Küszöbön áll a BKV elavult buszparkjának megújítása. Érthető, hogy a Magyar Buszgyártók Szövetségének elnöke a szervezetbe tömörült buszgyártók érdekeinek képviseletében azt szeretné, ha a várható nagy megrendeléseket magyar termelők elégíthetnék ki. Érvelése annyira jellemző a hasonló helyzetben véleményt nyilvánító termelők álláspontjára, hogy érdemes szó szerint idézni: „A magyar gyártású autóbuszokban a magyar hozzáadott értékhányad mindenképpen meghaladja a 40-50 százalékot, sőt, az alacsony padlós városi autóbuszok esetében elérheti a 75-80 százalékot is. Nemzetgazdasági szempontból egy magyar gyártású autóbusz akár 40 százalékkal magasabb beszerzési áron is kedvezőbb, mint egy külföldről beszerzett autóbusz, ha beleszámítjuk a megtartott és a pluszban létrehozott munkahelyeket, a beszállítókat is.”
Ki is tudna szembeszállni ezzel a vaslogikával? Az illetékes főpolgármester-helyettes biztosan nem, ő már a politikai döntéshozók nevében meg is ígérte, hogy a beszerzéseknél előnyben fogják részesíteni a hazai buszgyártókat. Azt is hozzátette, hogy a nemzetközi szabályok – amelyekre egyébként minden egyes alkalommal bőszen hivatkozunk, amikor a mi exportunkkal szemben alkalmaz valaki hasonló megkülönböztetést – lehetőséget is adnak erre. Vagyis a nemzeti érdek egyértelmű, érdekkonfliktus magyarok és külföldiek között van, s ha még a nemzetközi egyezmények is megengedik, akkor miért is ne fognánk össze mi magyarok. Kinek is lehetne itten ellenvéleménye?
Úgy kétszáz éve - David Ricardo munkássága – óta mindenkinek, akinek nemcsak papírja van arról, hogy ő közgazdász, hanem meg is értette a közgazdaságtan egyik legrégibb és máig egyik legfontosabb üzenetét a hatékony munkamegosztás elvéről. Ennek ugyanis ellentmond az az igény, hogy a relatíve drágán termelőt állami beavatkozással kedvezményezzék. No de akkor mi van az emlegetett és manapság különösen fontos munkahelyekkel? Hazudik tán az érdekképviselő? Nem, dehogy, csak csúsztat. És még az sem biztos, hogy nem őszinte. Nemzeti felbuzdulásunkban velünk, többiekkel is gyakran előfordul, hogy a saját szűkebb és a nemzetgazdaság szempontjait azonosnak látjuk. Csakhogy a nemzetgazdaság érdekei ez ügyben nem azonosak a buszgyártók érdekeivel.
Hol van a csúsztatás? Ott, hogy a nyilatkozó azt a gondolatot ülteti hallgatója fejébe, hogy azok az erőforrások (munkaerő, kapacitás a buszgyártásban és a bedolgozóknál), amelyeket a rendelés kielégítésekor felhasználnának, teljes egészében kihasználatlanok maradnának és veszendőbe mennének akkor, ha nem magyarok, hanem, mondjuk, kínaiak kapnák a megrendelést. Ez tényleg rémisztően hangzik, ehhez képest az a csekélyke (azt mondja 40%) ártöbblet, amit a buszokért fizetni kéne, akár mérlegelhető is lenne. Csakhogy ez a riasztó kép nem igaz, teljesen irreális a viszonyítási alap. Az igaz, hogy a ma buszgyártóinak költségesebb, és főleg sokkal macerásabb volna, ha a megrendelés elvesztése miatt más piacok – vagy ha a kínaiak tényleg 40%-kal jobbak ebben – esetleg más, versenyképesebben előállítható termékek után kellene nézniük. És ez valóban nagy probléma nekik, ám a nemzetgazdaságnak csak annyiban, amennyiben a buszágazat része gazdaságunk egészének. A nemzetgazdaságnak azonban jóval nagyobb lélekszámú csoportja az, amelyik nem gyárt buszt, viszont adójából fizeti az árát.
Csúsztatás nélkül az érdekképviselőnek valahogy így kellett volna fogalmaznia: „Mi már régóta buszgyártásból élünk, úgy érezzük, ehhez értünk a legjobban, eszközeink is erre a legalkalmasabbak. Nehézséget okozna, és nagyon sokba is kerülne valami olyan más termékkel előállni, amivel inkább bírjuk a versenyt a kínaiakkal, s bár szakmunkásaink máshoz is értenek, a szerkezeti átállás bizonytalanságait ők is rosszul viselnék. Kedves Fővárosi Önkormányzat, méltányold nehézségeinket, és ezért fizess nekünk az adófizetők pénzéből 40%-kal többet a buszokért annál, mint amennyiért máshonnan beszerezhetnéd őket. Hogy honnan veszed el ezt a pénzt, az a te dolgod, ám ha ezt megteszed, akkor cserébe mi folyamatos és stabil foglalkoztatást biztosítva továbbra is olyan termékek gyártására fogjuk fordítani az erőforrásainkat, amelyeket mások nálunk sokkal olcsóbban tudnak előállítani.” Így persze sokkal kevésbé ütős, viszont jóval közelebb van az igazsághoz.
Ne essünk át a ló túlsó oldalára, és ne becsüljük le azokat a folyamatosan jelentkező költségeket és nehézségeket, amelyeket a termelőknek fel kell vállalniuk azért, hogy a nemzetközi versenyben helytállhassanak. Ebből azonban semmi olyasmi nem következik, hogy a hatóságnak az alulinformált adófizető forrásaiból kéne mentesíteni a termelőket az igazodás kényszere alól. A változatlanság költsége – alacsony hatékonyság, rossz szakosodás, az erőforrások pazarlása és hosszú távon leszakadás – sokkal, sokkal nagyobb, és ezt biztosan a társadalom egésze fizeti.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/43. számában.)
