A Nobel-előfutár fiatal kutatói díjat idén harvardi professzor kapta.
Ősszel szenzációs előadást tartott Budapesten is, a CEU BESS sorozatának vendégeként. Aki lemaradt az előadásáról, itt ismerkedhet vele.
Igyekszünk rábírni bennfenteseket részletesebb bemutatásra, addig mindenki olvassa újra a tavalyi díjazott méltatását.
Jó egy évvel ezelőtt Bernanke előadássorozatot tartott a George Washington Egyetemen a gazdasági válságról és a FED tevékenységéről e turbulens idők közepette. Az előadások szerkesztett változata most jelent meg, s Robert Solow írása e könyvet szemlézi. Sok jót mond a bankelnökről, sok rosszat a pénzügyi rendszerről.
Jó-e nekünk az alacsony kamat? Hát persze! Az alacsony kamat olcsóbbá teszi a hitelfelvételt. Ezáltal jótékonyan hat a beruházásokra és a kereslet más elemeire is. A gazdaság fellendül, munkahelyek keletkeznek. Nő a foglalkoztatás és a termelés, növekszenek a jövedelmek. Szóval az alacsony kamat jó nekünk. Leszámítva persze azt az esetet, ha jövedelmünk érdemi része származik a korábbi megtakarításainkon élvezett kamatokból. Ahogy például ez a helyzet az Egyesült Államok idősebb polgárainak jelentős része esetében. A The New Yorker nem kifejezetten a szofisztikált közgazdasági értekezések fóruma, viszont általában szellemes és olvasmányos. És ezzel az írással is érzékeltetheti olvasóival, hogy miért van annyi vita a gazdaságpolitikai döntések körül. Ezek legtöbbje eltérő módon érinti a gazdaság szereplőit, ezért a jó meg a rossz mindenekelőtt attól függ, hogy mi éppen hol állunk.
Milyen tanulságokat vonhatnak le a közgazdászok az elmúlt évek nagy válságából? Olivier Blanchard öt pontban foglalja össze a megfontolandókat, s - mit tesz isten - az első épp a címben foglalt ajánlás.
Amúgy az a fórum sem akármi, ahol az IMF főközgazdásza bölcsességeit elmondhatta. Miközben mi itthon a saját jegybankunk élén történt vezetőváltással voltunk elfoglalva, észre sem vettük, hogy a Bank of England kormányzójának mandátuma is a végéhez közeledik. A leköszönő főhivatalnok - Sir Mervyn King - tiszteletére a London School of Economics rendezett vitát a válság tanulságairól, ahol Blanchardon túl olyan prominens személyiségek fejtették ki álláspontjukat mint Ben Bernanke vagy Lawrence Summers. Az esemény audiója vagy videója innen letölthető.
Vagyis: kik, hol, milyen végzettséggel, mekkora fizetésért kutatnak és elemeznek? Persze, csakis nemzetközileg.
Economics Job Market Report 2012 az INOMICStól.
Harvard, MIT, Princeton, Chicago... továbbra is ezek vezetik a legjobb amerikai Economics Ph.D programok listáját. Ortodoxia rulez.
A stilizált tények fogalmát Káldor Miklós, magyar származású közgazdász, a cambridge-i közgazdasági iskola egyik vezető képviselője vezette be, egy, a gazdasági növekedésről írott, 1957-ben megjelent cikkében. A Káldor-féle hat stilizált tény a hosszabb távú gazdasági fejlődést kísérő egyes szabályosságokat foglalta össze — az 1950-es évek közepén ismert statisztikák alapján. Akkoriban az mutatkozott az egyik legfontosabb szabályosságnak, hogy a munka, illetve tőkejövedelmek aránya a GDP-ben hosszabb távon változatlan. Dale Jorgenson és Marcel Timmer írása az 1980-tól a 2000-es évek közepéig tartó időszakot tekinti át, azt firtatva, hogy megváltoztak-e a stilizált tények. Nem csupán a Káldor által megfogalmazott szabályosságokkal foglalkoznak, hanem olyanokkal is, amelyeket – bár nem stilizált tényeknek nevezve – Kuznets és Maddison foglaltak össze a gazdaság három fő szektorát (mezőgazdaság, ipar, szolgáltatások) illetően: a szolgáltató szektor termelékenység-emelkedése elmarad az iparétól és a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya folyamatosan emelkedik. Az írás fő üzenete: a hármas tagolás értelmét vesztette, és a munkajövedelmek korábban stabilnak mutatkozó részaránya csökkent – az informatikai és telekommunikációs szolgáltatásokban felhalmozódó tőke javára.
