A közgazdaságtan az ösztönzésről szól.  Az újraelosztás az a folyamat, amelyben az értéket létrehozóktól elveszik az általuk megtermelt jövedelmek egy részét, és odaadják másoknak. Ez teljesen OK, és nagyon sokféle indok támasztja alá. A közgazdaságtan csak arról szokott papolni, hogy ezt valahogy úgy kell csinálni, hogy a jövedelmek létrehozóinak kedvét ne vegye el teljesen attól, hogy erőfeszítéseket vállalva jövedelmeket termeljenek, utóbbi esetben ugyanis se egyiknek se másiknak nem jut semmi. Idáig a közgazdászok egyet szoktak érteni, huzakodni inkább a mértékeken szoktak.

De ez azért is lehet így, mert a közgazdasági gondolkodás számára viszonylag kézenfekvő, hogy ki hozza létre és ki nem. Másnak ez sokkal kevésbé kézenfekvő. A "makers" és a "takers" szerepeinek kiosztása ugyanis a jövedelmekhez való hozzájutás legitimációjának kérdése is, mint ilyen szerepet kap a jövedelmekért folyó pozícióharcban. A feudális földbirtokos nyilván nem úgy tekintett magára, mint aki a jobbágyok által megtermelt értéket elorozza, hanem úgy, mint aki az alárendeltek biztonságának szavatolásával a legfontosabb termelési feltételt teremti meg, ami önmagában is elegendő indok a részesedésre. De ne menjünk olyan messzire. A görög adósságválságért való felelősséget firtató újságcikkek gyakori fordulata az, hogy a számlát a németeknek kéne fizetni, hiszen német nagyvállalatok kerestek sokat azon, hogy a görögök a németektől felvett hiteleket német gyárakban termelt jószágok elfogyasztására fordították. No most akkor ki is az, aki termel, és ki az, aki "csak" fogyaszt?

Nancy Folbre írása a szerepek elosztásának erről a dilemmájáról szól.