Egy demokratikus társadalom polgárai okkal várják el választott kormányuktól, hogy a tőlük beszedett adókból mindenekelőtt az ő érdekeiket szolgálja. A közgazdaságtan elmélete megszületése óta nagy erőkkel küzd a protekcionista gazdaságpolitikák ellen, de nem azért, mintha szembehelyezkedne a fenti elvárással, sőt. Egyelőre elég homályos, hogy az időnként felröppentett patrióta gazdaságpolitika kifejezésen mit is kell érteni. Rossz tapasztalat azonban, hogy politikusainknak világszerte a gazdasági protekcionizmus kattan be, és ha ez így van, akkor az olyan messze van a hazafiságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ha válság, akkor patrióta gazdaságpolitika?
2009.02.13. 19:02 petepeter
3 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://eltecon.blog.hu/api/trackback/id/tr59941507
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
VIII. Nagyapó 2009.02.16. 00:45:37
Alapvetően egyetértek a cikkel, különösen, ha a jelenlegi válság kezelésének mikéntjéről van szó – mégis én leszek itt az ördög ügyvédje :-)
Van ugyanis két érv a protekcionizmus mellett, amire a Heckscher-Ohlin modell számomra legalábbis nem ad megnyugtató választ.
Az egyik a kiszolgáltatottság. Az kétségtelen, hogy a gazdaságok nyitottabbá válásával magasabb az egyensúlyban elérhető jólét – de kérdés, nem fizetünk-e ezért időnként túl nagy árat a kockázatok megnövekedésével. Talán valami ilyesmiről szól a „stratégiai iparágakkal” való érvelés: van ugyanis olyan eset, hogy valamelyik alapvető fontosságú termék, ami egy darabig kifejezetten olcsón volt beszerezhető külföldről, rövid időn belül egyáltalán nem, vagy csak nagyon drágán, esetleg erőszakos úton lesz elérhető.
Így például normál békeidőben nyilvánvalóan hatalmas pazarlás, ha minden ország megpróbál önellátóvá válni pl. élelmiszerből – viszont háborúban rendkívül fontos szerepet kaphatnak a fölös kapacitások, amiket amúgy nehéz volna egyik napról a másikra kiépíteni.
Vagy egy másik példa, hogy ha külföldről olcsón szerezhetünk gázt, nyilvánvalóan pazarlás volna csak azért más energiaforrások használatát támogatni, mert azok hazai kézben vannak – csak épp ha az ukránok és az oroszok a tél közepén összekapnak, nagyobbat szól, ha mindent a gázra építettünk.
A másik, hogy – bár kérdés, ez milyen fontos tényező, és az ebből levonható következtetések gyakorlatba való átültetése rendkívül nagy morális kockázatot hordoz magában – a tőkének van hazája, ami ráadásul csak részben vezethető vissza hazafiságra, nagyobbrészt inkább szervezési és információs problémákkal, vagyis racionális okokkal magyarázható.
Hiába a költségelőny, az információ-hiány és az ellenőrzés nehézségei miatt a vállalatok csak egy bizonyos méret fölött mernek egyáltalán elgondolkodni azon, hogy a termelésüket Kínába telepítsék – a hazai vállalkozók először többnyire abban gondolkodnak el, hogy a közelükben milyen befektetési lehetőségek vannak. Még az itthoni legnagyobbakra, az OTP-re vagy a MOL-ra is igaz, hogy a központja annak ellenére is Magyarországon van, hogy pusztán költség-haszon alapon nem kizárt, hogy már rég érdemes lett volna áttelepíteni Szlovákiába – a menedzsment pedig a keletkezett vagyonából itthon vesz és próbál reorganizálni csődbe ment szalámigyárat. Pedig lehet, hogy egy romániai szalámigyár alapításával nagyobb profitra tehetne szert, csak épp ott nem ismeri ki magát annyira. És még csak csődbe sem megy - mondjuk, mert a románoknál nem volt annyi tőke, vagy egyszerűen nem jutott senkinek eszébe, hogy épüljön egy konkurrens szalámigyár.
Ha viszont az anyaország fontos tényező, kérdés, mennyire tud egy gazdaság hazai tőkések nélkül fejlődni. A fogyasztói többletből ugyanis valószínűleg csak ritkán lesz belföldi befektetés. Megtakarítás még esetleg, de hogy annak végül is mi lesz a sorsa, az is ezer dolgon múlik. Hogy belföldön minek a kiépítésébe ölnek szellemi energiákat, az valószínűleg nagyban függ attól is, hogy az embereknek az a töredéke, aki képes komolyabb vállalkozásokat létrehozni, milyen könnyen jut forrásokhoz, ami fölött rendelkezhet. És az erőforrásoknak az ő kezükbe való csoportosításában olykor azért segíthet némi protekcionizmus...