(OG, köszönjük a posztot)
A monetáris politikának fiskális következményei vannak. Ebből persze nem az következik, hogy a monetáris politikát a fiskus igényeihez kéne igazítani, de az igen, hogy a kapcsolat ignorálása zűrökhöz vezethet. Uncle Sam például már egy jó ideje szinte ingyen kérhet kölcsön a válság miatt (is) felduzzadt szövetségi adósság finanszírozására. De mi lesz, ha a FED elkezdi emelni a kamatot? Márpedig erre előbb-utóbb sor fog kerülni. A hosszú távon megszokott kamatkörnyezethez való visszatérés iszonyú kamatköltséggel, a folyó deficit megugrásával fog járni, márpedig az USA-ban amúgy is a fiskális egyensúlyprobléma miatt áll a bál. John Cochrane az adósság lejárati idejének radikális nyújtását javasolja a probléma kezelésére, mégpedig minél előbb, amíg ez még olcsón lehetséges.
Cochrane-t már sokszor idéztük ezen a blogon, most is lényeglátó és szellemes. Rövid írását mindenkinek ajánljuk az ELTECON Gazdaságpolitika kurzus diákjainak kivételével. Nekik nem ajánlott, nekik kötelező.
Nem szoktunk napi eseményekkel foglalkozni, de a közgazdaságtan iránti elköteleződésünk miatt most nem tudjuk magunkban tartani izgalmunkat.
A Magyar Nemzeti Bank az ország legjobb makrogazdasági műhelye. Az alapkutatásoktól a rendszeres kiadványokig jelennek meg olyan elemzések, amelyeket széles körben felhasználnak itthon és külföldön is. A kutatók a makrogazdasági kérdések legkiválóbb szakértőit tudták Budapestre csábítani workshopokra, előadásokra. Ezek a beszélgetések és viták segítették azt a munkát, hogy minél mélyebben érthessük meg az ország makrogazdasági kérdéseit. Az elemzői gárda az évek során folyamatosan építette fel azt a nemzetközi standardoknak megfelelő gondolkodást a gazdaságról, aminek alapján tisztábban lehet látni az ország helyzetét és kilátásait.
A szakembereket, elemzőket szívesen láttuk az ELTEcon oktatási programjának kialakítása során, és előadóként is. A blogra küldött hozzászólásaikat, sajtószemléjüket örömmel tettük közzé.
Reméljük, a vezetőváltás a szakmai munkát nem fogja befolyásolni!
Kezdetben a közgazdászok erősen idegenkedtek a politika világának megértésétől. A politikai döntéshozatalt egyfajta fekete dobozként kezelték, és csak elvi szinten beszéltek dilemmákról, átváltásokról. Úgy gondolták, hogy a közgazdász dolga az, hogy a döntéshozók elé önthesse a közgazdasági logikával kimunkált zseniális terveit, és megadóan várja a döntést. Merthogy a politikus világa, az a közgazdásznak bizony adottság, vagy a közgazdászok nyelvén: exogén.
Ebbe a jó magas falakkal elválasztott, hm, munkamegosztásba rontott bele a modern politikai gazdaságtan, amely nem kevesebbet tűzött ki célul, minthogy megértse a politikai döntések mozgatórugóit. Ha tetszik, eredményt is akart, befolyást, hatást, nemcsak a tiszta szakmai lelkiismeret kényelmét. Így aztán megszületett az a tudomány, amely a politikusok motivációit és döntéseik kontextusát vizsgálja, szigorúan a racionális döntések paradigmáján belül, ez a diszciplína pedig nem más, mint a modern politikai gazdaságtan. Burkolt érdekek, ügyes lobbik, a kollektív cselekvés tehetetlensége, egyéni érdekek és az egyéni érdekek mentén szerveződő racionális koalíciók - ilyen fogalmak kezdték el uralni a szakmát, és egy időre úgy tűnt, a közgazdászok a politika világát is meghódították, lám, mindent értünk, mindent átlátunk. Többek között azt is, miért nem sikerült átütnünk korábban a mégoly makulátlan szakmaiságunkkal.
