A háború után valóban hiperinfláció volt Magyarországon. Ebbe az is belejátszott, hogy a Vörös Hadsereg is nyomtatott hatalmas mennyiségű pengő papírpénzt (részben leplezve a szabadrablást), amit kötelező volt elfogadni.
Szerintem a helyzet ma gyökeresen más.
A világot ma sokkal tisztességesebb gondolkodású emberek irányítják. A legutóbbi G20 találkozó sikere is azt bizonyítja, hogy a világgazdaság túlnyomó részét irányító politikai vezetők képesek felelősségteljesen gondolkodni és hatalmas eszközöket mozgósítani annak érdekében, hogy az infláció medrében maradhasson. Ezért én most, személy szerint nem rettegek a hiperinfláció rémétől.
A hivatkozott cikk érvelése érdekes, de a figyelem megragadása érdekében szerintem a „költői túlzás” eszközéhez nyúl.

A pénzmultiplikátor-hatás viszont a hitelezés bedőlésével természetesen lecsökkent.

Infláció akkor lesz, ha a hitelezés beindulásával párhuzamosan nem csökken a monetáris bázis, nem tartják kordában a bankokat.

Ennek vajon pontosan mi állhat az útjába?

@Vidéki:
A cikk érvelése nem 'érdekes', hanem szokásos. A mises.orgon minden cikk erről szól. A misesi-hayeki ciklus-elmélet alfája-omegája a pénzkínálat. FED, mesterségesen alacsony kamatláb, növekvő pénzkínálat, kereskedelmi bankok hitelexpanziója, Pigou-hatás, infláció, boom, eszközbuborékok, malinvestment, bust stb. A LvM Institute honlapján soha nem fog másról olvasni. Viszont ha erre van igénye, akkor azon mindig olvashat erről.
Viszont sokkal egyszerűbb ha elolvassa ezt:
mises.org/tradcycl/econdepr.asp
Ezzel tkp. letudta a mises.org minden bölcsességét a válságról.

Mások is aggódnak:
www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2009/04/02/AR2009040202573.html

az M2/M0 arány ezenközben 8-ról lejött 4-re. A kérdés az, hogy mikor a bankrendszer magához tér, milyen sikeres lesz a dolog menedzselésében a Fed (is).

@Vidéki:
Újra megkapjuk az evangéliumot:
www.mises.org/story/3396

@ricardo:
Érdekes Wladimir Kraus ismertetője Woods könyvéről.
A mostani pénzügyi válsággal kapcsolatban lényegtelennek tartja a pénzemberek motivációját a kapzsiság irányában és szertelen kockázatvállalásukat. ( Bár a közmondás szerint:” Könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akar”.)
Ehelyett inkább a kormányzat és a FED irracionális politikáját kritizálja. Ha ezek nem csinálnak semmit, nincs válság sem.
Valóban a kormányzat által szponzorált vállalkozások, mint a Fannie May s a Freddy Mac pénzügyi politikája sokat tett a válság kirobbantása érdekében.
A törvényhozás is megtette a magáét.
A legsúlyosabb hibát a szerző szerint a Fed követte el agresszív hitel expanziós politikájával.
Ezek a kormányzatot és a Fed-et hibáztató érvek megállják a helyüket.

Ami nekem személy szerint nem tetszik, az, hogy a szerző a teljes be nem avatkozás, az „édes semmittevés” politikájában bízik.
Hivatkozik az 1920-1921-es depresszióra, amely ugyan súlyos volt , de extrém rövid is, a szerző szerint azért, mert nem avatkoztak bele.
A mai válságból is a kiutat ott látja, hogy hagyni kell az árakat és a béreket esni, ez majd önmagától beindítja a gyógyító mechanizmusokat.

Én viszont aki szimpátiával olvasgattam Roosevelt elnök életrajzát, nem bízok a be nem avatkozás politikájában.
Roosevelt elnök a monopólium ellenes törvények meghozatalában úgy érvelt, hogy a gazdasági életben rendkívül tehetséges és erőszakos vezetők erőfölénye kiiktathatja a szabad versenyt és a gazdasági hatalom olyan koncentrálásához vezethet, amikor nem túl nagy számú vezető kezében összpontosulhat a gazdasági hatalom, ami ebben a helyzetben politikai hatalommá is konvertálható.
Feltette a kérdést: Ebben a helyzetben az Egyesült Államok kormányát mi különböztetné meg a Népbiztosok Tanácsától?

