hogy ez az IMF pénzéből történik, nem sokat jelent, hiszen az is a hitelpiacról veszi a pénzt.

Vagyis most az ilyen, és hasonló lépések miatt nagyszámú, teljességgel megbízható adós lép fel arra a hitelpiacra, amely az elszenvedett veszteségek következtében amúgy is inkább biztonságos helyet keres a tőkének annak gazdaságba áramoltatása helyett.

Vagyis pokoli versenyt gerjeszt a gazdasági hitelezéssel szemben, így a nem állami szektorban a kamatlábak nőnek, cégek menenk csődbe, vagy bocsájtják el alkalmazottaikat, és még több lakáshiteles kell, hogy meghúzza a nadrágszíjat...

Persze ez a pénz visszakerül a pénzpiacra, ám leginkább egy államadósság finanszírozási gyűrű részévé válik..

VIII. Nagyapó 2009.03.06. 18:05:12

@Rorgosh: Hát ez szerintem így eléggé mondvacsinált…

Egyrészt itt (amennyire én értem) nem annyira az új hitelfelvételek támogatásáról, hanem a meglévők bedőlésének megakadályozásáról van szó (bár nem tudom, van-e benne olyan, hogy a mostantól felvett hitelekre nem ér).

Az alternatíva az esetek jó részében az lehetne, hogy a banknak magának kell átütemeznie a hitelt, vagy le kell írnia a veszteséget. Ha meg valaki mégis, munkanélküliként is fizetné valahogy a hitelt, az vszeg jórészt a fogyasztását kényszerülne visszafogni, tovább növelve a fogyasztási gapet.

Persze lehet azt mondani, hogy a beruházási célú hitelektől vonják el a pénzt, de egyrészt az első két esetben ez így sehogyan nem igaz (mivel az elveszett/később visszafizetendő pénzt a bankok nem fogják tudni kihitelezni), másrészt a bankok mostanában épp hogy maguk is sokkal inkább ráülni igyekeznek minden pénzre, mint hogy beruházási hiteleket adjanak.

Nyilván van ebben az egészben némi moral hazard, de szvsz. a bankmentő csomagok némelyike ilyen szempontból sokkal durvább dolog.

(Amúgy azóta valahol úgy láttam, hogy nem is kölcsönről van szó, hanem banki áthidaló hitelekre adott állami garanciavállalásról, azaz a forrás nem az IMF. De ez persze inkább technikai kérdés, éppúgy elvon valahonnan forrásokat, csak elrejti az adósságot, ill. nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz így drágább...)

Rorgosh 2009.03.08. 15:48:32

@VIII. Nagyapó:

Lássunk tisztán: Magyarország jelenleg az IMF hitelből finanszírozza a lejáró államadósság megújítását, valamint az állam működéséhez az adókon felüli többletforrásokat.

Az állam jelenleg garanciát vállal a bankok irányában az esetleg bedőlő lakáshitelek kifizetésére. Ha nem dől be egy hitel sem, akkor a rendszer elméletileg ingyen van.

Gyakorlatilag azonban nem, mert az államnak folyamatosan késznek kell lennie ennek a kötelezettségvállalásnak a teljesítésére, így egy pár milliárd forintos céltartalékot azért képeznie kell erre.

A rosszabbik eset az, hogy a hitelek egy része bedől, és az államnak fizetnie kell. Csak az a probléma, hogy még a normális működésnek is része egy minimális mértékű rossz kihelyezés bedőlése, most viszont ezekre is garanciát vállalt az állam (hiszen lakáshitelekről beszélünk továbbra is), ugyanis ki tudja azt megmondani, hogy most melyik hitel dőlt be a válság miatt, és melyik dőlt volna amúgy is be?

De nem is ez a fő probléma. A fő probléma az, hogy az ilyen és az ehhez hasonló intézkedések, a növekvő állami hitelfelvételek révén kielégítik a bankok azon vágyát, hogy nyugodtan ülhessenek a pénzükön, vagyis azt egy teljesen biztonságos helyre helyezzék ki: az államnak. Amely megsegíti őket.

Ez így egy farkába harapó kígyó. Mert valljuk be őszintén, ez az intézkedés sem elsősorban az adósokat menti meg - hiszen azok most is keményen küzdenek a hitelük bedőlése ellen - hanem a bankokat, akik így nem kényszerülnek arra, hogy maximális rugalmassággal kezeljék az adósok fizetési gondjait. Vagyis a bankoknak így biztos a nyereségük.

Én nem sajnálom tőlük a nyereséget - ahogy mástól sem - ám jobb szeretném, ha ennek az egész gazdaság hasznát látná, ám egyenlőre aligha fogom.

Egyébként a bankmentő csomagokban egyetértünk, azok még durvábbak.

Én megértem, hogy segíteni kell a bankokat a túlélésben, ám akkor azt próbáljuk meg legalább jól csinálni...

bankvezér 2012.07.09. 11:33:15

Kedves Professzor Úr!
Vajon most is is ugyanezt írná le a devizahitelekkel kapcsolatban? :))