A törlesztést feladni szerintem nem erkölcsi jellegű probléma, hanem egy üzleti döntés. Ha az ingatlan értéke kisebb, mint a rajta lévő hitel jelenértéke, akkor dobod az ingatlant, vigye a bank (illetve természetesen érdemes még figyelembe venni a feketelistára kerülés következményeit). Egy normális bankrendszerben ez ugye a bank vesztesége lenne, kvázi büntetés azért, mert rosszul becsülték fel a helyzetet és túl sok hitelt adtak neked, őket meg annyira nem szokták sajnálni. Amerikában mondjuk kormányzati beavatkozással (Fannie Mae, Freddie Mac) sikerült olyan bábeli zűrzavart teremteni a jelzálogpiacon, ami egy ilyen egyszerű dolog következményeit, mint egy hitel bedőlése, szétteríti az egész társadalmon.

@SCUMM:
Mondjuk, kölcsönkértem tőled egy milliót. Amikor jössz, hogy adjam vissza, akkor azt mondom, racionálisan kikalkuláltam, hogy úgysem tudsz mit csinálni, ha nem adom meg, ezért nem adom meg. Valójában te vagy a hibás, ezt te is kikalkulálhattad volna, nem tetted, magadra vess.
Vannak előnyei annak, ha bizonyos szabályokat pusztán erkölcsi indíttatásból (de legalábbis a többiek megvetésétől való félelmünkben) tartunk meg, és a racionális kalkuláció ezen szabályok betartása mellett és nem ezek ignorálásával történik.
A hitel vissza nem fizetése erkölcsi kérdés is, és ha nem az, akkor fújhatjuk az egészet.

@Luzitán: Ne haragudj meg, de egészen valószínűtlen, hogy becsületszó alapon nemhogy egy millió, hanem csak száz forintot kölcsön adjak neked, mivel tudom, hogy sehogy nem tudnálak rávenni arra, hogy fizesd vissza. Ha viszont írunk szerződést (amit a bíróságon keresztül ki tudok kényszeríteni), hogy mondjuk enyém lesz a házad, ha nem fizeted vissza, akkor egészen más a helyzet.

A bankok sem becsületszó alapon hiteleznek, hanem fedezetre adják. Ha nem fizet az adós, eladják a fedezetet. A bank felelőssége felmérni, hogy mennyit fog érni a jövőben a fedezetül szolgáló dolog, ha rosszul kalkulálnak vagy túl nagy kockázatot vállalnak, az az ő bajuk.

Végülis lehetne erkölcsi alapon is gondolkodni, mondjuk közszemlére tenni a nemfizető adósokat, ahol paradicsommal lehet őket megdobálni, vagy "nem fizettem a törlesztőt" karszalag viselésére kötelezni őket, de a tapasztalat azt mutatja, hogy hatékonyabb a racionalitásra alapuló megközelítés, ahol a banknak arra kell figyelnie, hogy ne lehessen racionális döntés az adós számára a hitel feladása.

@Luzitán:

Néhány grafikon az erkölcsi indíttatáshoz…

hawtaction.com/2009/03/19/median_home_prices_inflation_adjusted.jpg

Különösen az inflációval kiigazított érték érdekes
(bár a nominális érték se rossz)

endoftheamericandream.com/wp-content/uploads/2010/05/Residential-Mortgage-Debt.png

Itt meg
a jelzáloghitelezés volumene (residential mortgage debt)
és a nettó ingatlanérték (housing net worth)

www.mybudget360.com/wp-content/uploads/2010/02/fed-assets.png

Itt meg a FED által az „agency debt and MBS” (mortgage backed security/jelzáloghitel alapú értékpapír) tétel alatt kifizetett közel 2000 milliárd dollár

(most már több mint 2000 milliárd dollár, ezt is szétterítik az adófizetők között.

Érdekesség: a lényegében semmit sem érő MBS értékpapírokat a FED névértéken tartja nyilván az aranykészlet esetében azonban az 1200 USD/uncia piaci ár helyett a 42 USD/uncia hivatalos árral számol)

Ez még jobb grafikon

peakwatch.typepad.com/.a/6a00d83452403c69e201157119a206970b-pi

Érdekes viszonyban van egymással a jelzáloghitel állomány és a nettó ingatlanállomány-érték.
(Az 1945 és 2008 közötti időszak tekintetében)

@valaki76: elképesztő, hogy a jegybanki mérlegben gyakorlatilag privát jelzáloghitelek szerepelnek...