Jó, jó, de akkor hova tovább? - teszi fel a kérdést Dani Rodrik. Mert az remek, hogy mindenben érdeket és racionális önérdekkövetést látunk, de minél tökéletesebben látjuk a döntéshozatal mikéntjét, annál szkeptikusabbak leszünk a gazdaságpolitikai ajánlások hogyanjával kapcsolatban. A politikai gazdaságtan mohó zsarnoksága elszívta a levegőt az igazi policy tanácsadás elől, nincsenek új ötletek, kezdeményezések, mert az érdekcsoportok elemzésével agyonfertőzött közgazdászok mindenben csak korlátot, burkolt érdeket és lobbiharcot látnak. Törjük hát meg a politikai gazdaságtan zsarnokságát, merjünk újat látni, és érdek-korlátoktól mentesen álmodni!
Izgalmas új korszak előtt állunk - erősíti meg Rodrik a saját blogján is. És nemcsak akadémiai szempontból - tehetjük hozzá.
Nohát, ez komolytalannak hangzik. Mi köze lehet a nyelvnek, nyelvtani szerkezeteknek ahhoz, hogy az egyik ország polgárai sokat takarítanak meg a jövedelmükből, a másikéi meg keveset? Keith Chen éppen ezt vizsgálja. Úgy találja, hogy azok a népek, amelyeknek nyelve élesen elkülöníti a jelent a jövőtől, hajlamosak arra, hogy kevésbé takarékoskodjanak. Nagyon szórakoztató, ne csak olvassátok, nézzétek is a TED videó előadást!
Ha hinni lehet a magyar társadalom forradalmi átalakulását hirdető kormányzati kommunikációnak, akkor közel három éve ezt építjük. Önök észrevettek, vagy éreznek ebből már valamit? Egyáltalán, mi is az, amit éreznünk kellene, mit jelent pontosan a munkaalapú gazdaság?
A téma még mindig igencsak divatban van az akadémiai kutatásokban, és a világgazdaság állapotát tekintve nem véletlenül. Ez egy rövid, jópofa ábrákkal illusztrált empirikus papír az USA és Kanada viszonylag hosszú negyedéves adatsoraira támaszkodva. A speciális fókusz: vajon nagyobb-e a multiplikátor olyankor, amikor az erőforrások kihasználtsági szintje alacsony. A józan paraszti észre, meg a legegyszerűbb tankönyvi modellekre támaszkodva rögtön rávágnánk: hát persze. A vizsgálat eredménye azonban - az USA esetén legalábbis - ezt egyáltalán nem erősíti meg. Továbbá: a multiplikátor szignifikánsan kisebb egynél.
Igen, persze, tudjuk. De akadnak olyanok is, akik ezzel a felkiáltással mindjárt tollat ragadnak, és mindennek kiszámítják a költségét. Egy gyerek felnevelése, egy diploma megszerzése meg hasonlók. Az igaz szerelem teljes ráfordítás igényéről még nem hallottunk, most már ezt is tudjuk. A kanadai RareSupermarket óvatos becslése szerint az esküvő napjáig, vagyis a megismerkedés, együttjárás, jegyesség ideje alatt közel 44 ezer dollárt kell elköltenünk ahhoz, hogy e romantikus periódus valóban sikeresen torkolljon a hőn áhított végcélba, a közös élet megkezdésébe. Ez igazán csinos összeg, még akkor is, ha a dollár kanadai. Élemedetteb korú ismerőseink persze valószínűleg azt fogják ajánlani a fiataloknak: ne spóroljatok, költsetek ennél akár jóval többet, ne ezen múljon! A válás utáni évek ennek a sokszorosába kerülnek.