@Vidéki:
E tekintetben érdemes elolvasni J. K. Galbraith nagy klasszikusát, ’Az új ipari államot’ 1967-ből. Galbraith szerint az amerikai gazdaság közelebb áll a tervgazdasághoz, mint a szabadpiachoz. De nem a kormány tervez, hanem a nagyvállalatok. A nagyvállalatok ui. nem valamiféle szabadpiaci környezethez alkalmazkodnak, hanem eleve megtervezik a piacot: kilobbizzák az állami szabályozást, az adózást, előre hosszútávú ármegállapodásokat kötnek a szállítókkal (többnyire diktáló erőfölényből), előre felhajtják a vevőket (sokszor az államot), előre felosztják egymás között a piacot, megdolgozzák a közvéleményt stb. – vagyis törekednek minden kockázatot kiküszöbölni, és a versenyt lehetőleg kiiktatni. Galbraith szerint a nagyvállalatoknak valójában nagyon is szüksége van az államra: úgy mint biztos vevőre (pl. egy nagy hajógyár addig nem is kezd bele mondjuk új tankerek gyártásába, amíg fel nem hajt bizonyos mennyiségű állami megrendelést), illetve mint manipulálható szabályozóra. Emellett a nagyvállalatoknak, Galbraith szerint szüksége van a jóléti államra is, a töretlen állami jövedelempolitikára, ami biztosítja a szélesebb tömegek kiszámítható (nem csökkenő) vásárlóerejét. Azaz, a kapitalizmust nagyon is regulában kell tartani ahhoz, hogy működjön, és a big business mind formális, hol informális eszközökkel regulában is tartja. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor nincs is szerepe a piacnak, a versenynek stb. csak azt, hogy nagyon téves az az elképzelés, ami a nemzetközi nagyvállatokat összetéveszti a sarki fűszerboltokkal, meg azt hiszi, hogy egy egy vállalat kibocsátása ott van, ahol a határtermék egyenlő a határköltséggel.

Folyt. Az meg nagyon régi bölcsesség, hogy a kapitalizmus fejlődésének történelmi tendenciája a tőkekoncentráció és -centralizáció. Azaz, a tőke logikája a szabad verseny megszűntetése. Ebben Marxnak bizonyára igaza volt.

@Vidéki:
Válságok idején gyakori a defláció. Kérdés, hogy ez mennyire segíti a kilábalást. Elvileg a csökkenő árak ösztönzik mind a vállalkozások beruházásait, mind a lakosság fogyasztását. A defláció egyik oka pl. az, hogy a cégek azért, hogy pénzhez (likviditáshoz) jussanak ilyenkor erősen nyomott áron piacra dobják a készleteiket. Gondolom, Ön is látja a TV hírdetésekben, hogy 3 millióért árulnak 5-6 milliós kocsikat. És, nő az eladás? Nem. Ekkor ez mostan ösztönzi a kereskedőket bármire is? Nem.

Kiváló érvekre mutattál rá Galbraith művével kapcsolatban.
A nagyvállalatok „előre felosztják egymás között a piacot, megdolgozzák a közvéleményt stb. – vagyis törekednek minden kockázatot kiküszöbölni, és a versenyt lehetőleg kiiktatni.”
A kockázat kerülő magatartás eléggé gyakori emberi viselkedésforma.
Racionális törekvés a kockázat minimalizálása, de egy ponton túl irracionálissá, egészségtelenné válhat.
A nagy vállalatok fent idézett törekvése tendenciájában a szabad piac kiiktatása irányában hat. Amint írod: „Azaz, a tőke logikája a szabad verseny megszűntetése.”
Én személy szerint nem örülnék neki, ha a világ befolyással rendelkező vezetői hagynák, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Érzésem szerint létezhet egy arany középút, amely tartalmazza a tervgazdálkodás elemeit, mégis elegendő teret enged a szabad versenynek is, ami lehetővé teszi, hogy az erőfölény által bebetonozott gazdasági struktúrák ne merevedjenek meg és új erők által felfrissülhessenek.
Teljes mértékben egyetértek ezzel a gondolatmenettel is: „Emellett a nagyvállalatoknak, Galbraith szerint szüksége van a jóléti államra is, a töretlen állami jövedelempolitikára, ami biztosítja a szélesebb tömegek kiszámítható (nem csökkenő) vásárlóerejét. Azaz, a kapitalizmust nagyon is regulában kell tartani ahhoz, hogy működjön, és a big business mind formális, hol informális eszközökkel regulában is tartja.”
Nagyon jónak tartom azt az érvedet is, mely megkérdőjelezi: a válságok idején gyakori defláció mennyire segíti a kilábalást?