A bank bukja a jelzálog egy részét, az ügyfél bukja az eddig befizetett részleteket, mert végül elveszti az ingatlant.
Mindenki rosszul kalkulált és mindenkinek jut a veszteségből, szeintem ez korrekt :)

@SCUMM: "A törlesztést feladni szerintem nem erkölcsi jellegű probléma, hanem egy üzleti döntés. " Én egyetértek a Tanár Úrral. Tapasztalom én is, hogy a szegényebbek jobban figyelnek a becsületükre és az adott szavukra, mint a gazdagok. Persze ez nem gondolom nem eredendően van így, hanem egyszerűen egy szelekciós hatás: azok lettek gazdagok, akiknek ilyen jellegű gátlásaik nem voltak. Szemesnek áll a vilag - mondhatni. Valahol egy tragédia, hogy ez így van. De ez már társagalom-gazdaságtan. Ha van egyáltalán ilyen tudomány.

Persze jó kérdés, hogy valójában mi áll a magasabb nemfizetési hajlandóság mögött? Természetesen lehet ez az erkölcsi hozzáállásbéli különbség is - ekkor megérne egy misét, hogy milyen ösztönzők vezettek ide - de lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a gazdagok sokkal inkább el vannak adósodva, és egyszerűen meghozták azt a döntést, hogy melyik hitelt adják fel a többi - és a hozzájuk tartozó vagyonelemek - megőrzése érdekében. Ez esetben viszont érdemesebb azt vizsgálni, hogy miképp tudtak jobban eladósodni.

@Rorgosh: Sokkal könnyebb megválni a 2., 3., 4., valahanyadik spekulatív szándékkal vett lakástól, mint attól, amiben éppen laksz.

(A spekulatív itt nem pejoratív jelző.)

@toronto:

Természetesen ebben teljesen igazad van. Ugyanakkor ez esetben is működnek bizonyos ösztönzők arra vonatkozóan, hogy ezt megtegye. Hiszen a lakás ugyan MOST kevesebbet ér, ám nem nehéz megjósolni, hogy az értékének nagy részét gyorsan vissza fogja szerezni.

Ráadásul eddig is fizetett bele, ami így elvész. Ez a veszteség a BAR listára kerüléssel együtt egy súlyos veszteség, amit bárki csak akkor vállal fel, ha erre jó oka van. Hiszen ha tovább fizet, akkor az ingatlan az övé marad és később minimális veszteséggel, szerencsés esetben nullszaldóval értékesíthető.

Ugyanakkor a mögött is van ösztönző, hogy valaki akkor feladja egy szerződés teljesítését, ha annak teljesítésére - épeszű határokon belül - még képes lenne. Ugyanis erre normálisan úgy reagálnak az üzleti partnerek, hogy az illető nem megbízható, így kerülni fogják a vele kötendő üzletet. Ha valóban önkéntes feladásról van szó, akkor az illető valamiért feltételezheti azt, hogy az üzleti partnerei nem fognak erre a hírre reagálni.

Ám az is lehet, hogy nem önkéntes feladásról van szó. A legtöbb "gazdagra" jellemző Ceasar mondása, hogy már csak egy kisebb vagyon hiányzik ahhoz, hogy semmije ne legyen. Vagyis jobbára nyakig el vannak adósodva, mert ilyen az üzleti élet, és ezzel általában nincs is semmilyen gondjuk. Ám most lehet, hogy nekik is problémát jelent a kötelezettségek teljesítésére, és egyszerűen meghozzák azt a döntést, hogy mely kötelezettséget teljesítenek, és melyeket nem. Ez esetben egyszerűen egy csődelkerülő stratégia megvalósulását látjuk, és akkor bizony felesleges erkölcsi következtetéseket levonnunk. Ellenben érdemes lehet megvizsgálni, hogy miért fonódik össze ennyire a magán és a vállalkozási vagyon.

@Rorgosh:

„Hiszen a lakás ugyan MOST kevesebbet ér, ám nem nehéz megjósolni, hogy az értékének nagy részét gyorsan vissza fogja szerezni”

Honnan?

Klikk az alábbi képre:
mysite.verizon.net/vzeqrguz/housingbubble/united_states_1890-2008.png

Az oltári nagy FED-lufi eredményeképpen az inflációval kiigazított árak a 2000-es években minden rekordot megdöntöttek…

Több ezermilliárd dollár közvetlen/közvetett szubvenció eredményeképpen „mindössze csak” 30-40%-al zuhantak vissza az USA lakásárak.