Mármint ugyanaz az ember. Amerikában - ahogy másutt is - a költségvetési kiadások makroökonómiai hatásáról vagy a magas marginális adókulcsok növekedési következményeiről különösen a válság körülményei között igen ádáz vita folyik a médiában. A közbeszédet formáló prominens figurák közül számos olyan is akad, akinek a témában elismert tudományos kutatói eredményei vannak. Robert Murphy cikke arra hoz érdekes illusztrációkat, hogy a gazdaságpolitikát befolyásolni kívánó hangadókként ezek az emberek gyakran nem ugyanazt az álláspontot képviselik, mint ami saját tudományos kutatási eredményeik konklúziója volt.
Négy évvel ezelőtt ezen a napon került fel az első bejegyzés blogunkra. Ez alatt az idő alatt összesen több mint félmillió oldalt töltöttetek le róla. Köszönjuk, Kedves Olvasók!
Ki ne ismerné azt az érzést, amit tankolás közben a gyorsan pörgő számláló látványa okoz? Kellemesnek biztosan nem kellemes, inkább fájdalmas, még ha a fájdalom nem is fizikai. Szeretjük megvenni a dolgokat, de az, hogy pénzt - másra is felhasználható pénzt - kell adnunk cserébe, biztosan mérsékli gyönyörünket. De ebből az is következik, hogy a fizetés ideje és módja befolyásolja döntéseinket, magatartásunkat. Vajon lassabban hajtanánk-e, ha az autónkban egy mérőóra mindig mutatná, hogy az adott sebesség mellett mennyibe kerül az a benzin, amit percenként elhasznál az autónk?
Vagy gondoljunk az ajándékozás pszichológiájára! Meglátunk egy csodálatos kalapot a kirakatban, de horribilis ára miatt nem bírjuk rászánni magunkat. Házastársunk - látva vívódásunkat - titokban megveszi nekünk a darabot. Örömünk felhőtlen, nyakába borulunk, stb. Pedig ugyanaz a családi folyószámla bánja, aminek óvása érdekében mi lemondtunk róla.
Aki érdekesnek találja a fenti példákat hallgassa meg Dan Ariely előadását a pénzköltés pszichológiájáról, nemcsak jól fog szórakozni, de saját maga és környezete viselkedéséről is megtudhat ezt, azt.
Vajon kell-e bármi mást írni egy közgazdász bemutatásakor, ha valaki ezt is elmondhatja magáról: "tanszékvezető a University of Chicago közgazdaságtan tanszékén"?
A Magyar Nemzeti Bankban készült interjú itt olvasható.
A fene gondolta volna, hogy egyszer még a The Sun riportjával fogjuk illusztrálni a makroökonómia tananyagot.
A tétel: a reprezentatív fogyasztó munkakínálata csökken, ha béren kívüli jövedelmei nőnek.
Az illusztráció: Natalija 33 éves litván lány a brit szociális ellátó rendszer kliense havonta ezer fontot meghaladó juttatásban részesül, ezért csak részmunkaidőben dolgozik és szándékában sincs teljes állást vállalni. Amúgy hat nyelven beszél és diplomája van. Ahogy ő fogalmaz: “I am not going to work like a dog on minimum wage.” Részletek a The Sun-ban.
A tudomány manapság mívesen kifaragott apró építőkövekből épül, rég elmúlt a mindent újragondoló forradalmi monográfiák ideje. Ezért is lehet szeretni az átfogó leírásokat, amik azt mesélik el, hogy épült meg az apró kövekből a katedrális. Ifjú olvasóinknak ajánljuk régebbről Mankiw, Blanchard és Woodford remek összefoglalóit a makroökonómia alakulásáról.