Van ugyanis két érv a protekcionizmus mellett, amire a Heckscher-Ohlin modell számomra legalábbis nem ad megnyugtató választ.
Az egyik a kiszolgáltatottság. Az kétségtelen, hogy a gazdaságok nyitottabbá válásával magasabb az egyensúlyban elérhető jólét – de kérdés, nem fizetünk-e ezért időnként túl nagy árat a kockázatok megnövekedésével. Talán valami ilyesmiről szól a „stratégiai iparágakkal” való érvelés: van ugyanis olyan eset, hogy valamelyik alapvető fontosságú termék, ami egy darabig kifejezetten olcsón volt beszerezhető külföldről, rövid időn belül egyáltalán nem, vagy csak nagyon drágán, esetleg erőszakos úton lesz elérhető.
Így például normál békeidőben nyilvánvalóan hatalmas pazarlás, ha minden ország megpróbál önellátóvá válni pl. élelmiszerből – viszont háborúban rendkívül fontos szerepet kaphatnak a fölös kapacitások, amiket amúgy nehéz volna egyik napról a másikra kiépíteni.
Vagy egy másik példa, hogy ha külföldről olcsón szerezhetünk gázt, nyilvánvalóan pazarlás volna csak azért más energiaforrások használatát támogatni, mert azok hazai kézben vannak – csak épp ha az ukránok és az oroszok a tél közepén összekapnak, nagyobbat szól, ha mindent a gázra építettünk.
A másik, hogy – bár kérdés, ez milyen fontos tényező, és az ebből levonható következtetések gyakorlatba való átültetése rendkívül nagy morális kockázatot hordoz magában – a tőkének van hazája, ami ráadásul csak részben vezethető vissza hazafiságra, nagyobbrészt inkább szervezési és információs problémákkal, vagyis racionális okokkal magyarázható.
Hiába a költségelőny, az információ-hiány és az ellenőrzés nehézségei miatt a vállalatok csak egy bizonyos méret fölött mernek egyáltalán elgondolkodni azon, hogy a termelésüket Kínába telepítsék – a hazai vállalkozók először többnyire abban gondolkodnak el, hogy a közelükben milyen befektetési lehetőségek vannak. Még az itthoni legnagyobbakra, az OTP-re vagy a MOL-ra is igaz, hogy a központja annak ellenére is Magyarországon van, hogy pusztán költség-haszon alapon nem kizárt, hogy már rég érdemes lett volna áttelepíteni Szlovákiába – a menedzsment pedig a keletkezett vagyonából itthon vesz és próbál reorganizálni csődbe ment szalámigyárat. Pedig lehet, hogy egy romániai szalámigyár alapításával nagyobb profitra tehetne szert, csak épp ott nem ismeri ki magát annyira. És még csak csődbe sem megy - mondjuk, mert a románoknál nem volt annyi tőke, vagy egyszerűen nem jutott senkinek eszébe, hogy épüljön egy konkurrens szalámigyár.
Ha viszont az anyaország fontos tényező, kérdés, mennyire tud egy gazdaság hazai tőkések nélkül fejlődni. A fogyasztói többletből ugyanis valószínűleg csak ritkán lesz belföldi befektetés. Megtakarítás még esetleg, de hogy annak végül is mi lesz a sorsa, az is ezer dolgon múlik. Hogy belföldön minek a kiépítésébe ölnek szellemi energiákat, az valószínűleg nagyban függ attól is, hogy az embereknek az a töredéke, aki képes komolyabb vállalkozásokat létrehozni, milyen könnyen jut forrásokhoz, ami fölött rendelkezhet. És az erőforrásoknak az ő kezükbe való csoportosításában olykor azért segíthet némi protekcionizmus...
horvathar 2009.02.16. 20:48:39
@VIII. Nagyapó:
- Nagyapó az első kommented nem csak akkor él, ha egyetlen vállalattól kaphatjuk a gázt és ő meg bárkinek eladhatja, azaz mi függünk tőle, ő meg nem függ tőlünk? Vagy másképp: egy bizonyos - nem helyettesíthető termék eladója monopóliumként ki tudja használni az erőfölényét az egész országgal szemben? Azaz szerintem is építsünk még gázvezetéket!
De abban nem hiszek, hogy a világban lévő összes relatív árváltozást le tudjuk fedezni. Ha felmegy a kakaó ára, akkor megszívtuk, nekünk akkor se hatékony ettől való félelmünkben kakaót termelni itthon.