Az USA-ban viszonylag jelentős az ingatlanadó szerepe, ezen a ponton az „értékmegőrzés” még kétségesebbé válik.

Az üzemanyag árak robbanás előtt állnak, az amerikai ingatlanállomány túlnyomó többsége pedig autófüggő életformára épült… ergo a kutyának se kell… ma már a „central city”a nyerő…

A jegybanki alapkamat se lesz mindig ilyen alacsony – Paul Volcker 1980-ban 18% fölé tornázta fel a FED alapkamatot,

ez a precedens egy kissé beárnyékolja a perspektívákat…

A támogatások kifutottak, senkinek sincs kedve hiteleket felvenni, túlkínálat van, rengeteg a bedőlt hitel, drága az üzemanyag, a lakosság kezd elöregedni

Hol van itt a kereslet?

@toronto:

Több helyről is. Egyrészt egyetlen válság sem tart örökké, a meginduló fellendülés előbb utóbb felszívja a munkanélküliség nagy részét így a jövedelmek nőni kezdenek, ami jót tesz a vásárlóerőnek.

Másrészt nem minden ingatlant közvetlenül a lufi kudurranása előtt vettek. Az ingatlanpiaci lufi viszonylag gyorsan futott fel, így a legtöbb lakás vásárlására nem volt hatással. A lufi felfutása inkább a vagyoni fedezet alapú fogyasztási hitelek terén hatott nagyobb tömegekre. Mi következik ebből? Az, hogy sok lakás nem egy erősen túlértékelt áron lett megvéve, így az ingatlanpiac újjáéledése után ezek nagyjából eredeti értékükben eladhatók lesznek.

Ugyanakkor a hozzászólásom nem csak arról szólt - sőt, elsősorban nem arról -, hogy az ingatlanok hamarosan újra értékesíthetőek lesznek, hanem arról, hogy nem csak a vélelmezett erkölcsi okok és anyagi megfontolások állhatnak egyes ingatlanok "gazdagok" általi feladása mögött, hanem kemény fontossági döntések is, ahol egyesek feladják a vagyon egy kisebb részét a többi vagyont terhelő kötelezettségvállalások teljesítése érdekében.

@Rorgosh:

A „strategic default”-ban elsősorban a rossz ingatlanbefektetés „leírásáról” szól, aki „pénzszűkében” teszi ezt, az már közvetlenül kényszerből cselekszik.

A „strategic default”-ban pontosan az a szép, hogy a delikvens leül, átgondolja az ügyet és rájön, hogy a „befektetés” lényegében egy értelmetlen „money pit”, amiből valószínűleg soha nem lesz profit.

Ezen a ponton kifejezetten jónak tűnik a jelzálog átengedése a banknak. Csináljon vele, amit akar.

Valószínűleg ez annak éri meg aki alacsony önrésszel vágott bele a kalandba. A 2000-es években sok ilyen lehetőség volt, alig van lekötött pénzed a történetben, az ingatlant eddig használtad, mondjuk bérbe adtad, logikai úton arra a következtetésre jutsz, hogy nem éri meg tovább törleszteni, ez a „strategic default”.

Más:

Az erkölcsi töltet kapcsán pedig Hayek-et (is) idézném

„ in modern society the most important and numerous class of creditors are the wage and salary earners and the small savers, and the representative groups of debtors who profit in the first instance are the enterprises and credit institutions”

workforall.net/can_we_still-avoid_inflation.html

Tehát ebben a rendszerben a „gazdagok”:

Hitelből

Befektetnek

A fix-jövedelemből élők pedig megtakarítanak.

Az olcsó hiteleket pedig, fedezetnélküli pénzként, a megtakarítások és a pénzbeli kötelezettségek, pl. fizetések, terhére injektálják be a rendszerbe.

A „fellendüléshez”

A válság kapcsán nem nagyon látom a közeli megoldást…

Ha fogadnom kéne, akkor az USA kapcsán további ingatlanpiaci mélyrepülés mellett tenném meg a tétet.

Hayek „képletét” a 80-as, 90-es évektől kezdve a következőképpen lehet kiegészíteni

A „gazdagok”

Hitelből befektetnek

A középosztály
pedig

hitelből fogyaszt

így teszi – átmenetileg – kifizetődővé a „gazdagok” hitelből finanszírozott befektetéseit.