Kicsit könnyebb műfajú, de hasonló számvetés olvasható a mostani Economistban. (JMZ, kösz a linket)
Jaj, dehogy, nem arról van szó, ez nem az a blog! Az államadósságról beszélünk. A nagy államadósság két egymással összefüggő, de egymástól elkülöníthető okból terheli egy ország makroökonómiai rendszerét. Az egyik a szolgálat terhe: a fizetendő kamat más céloktól von el forrásokat. A másik az, hogy a finanszírozási források esetleges elapadása esetenként radikális és kellemetlenül gyors kényszerű alkalmazkodást követel meg a kormányzati finanszírozásban, ami súlyos zökkenőket okoz a makrogazdasági rendszerben. Miközben természetesen igaz az, hogy az adósság növekedése - minden egyéb azonossága mellett - mindkét problémát súlyosbítja, az adósság nagysága nem az egyetlen, gyakran nem is a legfontosabb tényező az adósságproblémák elfajulásában. Ahogy az már csak lenni szokott, a minden egyéb tényező sohasem azonos, különböző GDP arányos adósságszintű országok helyzetének összehasonlításánál ezek függvényében más szint számít veszélyesnek vagy kevésbé veszélyesnek.
Richard Nixon 1971-ben hirdette meg a drogellenes háborút, azóta az USA évente 40 mlliárd dollárt meghaladó összeget költ erre. Gary Becker és Kevin Murphy - a Rajk szakkollégium Neumann-díjasai - szerint a projekt a legkevésbé sem nevezhető sikeresnek. Szerintük egészen másként, a használat dekriminalizációjával kellene kezelni a problémát. Álláspontjuk a legkevésbé sem újkeletű, már tíz éve is ugyanígy érveltek. Mi több, mindez következik abból az elméleti alapvetésből, amelyet Becker már ötven évvel ezelőtt, a bűnözés elleni fellépés közgazdasági megalapozása tárgyában megtett.
Nem szeretnénk gyászrovattá válni, de tegnapelőtt egy másik nagyság is elment. 93 éves korában meghalt James Buchanan. A társadalomtudományokhoz való hozzájárulásáról olvassátok Alex Tabarrok sok hivatkozással ellátott posztját.
Talán a vizsgaidőszak közeledte vonta el a figyelmünket, vagy a karácsonyra készültünk, akkor sincs mentségünk rá, hogy elkerülte a figyelmünket egy tavaly decemberi gyászhír: 97 éves korában elhunyt Albert Hirschman. Az a "régebbi fajta", a 60-as, 70-es években divatos fejlődésgazdaságtan, amit ő művelt kevés igazán nagy tudóst adott a közgazdaságtannak, ám ő minden kétséget kizáróan e kevesek egyike volt. Életművét Fukuyama méltatja itt, a régi és az új fejlődésgazdaságtan különbségéről pedig olvassuk Krugmant.
A közgazdaságtan az ösztönzésről szól. Az újraelosztás az a folyamat, amelyben az értéket létrehozóktól elveszik az általuk megtermelt jövedelmek egy részét, és odaadják másoknak. Ez teljesen OK, és nagyon sokféle indok támasztja alá. A közgazdaságtan csak arról szokott papolni, hogy ezt valahogy úgy kell csinálni, hogy a jövedelmek létrehozóinak kedvét ne vegye el teljesen attól, hogy erőfeszítéseket vállalva jövedelmeket termeljenek, utóbbi esetben ugyanis se egyiknek se másiknak nem jut semmi. Idáig a közgazdászok egyet szoktak érteni, huzakodni inkább a mértékeken szoktak.
De ez azért is lehet így, mert a közgazdasági gondolkodás számára viszonylag kézenfekvő, hogy ki hozza létre és ki nem. Másnak ez sokkal kevésbé kézenfekvő. A "makers" és a "takers" szerepeinek kiosztása ugyanis a jövedelmekhez való hozzájutás legitimációjának kérdése is, mint ilyen szerepet kap a jövedelmekért folyó pozícióharcban. A feudális földbirtokos nyilván nem úgy tekintett magára, mint aki a jobbágyok által megtermelt értéket elorozza, hanem úgy, mint aki az alárendeltek biztonságának szavatolásával a legfontosabb termelési feltételt teremti meg, ami önmagában is elegendő indok a részesedésre. De ne menjünk olyan messzire. A görög adósságválságért való felelősséget firtató újságcikkek gyakori fordulata az, hogy a számlát a németeknek kéne fizetni, hiszen német nagyvállalatok kerestek sokat azon, hogy a görögök a németektől felvett hiteleket német gyárakban termelt jószágok elfogyasztására fordították. No most akkor ki is az, aki termel, és ki az, aki "csak" fogyaszt?