@ricardo:
Upsz, javítás: a hátárköltség egyenlő a határbevétellel, természetesen (elvben ennél a kibocsátásnál max. a profit)

@Vidéki:
Az egészben az a szép, hogy Galbraith tulajdonképpen nem is igazán marasztalja el a nagyvállalatokat azért, hogy ki kivánják küszöbölni a piaci kockázatokat. Ez a kötet vezérgondolatához kapcsolódik. A modern nagyipari tömegtermelés olyannyira technika igényes, ergo olyannyira tőkeigényes, hogy normális piaci kockázatok között szinte senki nem fektetne be. A gigantikus ipari beruházások a befektetett tőke megtérülése végett gyakorlatilag rákényszerítik a nagyvállalatokat, hogy tervezzék a piacot: hogy előre fixálják több évre a beszállítói árakat, a béreket, a jogszabályi környezetet, a vevőket stb., stb. Ez egyben azt jelenti, hogy a nagyvállaltok állandó kvázi-partneri viszonyban vannak az állammal. Mondhatni közösen terveznek. Galbraith '67-es könyvének az a lényege, hogy a gazdasági tervezés (az állam és a nagyvállalatok, és a szakszervezetek szimbiózisában) valójában elkerülhetetlen. A modern ipari oly nagymértékben társadalmasítja a termelést a legfontosabb ágazatokban, hogy valamiféle társadalmi tervezést, vagyis a piac részbeni kikapcsolását, nem lehet megúszni.

@Vidéki:

Roosevelt gazadaságélénkítő politikáját a jelen helyzetre csak óvatosan lehet alkalmazni, több oknál fogva is (és most tekintsünk el attól, hogy nem mindenki biztos abban, hogy az állam hatékonyabb befektető, mint a magánvállakozások):

1. Roosevelt hatalomra kerülésekor az USA-nak nem volt jelentős államadóssága, így nem kellett folyamatos hitelmegújítással ciklikusan kiszívnia és visszapumpálnia a tőkét a piacra. Azok az államok, amelyek komoly adóssággal bírtak vagy más utat választottak (mint pl. Anglia, aki a legkevesebbet érzett a válságból, és messze kerülte a jelentős állami beavatkozást - igaz ez azért több mint 150 GDP %-os államadósság mellett nem annyira meglepő hozzáállás), vagy valamilyen finanszírozási trükköt vetettek be (mint a náci németország), vagy bajban voltak, és nem sokat értek a beavatkozással (mint Franciaország).

2. Roosevelt nem közvetlenül a válság kezdetekor került hatalomra. Ugyanis a válság Hoover elnöksége elején robbant ki, és bizony Roosevelt hatalomra kerüléséig sok hibát elkövetett az amerikai kormányzat, amellyel csak elmélyítette a válságot (pl: protekcionista gazdaságpolitika bevezetése).

Ebből adódóan F.D.R. egyrészt nagyobb költségvetési mozgástérrel rendelkezett mint bármely mai kormány a G20-ak közül, másrészt más nem kicsit hibás lépéseinek mocskát kellett eltakarítania, ami viszont jelenleg nem áll fenn, hiszen még nem indult meg a protekcionista verseny.

@ricardo:
A nagy ipari cégek természetesen megpróbálják tervezni a piacot, azonban az elmúlt 40 év épp azt mutatja: szerény sikerrel. Ugyanis váratlan új iparágak bukkantak vagy futottak fel, illetve új, agresszív piaci szereplők bukkantak fel a hagyományos iparágakban.

Nézzük csak az autóipart: az amerikai autógyártóknak olyan "jól" sikerült a piactervezés, hogy a 3 nagy gyárból 2 a csőd szélén áll, a 3. a meglévő pénztartalékaiból tartja fenn magát, és mindennap elmond egy imát a Chrysler csődjéért. Eközben a japán autógyárak már amerikában vannak, és az európaiak tervezik a visszatérést oda.