- A másodikat nem egészen értem. Azt elhiszem, hogy home bias van, azaz a magyar pénzesek inkább Szegeden szalámiznak. De következik-e ebből a visszája? Hogy ha megnyomod a hazai befektetőt, akkor több szalámigyár épül-e Szegeden? És ha a második gyárat már érdemesebb a szomszédban építeni az új piachoz közelebb?
- Nagyapó az első kommented nem csak akkor él, ha egyetlen vállalattól kaphatjuk a gázt és ő meg bárkinek eladhatja, azaz mi függünk tőle, ő meg nem függ tőlünk? Vagy másképp: egy bizonyos - nem helyettesíthető termék eladója monopóliumként ki tudja használni az erőfölényét az egész országgal szemben? Azaz szerintem is építsünk még gázvezetéket!
De abban nem hiszek, hogy a világban lévő összes relatív árváltozást le tudjuk fedezni. Ha felmegy a kakaó ára, akkor megszívtuk, nekünk akkor se hatékony ettől való félelmünkben kakaót termelni itthon.
- A másodikat nem egészen értem. Azt elhiszem, hogy home bias van, azaz a magyar pénzesek inkább Szegeden szalámiznak. De következik-e ebből a visszája? Hogy ha megnyomod a hazai befektetőt, akkor több szalámigyár épül-e Szegeden? És ha a második gyárat már érdemesebb a szomszédban építeni az új piachoz közelebb?
VIII. Nagyapó 2009.02.17. 00:01:54
@horvathar:
Ad 1 – nyilván nem a kakaóról van szó :-) És még a gáz esetében is igazad lehet (bár nem tudom, mekkora annak a realitása, hogy az oroszokon kívül mástól elég gázt tudjunk beszerezni), maradjunk akkor mondjuk az élelmiszernél. Ott viszont nem csak a háború lehet indok: ha jön egy rosszabb év és felértékelődnek az élelmiszerek, lehet, sok szegény élelmiszer-importőr ország, aki eddig nyert azon, hogy nem is próbált a sivatagban mezőgazdaságot folytatni (és talán ennek is köszönhetően még akár a népessége is gyorsabban nőtt), hanem inkább gyémántot bányászott vagy cipőt varrt, egyszeriben képtelen lesz megakadályozni az éhínséget. Így nem biztos, hogy az a nagyobb gond, ha folyamatosan van némi túltermelés.
Másrészt nem pont ugyanez, de ide kapcsolódik az is, hogy a túlzottan nyitott gazdaságok érzékenyebbek lehetnek a piac hangulatváltozásaira. Kedvező időkben könnyen kialakulhat túlfűtöttség vagy túlzott mértékű specializáció, amiből aztán a kockázatok vagy az árak átértékelődésekor nagyobbat lehet koppanni. Aki csak autókat gyárt, az jobban bebukhatja a válságot. Pedig akár még az sem kizárt, hogy abszolút értelemben a válság után is jobban járt, mert mondjuk ahelyett, hogy 20 százalékkal nőtt és 5-tel esett volna vissza a GDP-je, így 30-cal nőtt, és 10-zel esett vissza – csak kérdés, melyiket a nehezebb elviselni.
Ad 2 – szerintem következik. Hogy két meglévő gyár közül melyik nyeri a versenyt, abban nyilván sokat számítanak a költségtényezők, meg aztán nyilván álmodhat bárki bármekkorát, akkor sem lesz itt jó buli narancsot termelni. De hogy a azok közül a projektek közül, amik működőképesek, melyikek lesznek azok, amelyiknek a megvalósításába, fel- vagy átépítésébe végül bele is ölik a szükséges szellemi energiát, abban szerintem rengeteg az esetlegesség, és rendkívül sokat számít, hogy volt-e épp valakinek elég pénze és vállalkozó kedve. Kis falvak megélhetése és nagy ötletek megvalósulása szerintem sokszor múlhat ilyesmiken. (És még az is lehet, hogy nem is közvetlenül a tényleges állami segítség számít, mint az üzenet, hogy az állam nem kitolni akar azzal, aki vállalkozik.)
És igen, lehet, hogy a terjeszkedéskor már Romániában épül a második gyár – viszont az új szalámikat nagyobb valószínűséggel fogják továbbra is itthoni szakemberek fejleszteni, a román profitból nagyobb eséllyel vesznek magyar tejüzemet is, és ha válság esetén be kell zárni valamelyik gyárat, az is kisebb eséllyel lesz az anyacég. Emellett lehet, hogy aprópénz, de talán itt alapítanak több művészeti díjat, iskolát, ösztöndíjat is. Legalábbis énszerintem.