Nancy Folbre írása a szerepek elosztásának erről a dilemmájáról szól.
A Fed és az ECB után most a Bank of Japan is egyre inkább beáll a sorba, nem konvencionális likviditást bővítő lépésekkel igyekszik úrrá lenni a szigetország gazdasági gondjain. De mi van, ha a probléma nem ciklikus hanem strukturális? Lehet ezt orvosolni akármilyen monetáris politikával? Stephen Roach szerint nem.
PS: a cikk végén lévő linkre kattintva egy egész sor cikket találtok a központi bankok manapság divatos kísérletezéseiről.
"A kamatcsökkentés azt az üzenetet közvetíti az egyébként is okkal inflációra számító szereplőknek, hogy a jegybankot az infláció most annyira nem zavarja. Ha a Nemzetgazdasági Minisztérium azt mondja, hogy ők aztán nem esnek hasra egy kis inflációtól, annak nem örülünk, de azt lehet mondani, hogy lelkük rajta. De ha a jegybank, aminek épp az árstabilitás fenntartása lenne a törvényi feladata, olyan jelzéseket küld, hogy az infláció helyett most inkább a reálgazdaság a fontos, akkor okkal tételezi fel mindenki, hogy a mi országunkban már senkit nem érdekel igazán az infláció. Ez pedig tovább fűti az inflációs várakozásokat, amitől az erre érzékeny hosszú kamatok még emelkedhetnek is."
Valami ilyesmit mondtam még Októberben az Index újságírójának az MNB akkori kamatcsökkentését kommentálva. Azóta a kamatcsökkentési politika folytatódott, de a hosszabb lejáratú állampapírok hozama nem emelkedett, sőt. Hülyeségeket beszéltem? Háááát.... szerintem várjuk ki a végét.
Matt Yglesias érdekes grafikont közöl a tízéves japán állampapírok hozamáról, amelynek legutóbb tapasztalt megugrását éppen az ottani monetáris lazítással hozza összefüggésbe. Jó, persze, én is látom, hogy ahonnan emelkedni kezdett az 0,7%, ám Japánban éppen megint defláció van, és a Fisher-egyenlet különben sem függ az abszolút szintektől. Mi több, arról sem hallottam, hogy egyes unorthodox országokban ne volna érvényes.
A makroökonómia elmélete és az elmúlt évtizedek gyakorlata arra tanít bennünket, hogy monetáris lazítással nem lehet javítani a reálgazdaság hosszú távú teljesítményén, ennek erőltetése hosszú távon csak inflációt okoz. Közgazdászok körében ez a tétel közmegegyezésnek örvend. Rövid távon azonban más a helyzet. A likviditás növelése a hitelezés könnyítésén keresztül átmenetileg jótékonyan hathat a reálgazdaság teljesítményére is. Ez jó hír akkor, ha arra gondolunk, hogy a gazdasági kormányzat rendelkezik olyan eszközzel, amit a rövid távú visszaesések idején bevethet a gazdaság élénkítésére. Pontosan ezt teszi mostanában a fejlett világ jegybankjainak többsége. Mindezt azonban a hosszú távú árstabilitási céljuk veszélyeztetése nélkül kell tenniük, és a jegybankok alig győzik hangsúlyozni, hogy gazdaságélénkítő lépéseik nem állnak konfliktusban az inflációellenes elkötelezettségükkel. Nem azért, mintha az árstabilitás úgy általában prioritást élvezne a növekedéssel szemben, hanem pont azért, mert a monetáris eszköztár csak a rövid távú ingadozások tompítására alkalmas, hosszú távon a reálgazdasági teljesítmény fokozására nem. Tartós, trendszerű növekedés nem lesz a tartósan alacsony kamatból, de – ha megkérdőjeleződik a jegybank árstabilitás iránti elkötelezettsége – tartós infláció könnyen lehet belőle.