Ami a jövő inflációját illeti, Robert E. Hall szerint egyszerű a megoldás: a Fednek növelni kell a kereskedelmi bankok jegybanki tartalékai után fizetett kamatot (kamatlábat), és máris nem lesz hitelexpanzió.
www.voxeu.org/index.php?q=node/3444

@Rorgosh:
1. Régi iparágak tünnek el és újak jönnek létre. Ezt nem tagadja senki. Ám ettől még igaza van Galbraithnak: a nagyvállalatok törekszenek tervezni a piacot, és ez nem is teljesen sikertelen próbálkozás.

2. Már írtam, az autóipar a pénzügyi krach miatt került válságba. Vagyis: alapvetően nem az autóipar számolta el magát.

@ricardo:

A Chrysler már olyan 2006 óta tartós válságban van. Azóta van az, hogy folyamatosan adják-veszik, és senki nem akarja megtartani. A mostani válság ehhez csak annyit tett, hogy a szintén régóta bajban lévő GM nem tudta felvásárolni, hogy a sikertelen modelleket gyártó üzemeket mindkét oldalról bezárva egy teljes sikeres termékkínálatú autógyárrá alakuljon át, aminek végre van elegendő piaca.

Tehát igenis az autóipar, illetve annak egyes szereplői, a Chrysler és a GM számolták el magukat azzal, hogy arra számítottak: az amerikai piacon továbbra is népszerűek maradnak a benzinfaló szörnyeik. Ám nem maradtak azok, ugyanis a magas olajár - ami még a válság előtt volt - még az amerikai vásárlókat is átterelte a kisebb fogyasztású járművek felé, ugyanabban a járműkategóriákban.

Ettől fggetlenül a nagyvállalatok igyekszenek tervezni a piacot, és rövidtávon ez gyakorta sikerül is, ám leginkább csak akkor, ha a terveik összhangban vannak a piac természetes igényeinek az alakulásával.

Hogy úgy mondjam, könnyen meg tudsz győzni arról, hogy az utcán jobbra forduljak, ha épp éhes vagyok, és tudom, hogy a jobb oldali utcában van egy étterem. Ám lehet, hogy balra nem tudnál fordítani, ha ott egy vaskereskedés van.

@Rorgosh:
Valóban: „Roosevelt gazdaságélénkítő politikáját a jelen helyzetre csak óvatosan lehet alkalmazni”.
Ebből arra következtetek, hogy te is úgy gondolod, hogy valamiféle állami beavatkozásra mégis szükség van a feszültségek enyhítése érdekében.
Annyival könnyebb ma a helyzetünk, mint a múlt század eleji gazdasági válsággal szembenéző elődeinké, hogy sok kiváló elme akkoriban alaposan átgondolt olyan dolgokat, mint a pénz szerepe és hogyan alakul át hitelpénzzé, melyek a pénzügyi rendszer stabilitásának feltételei, vagy hogyan lehet fűteni és hűteni a gazdaságot.
Newton azt mondta azért tudott olyan messze látni a fizikában, mert „óriások vállán állt”.
Gondolom mai kiváló közgazdászaik is olyan kedvező helyzetben vannak, mint Newton volt annakidején.

@Vidéki:

Az állami beavatkozást én az alábbiakban képzelném el:

1. Alapvető szociális szolgáltatások fenntartása a lakosság életfeltételeinek megőrzésére, a keresletcsökkenés mérséklésére;

2. A deflációs nyomás kihasználása a szükséges, de korábban elmaradt állami beruházások végrehajtására (olcsón megépíteni azt az autópályát, amelyiket amúgy is meg akartam építeni);

3. Előre mutató stratégiai beruházások (például hulladékszelektálás és újrahasznosítás) hivatali ügyintézésének magasabb prioríitás biztosítása;

4. Végszükség esetén a tőkekihelyezés adó és adminisztratív eszközökkel a felfutó ágzataok felé terelése.

Emellett - csak úgy alapból - megszűntetném a kamatadót, ellenben adót vetnék ki a lakosság újonnan felvételre kerülő kis értékű fogyasztási hiteleire (A lakáshitel mindenképpen adómentes maradna), hogy ezzel is a termelő szektorok felé irányítsam a tőkét.

Mr.Mishkin a FT-ban a FED politikájáról, illetve a jó és rosszindulatú buborékokról.

www.ft.com/cms/s/0/98e7c192-cd5f-11de-8162-00144feabdc0.html?nclick_check=1

Mr.Shostak válasza a mises.org honlapján. Nincs ingyen buborék, illetve buborék csak ingyenből lehet, ami persze sohasincs ingyen. Szokásos argumentáció, de legalább argumentáció.

mises.org/daily/3868