De a fene sem akar soha fel nem növő iparágakat támogatni – csak mondjuk azt azért már nem tudom, nem játszik-e közre a jelenlegi helyzetünkben az is, hogy valószínűleg az egyik leggyengébb nemzeti tőkésréteggel jöttünk ki a rendszerváltásból. Nyilván a mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy a bejövő külföldiek a hozott know-how segítségével gyorsabban tudtak hatékonyságot növelni, így egy darabig egész gyorsan fejlődtünk – de nehezen hiszem el, hogy ez a modell nem meríti ki előbb a korlátait, mint hogy beérnénk vele azokat az országokat, akiknek saját vállalkozóik és nagyvállalataik vannak.
Ad 1 – nyilván nem a kakaóról van szó :-) És még a gáz esetében is igazad lehet (bár nem tudom, mekkora annak a realitása, hogy az oroszokon kívül mástól elég gázt tudjunk beszerezni), maradjunk akkor mondjuk az élelmiszernél. Ott viszont nem csak a háború lehet indok: ha jön egy rosszabb év és felértékelődnek az élelmiszerek, lehet, sok szegény élelmiszer-importőr ország, aki eddig nyert azon, hogy nem is próbált a sivatagban mezőgazdaságot folytatni (és talán ennek is köszönhetően még akár a népessége is gyorsabban nőtt), hanem inkább gyémántot bányászott vagy cipőt varrt, egyszeriben képtelen lesz megakadályozni az éhínséget. Így nem biztos, hogy az a nagyobb gond, ha folyamatosan van némi túltermelés.
Másrészt nem pont ugyanez, de ide kapcsolódik az is, hogy a túlzottan nyitott gazdaságok érzékenyebbek lehetnek a piac hangulatváltozásaira. Kedvező időkben könnyen kialakulhat túlfűtöttség vagy túlzott mértékű specializáció, amiből aztán a kockázatok vagy az árak átértékelődésekor nagyobbat lehet koppanni. Aki csak autókat gyárt, az jobban bebukhatja a válságot. Pedig akár még az sem kizárt, hogy abszolút értelemben a válság után is jobban járt, mert mondjuk ahelyett, hogy 20 százalékkal nőtt és 5-tel esett volna vissza a GDP-je, így 30-cal nőtt, és 10-zel esett vissza – csak kérdés, melyiket a nehezebb elviselni.
Ad 2 – szerintem következik. Hogy két meglévő gyár közül melyik nyeri a versenyt, abban nyilván sokat számítanak a költségtényezők, meg aztán nyilván álmodhat bárki bármekkorát, akkor sem lesz itt jó buli narancsot termelni. De hogy a azok közül a projektek közül, amik működőképesek, melyikek lesznek azok, amelyiknek a megvalósításába, fel- vagy átépítésébe végül bele is ölik a szükséges szellemi energiát, abban szerintem rengeteg az esetlegesség, és rendkívül sokat számít, hogy volt-e épp valakinek elég pénze és vállalkozó kedve. Kis falvak megélhetése és nagy ötletek megvalósulása szerintem sokszor múlhat ilyesmiken. (És még az is lehet, hogy nem is közvetlenül a tényleges állami segítség számít, mint az üzenet, hogy az állam nem kitolni akar azzal, aki vállalkozik.)
És igen, lehet, hogy a terjeszkedéskor már Romániában épül a második gyár – viszont az új szalámikat nagyobb valószínűséggel fogják továbbra is itthoni szakemberek fejleszteni, a román profitból nagyobb eséllyel vesznek magyar tejüzemet is, és ha válság esetén be kell zárni valamelyik gyárat, az is kisebb eséllyel lesz az anyacég. Emellett lehet, hogy aprópénz, de talán itt alapítanak több művészeti díjat, iskolát, ösztöndíjat is. Legalábbis énszerintem.
De a fene sem akar soha fel nem növő iparágakat támogatni – csak mondjuk azt azért már nem tudom, nem játszik-e közre a jelenlegi helyzetünkben az is, hogy valószínűleg az egyik leggyengébb nemzeti tőkésréteggel jöttünk ki a rendszerváltásból. Nyilván a mérleg másik serpenyőjében ott van, hogy a bejövő külföldiek a hozott know-how segítségével gyorsabban tudtak hatékonyságot növelni, így egy darabig egész gyorsan fejlődtünk – de nehezen hiszem el, hogy ez a modell nem meríti ki előbb a korlátait, mint hogy beérnénk vele azokat az országokat, akiknek saját vállalkozóik és nagyvállalataik vannak.
