Arra a kérdésre, hogy támogassa-e a kormányzat a "jó" dolgokat, és igyekezzen-e visszaszorítani a "rosszakat" - legalábbis az általánosságnak ezen a szintjén - valószínűleg mindenki határozott igennel válaszol. Nézeteltérés akkor keletkezik, amikor a fenti igényt konkrét kérdésekben vizsgáljuk. Abban például a közgazdászok elsöprő többsége is egyetért, hogy ha egy döntés következményei azokra hullanak, akik semmilyen formában nem vettek részt a meghozataukban (az ilyen eseteket hívják a közgazdászok externnalitásoknak), akkor van szerepe a hatósági korrekciónak. De mi van akkor, ha a kellően informált döntéshozó csak saját magának okoz rosszat, amit - ha akarna - el is kerülhetne?
Támogassa-e a kormányzat adókedvezménnyel az egészséges életmódot (táplálkozást, pihenést, sportolást), és büntesse-e külön adóval az egészségtelent? Ez, ugye, sokkal erősebb formája a paternalizmusnak, mint az általunk már sokszor megénekelt nudge. Greg Mankiw a közismerten egészségtelen de nagyon népszerű cukros üdítőitalokra kivetendő extra adó örve alatt mondja el véleményét.
Mondhatjátok persze, hogy kit érdekel az, hogy adóztatják-e Amerikában a kólát vagy sem. És igazatok van. Nem is ezért vetettük fel a témát. Hanem azért, mert ilyen típusú problémák, dilemmák Magyarországon is nap mint nap felmerülnek, ám azokat a közgazdaságtan logikájára támaszkodó érveket, amiket Mankiw is elmond, nem halljuk, nem olvassuk, noha a konkrét kérdések vitatásától zeng a média.
Nem is oly rég óriási vitát kavart az előző kormányzatnak az a lépése, hogy megadóztassa az eddig adómentes üdülési csekk és a meleg étkezési utalványokat. Ezeknek a juttatásoknak kifejezetten az a célja, hogy a hatóság az egészséges életmód választását anyagi erőforrások segítségével tegye vonzóvá az emberek számára, akiknek enélkül nem akaródzna a számukra jó, egészséges életmódot választani. Az intézménynek kifejezetten nem a jövedelem valamilyen igazságossági norma szerinti újraosztása a célja (ilyet legfeljebb annyiban tartalmaz, amennyiben a jómódúak általában több adót fizetnek), hanem egyfajta magatartás ösztönzése. A kormány e célra adót szed, és a forrást azokhoz csoportosítja át, akik a célzott magatartást követik, függetlenül attól, hogy amúgy szegények vagy gazdagok. Olyannyira, hogy ha valaki tisztán csak a jövedelm újraosztó következményből akarna részesedni (eladja, pénzzé teszi üdülési csekkjét), az visszaélőnek minősül, és a törvény erejével sújtanak le rá.
Ennek ellenére a juttatások megadóztatásával kapcsolatos vitákban - az elosztó szervezetnek magának a létérdekeit tükröző érveken túl - az érintett szolgáltatóipar sirámain kívül a szokásos "de enélkül nem tudnák megfizetni" típusú álságosságoktól volt hangos a média. Senki se kérdezte meg, hogy ha az emberek kedvezményes üdülési csekk nélkül nem engedhetnék meg maguknak a nyaralást, akkor hogy bírnak annyi adót fizetni, hogy ebből az állam kedvezményes üdülést biztosítson nekik? Hiszen az üdülési csekk alapvetően nem szociális juttatás, illetve ha a valóban hátrányos helyzetűeknek a kormány pénzt ad, és nem üdülési csekket, akkor megengedhetnék ugyan, de nem arra fogják költeni. Kéne nekünk egy Mankiw!