Gyurcsány Ferenc a héten jelentette be, hogy a kormány átvállalná az ötödik nap munkabérét azoknál a cégeknél, ahol egyébként hetente csak négy napot dolgoznának, vagyis a tervezett konstrukcióban az ötödik napon munka helyett képzés zajlana a cégeknél. … Az úgynevezett 4+1-es rendszer 40-50 ezer munkahely megtartását eredményezheti, és további 40 ezer embert segíthet munkához. (http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-255606)
Munkához? Nem inkább álláshoz? Vagy még pontosabban – az elvégzendő munkától függetlenül – jövedelemhez? Ez a három dolog nemcsak megszokásból kapcsolódik egymáshoz. Állást vállalunk, amelynek keretében értéket teremtő munkát végzünk, és a létrehozott értékből való részesedésünk a jövedelmünk. Ennek belátásához nem kell közgazdasági diploma, attól, hogy válság van, a józan észt még nem kéne elbocsátani.
Persze a recesszió már csak olyan, hogy ilyenkor a termékeik keresletének csökkenésével szembesülő cégek termelésük visszafogására kényszerülnek, kevesebb termeléshez pedig kevesebb ember kell. Állásukat vesztő embertársaink indokoltan számítanak a társadalom szerencsésebb többségének szolidaritására, erre a helyzetre találták ki a munkanélküliségi segély intézményét. Ha a válság nagy, az elbocsátás tömeges, akkor a szokatlanul súlyos helyzetre való tekintettel lehet enyhíteni a segélyre való jogosultság feltételein, ki lehet terjeszteni a jogosultak körét, lehet emelni a járandóság összegét, és mindez a válság megfelelő kezelésének számítana.
Kevésbé világos, hogy miért kellene az amúgy is szűkösen rendelkezésre álló közösségi forrásokból megőrizni, megmenteni, megvédeni (kitől?) olyan munkahelyeket, amelyek termékeire momentán nincs kereslet, vagyis az illető munkahelyen most éppen nem lehet értéktermelő tevékenységet végezni. A válságkezelés azt nem jelentheti, hogy úgy teszünk, mintha nem volna válság, mintha valaki (a kormány persze) minden érintettet megóvhatna attól, hogy a jövedelmek bizony a termeléssel együtt csökkennek.
A termeléscsökkentésre kényszerülő vállalatok két szélső esetnek (vagy ezek tetszőleges arányú kombinációjának) megfelelően reagálhatnak. Az első az, hogy rövidített munkahétre térnek át, dolgozókat nem bocsátanak el, de arányosan csökkentik a béreket. A dolgozók rosszul járnak, és a munkáltató is boldogtalan, mert a bércsökkenés elfogadtatása igencsak feszültségterhes. Ebben az esetben a 4+1 program gyakorlatilag jövedelempótló támogatásban részesíti a dolgozókat. A másik szélső eset az, ha a munka átszervezése során a feleslegessé váló munkaerőt elbocsátják. Ekkor a program arra fordítja a többiek pénzét, hogy ez elkerülhető legyen, mindenki foglalkoztatott maradhasson. A 4+1 várhatóan 20 milliárdba kerülő programjának konkrétumairól még keveset lehet tudni, például azt sem, hogy mit gondol a megsegítendő vállalatok alkalmazkodásáról, vagyis melyik fenti szerepben látja magát a program.
Munkanélküliség: jobb a kapun belül?
Furcsa módon a bejelentés első sajtóvisszhangja a legfontosabb kérdést mintha észre sem vette volna: mire ösztönzi ez a program az érintett vállalatokat és dolgozóikat? (Ehelyett hosszan rágódtak azon, hogy ki fogja megszervezni és fizetni az ötödik nap oktatását, aminek jelentősége – be fogjuk látni – eltörpül a program által okozott károk nagyságához képest.) Talán nem vagyok egyedül, akinek boldogult szocializmusbeli emlékként a kapun belüli munkanélküliség jutott eszébe. Öt ember végzi négy munkáját, és ennek árát a többiek fizetik. Az, hogy egykor mindez a szocialista vállalat, most meg a költségvetés közvetítésével bonyolódik, a dolog érdemi részét nem érinti.
Nem egyszerűen a szociálpolitika és a gazdálkodás ezerszer kárhoztatott összekeveredése a probléma. Nem is csak az, hogy a termelés és a jövedelmek csökkenése tény, így a következményeket sajnos nem lehet teljes körben áthárítani. Az igazi baj, hogy a program kioltja azt az ösztönzést, hogy bárki megpróbáljon alkalmazkodni a megváltozott helyzethez: mind a munkáltatókat, mind a munkavállalókat mentesíti attól, hogy saját erőfeszítéseikkel boldoguljanak egy mindenkit érintő súlyos helyzetben. Nem alkalmazkodásra késztet, hanem az adófizetők terhére mozdulatlanságra és kivárásra buzdít.
Ösztönzők és ösztönzöttek
Eddig a józan ész. A közgazdaságtan tudománya mindehhez azt az alapelvet teszi hozzá, hogy a kormányzati programok érintettjei nem egyszerűen passzív végrehajtók, a szabályoknak viselkedést módosító hatásuk van. Ha eddig Z számú vállalat latolgatta volna, hogy rászánja magát a négynapos munkahétre való keserves áttérésre, akkor most ötször annyi fogja ezt választani, hiszen a költségeket más fizeti. Hallom, hogy a program kisvállalatokra való alkalmazása is szóba került már. Önök szerint hány olyan vállalat lesz, amely a munkarendjét érintő ál-átszervezésekkel igyekszik egy kis (kis?) ingyenpénzhez jutni, négy napot vall be, és ötöt dolgozik? (Lehet az oktatásra szánt nap, mondjuk, gyakorlati foglalkozás?) És mennyi pénzt fog elkölteni a válságkezelésre legújabban felállított állami hivatal arra, hogy szigorú ellenőrzésekkel kiszűrje az ügyeskedőket?
A foglalkoztatás csökkenésének fékezésére valóban érdemes és kell is közpénzt költeni. De nem úgy, hogy azokat az állásokat próbáljuk megtartani, amelyek termékeire nincs kereslet, hanem úgy, hogy azt próbáljuk elősegíteni, hogy –akár a vállalaton belül, akár a vállalatok között – a dolgozók olyan állások felé mozdulhassanak, amelyekre van, vagy még mindig inkább van. A válságkezelés fontos dolog, az ilyen programnál azonban az is jobb, ha megvárjuk, amíg a válság elmúlik.
