Valóban erről látszik szólni a vita szerte a nagyvilágban, mi több, mintha az álláspontok polarizálódása, az egymásnak feszülő nézeteknek a szálsőségek irányába való elmozdulása volna megfigyelhető. A Jelenések Könyve szerint ugyan a langyosakat kiköpi az Úr (Jel. 3.16), ám Kenneth Rogoff mégis inkább a két szélsőség közti lavírozást, józan kompromisszumot javasol a kormányzatoknak.
Mert ha igazuk is van a józan keynesistáknak abban, hogy a kormányzati kiadások radikális csökkentése, vagy a meredek adóemelés útján elért költségvetési egyensúly súlyos alkalmazkodási zavarokat zúdít az amúgy is kihasználatlan kapacitásokkal, magas munkanélküliséggel terhelt gazdaságokra, ebből még nem következik, hogy a naiv keynesista "csak költsünk, a hosszú táv nem érdekes" recept megvalósítható, esetleg vonzóbb volna.
Számos fejlett ország államadóssága közel jár, másoké már meg is haladta azt a kritikus 90%-ot, amelynek elérése Rogoff és szerzőtársainak kutatásai szerint tartós, akár évtizedekre elnyúló lassulással jár. Kérdés, hogy egy rövid távra szóló néhány százalékos output-többletért érdemes-e harminc éven át mínusz egy százaléknyi gazdasági növekedéssel fizetni.