És persze az egész játék a középosztály megtakarításaira kivetett inflációs adóra épül.

@toronto:

Egyetértek, ám egy dolgot még vegyél figyelembe: nem minden potenciális befektető vásárolta az ingatlanpiaci lufi alatt az ingatlanát. Valójában kérdéses, hogy egyáltalán mennyivel több ingatlan cserélt gazdát a lufi alatt, mint az azt megelőző hasonló hosszúságú időszakban. Nagyon meglepődnék, ha igazán jelentős eltérésről lenne szó.

Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak az árak ugrottak meg, míg az ingatlanforgalom csak kis mértékben nőtt - erre utal a gyors felfutás is, hiszen ez akkor következik be, ha a keresletet képtelen követni a kínálat.

Mi ennek a következménye? Az, hogy a befektetési célból vásárolt ingatlanok jelentős hányadának a vételi árára nem hatott a lufi - ugyanis annak kialakulásakor azokat már a jelenlegi tulajdonosok birtokolták. Az, hogy a bankok szerint ezek az ingatlanok évekig többet értek az most aligha számít (bár ha akkor el nem adta, úgy az amúgy is hosszabb távú befektetésre utal).

A jelentős értékvesztés inkább azokat sújtja, akik nem sokkal a lufi kidurranása előtt vásároltak ingatlant - feltehetőleg rövid időre. Nyilván egy 30-40%-al túlértékelt áron vett ingatlan aligha nyeri vissza hamar az árát, itt tehát első körön valóban érdemesebb lehet hagyni a banknak, hogy had vigye.

Ám második körön már érdemes elgondolkodni ezen is. Az üzleti partnerek ugyanis aligha szemlélnek egy ilyen viselkedést pozitívan, így a bevételi források láthatják kárát egy ilyen döntésnek. Kivéve, ha az üzleti partnerek is ugyanezt teszik, vagy korábban velük egyeztetett erről. De akkor az üzlet napi működésének hitelszükségletét alighanem más bank adja, mert az, amelyiknek nem fizetett, az aligha ad neki akármennyi hitelt is a közeljövőben...

@Rorgosh:

Az alábbi grafikon tanúsága szerint az ingatlanpiaci lufi a 90-es évek végén indult el, a korábban vásárolt ingatlanok az inflációval kiigazított lakásárindex szerint nem voltak túlértékeltek. Ebben igazad van.

mysite.verizon.net/vzeqrguz/housingbubble/united_states_1890-2008.png

Azonban a teljes kép kapcsán még két további szempont is felmerül:
1. az ingatlanpiaci lufi utóhatása
2. a pótlólagos hitelfelvételre/progresszív eladósodásra alapozott modell kifulladása.

Az ingatlanpiaci lufi kapcsán óhatatlanul felmerül az akció-reakció elve – az átlagfeletti boom átlag alatti bust-tal fog végződni.

A boom kapcsán nem csak az árak ugrottak meg, hanem a lakásépítés és az üresen álló lakások aránya. (grafikonok)

3.bp.blogspot.com/_pMscxxELHEg/SwP4RyR6LVI/AAAAAAAAGzs/LC41wylutHU/s1600/HousingStartsVacancyOct.jpg

rememberthisguy.com/wp-content/images/number_of_homes_in_us_2000-2008.png

Több ezermilliárd dollár szubvenciót költöttek el az utóbbi két évben a szabadesésben lévő USA lakáspiac „megmentésére”. Eredmény? 30-40%-os áresés. Lényegében visszatérés a "normális" árakhoz, az USA lakáspiac történelmi perspektívában nézve még nem alulértékelt.

A szubvenció nélkül a piac összeomlott volna. És ez lakásvásárlók számára egyáltalán nem lett volna rossz…

A lakásárak reinflálása (vagyis inkább annak a kísérlete) nem nemzeti, hanem csoportérdek és igen drága móka. Kérdéses az, hogy az USA kormányzat meddig tudja még ezt folytatni.

