Eddig is így gondoltuk, és mindig örülünk, ha újabb minket igazoló cikket olvasunk. (Gyanítjuk, ezzel az ellenoldal is így van.) Az eheti kedvencünk arról szól, hogy a külkereskedelem bővülése bizony előmozdította a munkajogi szabályozás és a szociális biztonság intézményesülését. (Hosszabban itt.) Vagyis minél intenzívebbé vált az orzágok közötti kereskedelem, annál magasabb szintre emelkedett a szociális biztonság - legalábbis a globalizáció első nagy korszakában, 1880 és 1913 között. Az ábra legalábbis meggyőző.
Az együttmozgás önmagában persze semmit sem bizonyít, oksági kapcsolatot legalábbis biztosan nem. Kéne magyarázat is. A legismertebb narratíva szerint a külkeresedelmi nyitottság növekedésével a világ kockázatosabbá válik, így az állampolgárok több védelmet várnak el saját kormányuktól. Meggyőző mechanizmusnak tűnik, de nem világos, hogy az állampolgárok sirámaira kevéssé fogékony és/vagy kevéssé demokratikus államokra miért működne. Márpedig a jelenség általános, az 1914 előtti rövid időszakban mindenféle ország buzgón vált fogékonnyá polgárainak munkakörülményeire.
Huberman és Meissner szerint inkább arról van szó, hogy a külkereskedelem bővülése közvetlenül és önmagában vezetett egységesebb munkajogi szabályokhoz (a gyerekmunkáról, a munkahelyi balesetekről vagy a nők munkavállalásáról) szerte a világban. Az országok ugyanis a kereskedelempolitika részévé tették a szociális törvénykezést. Zsarolták a többieket azzal, hogy nem kereskednek velük, ha nem veszik át ők is a felvilágosult munkajogi előírásokat, és megrendelésekkel jutalmazták őket, ha megtették. Ha Svájc nem vette át a francia szabályozást, és nem szabott korlátokat a nők éjszakai munkájának, akkor Franciország nem vett többé gruyere sajtot. Svájc engedett. Jutalmul a franciához hasonló szabályozás bevezetéséért Olaszország előtt megnyílt a francia piac. Mindenki nyert: Franciaország szempontjából csökent az olaszok relatív bérelőnye ("versenyképessége"), Olaszországban nőtt a munkavállalók védettsége és persze a Franciaországba irányuló export is.
Bagwell és Staiger amellett érvelnek, hogy a WTO pont erre való: garantálhatja a piacokhoz való hozzáférést azoknak az országoknak, akik átveszik a jobbnak gondolt szabályokat. A történelmi tapasztalat azt is megmutatta, hogy régen ez nagy és nehézkes multilateális intézmények nélkül is ment.