Ezzel kapcsolatos a pótlólagos hitelfelvételre/progresszív eladósodásra alapozott modell kifulladása is. A 80-as évektől kezdve a jelzáloghitelezés felfutásával párhuzamosan az amerikai középosztály lényegében ATM automatának tekintette a lakását. Jelzáloghitelből fogyasztott és abban a hitben élt, hogy az ingatlanárak nem fognak csökkenni. Ezt a trend most megtört, az „átlagember” nem nagyon akar hitelt felvenni és ezzel az egész modell kifulladt. Ráadásul ez egy sor strukturális problémával társul: pl. elöregedés, üzemanyagárak emelkedése, ipari termelő kapacitások leépítése, növekvő munkanélküliség/létbizonytalanság, stb.

Az USA ingatlanpiaci befektetések tekintetében hatalmas kérdőjelek vannak.

Az „üzleti partner” megítéléséhez.

Szerintem az USA-ban ez egészen mást jelent mint nálunk. Az USA-ban a még a csőd sem stigma, hanem bizonyos tekintetben „érdem”. A delikvens megpróbálta, nem jött be neki, de nem vesztette el a hitét, talpon maradt és újrakezdi. És ebben senki sem lát semmi kivetnivalót. Európában ez tényleg nincs így.

@Rorgosh:

Klikk az alábbi grafikonra:

www.marketoracle.co.uk/images/2009/Jan/us-debt-gdp.gif

Én leginkább emiatt látom sötéten ezt a történetet.

@Rorgosh:

A „bailout/stimulus” kifizetések már 3700 milliárd dollárnál tartanak, a kötelezettségvállalások pedig ennek a többszörösére rúgnak.

www.marketoracle.co.uk/Article21405.html

Az USA építőipar lényegében összeomlott (79%-al esett vissza), a „strategic default” futótűzként terjed, a példa ragadós, egyre többen jönnek rá arra, hogy nem fogják kilakoltatni őket, mivel a bankoknak/döntéshozóknak nem áll érdekükben több millió lakást rászabadítani a romokban heverő lakáspiacra.

Ennek egyenes következménye az, hogy a lakáshitelezés drasztikusan visszaesett, nem nagyon akarnak a bankok egy ilyen kockázatos piacra pénzt kihelyezni, különösen a szaporodó „strategic default-ok” és valódi „default-ok” mellett nem.

+ azért azt se felejtsük el, hogy a „bailout/stimulus” kifizetések nem a semmiből jönnek ezeket lényegében (inflációs)adóban fogják behajtani (a „népen”). Társadalmasítják a veszteséget.

@toronto:

Az üzleti partnerekhez: nem a csődről beszélek. A csőd annyit jelent, hogy képtelen vagy teljesíteni a kötelezettségvállalásaidat. Ez előfordul, de csak azzal, aki legalább vállalt valamit. Ezért tekintik pozitívan.

A strategic default más, legalábbis a cikk koncepciója szerint. A kötelezettségvállaló még képes lenne a kötelezettségei teljesítésére, ám nem teszi azt, mert azokon nem lenne nyeresége. Ezt viszont egyetlen épeszű üzleti partner sem tolerálja, hiszen a kötelezettségvállaló legközelebb a felé irányuló kötelezettségek teljesítését is elmulaszthatja, ha az ütközik az üzleti érdekeivel. És ezt az ütközést a két félen kívül álló jelenség is előidézheti. Egyszerűen a kötelezettségvállaló innentől fogva nem megbízható üzleti partner.

Más eset a valódi strategic default. Ekkor a kötelezettségvállaló felismeri, hogy nem tud MINDEN kötelezettségének eleget tenni, ezért áttekinti a helyzetét, és azokat a vagyonelemeket, üzleteket és kötelezettségeket adja fel, amelyek a legkisebb hatást gyakorolnak az üzleti tevékenységére. Ezt a partnerek - ha ismertette velük a helyzetet - elfogadhatják, hiszen ekkor a kötelezettségvállaló azért nem teljesíti egyes kötelezettségeit, hogy feléjük viszont teljesíthesse. Épp erre mondtam én, hogy valószínűleg inkább az utóbbi, mintsem az előbbi állhat az ingatlanok jelzálogpiaci feladása mögött a "gazdagok" részéről.

@toronto:

Egyébként a grafikonok nem bizonyítják azt, hogy a lufi már a 90-es évek végén elkezdődött volna. Egyértelmű ugyanis, hogy az inflációval igazított ingatlanároknak akkor csak az esése állt meg, és indult meg egy olyan emelkedés, amely 2001-2002-ig bőven benne volt az ingatlanpiac szokásos áringadozásainak tartományán.

Mi több, a 90-es évek végi reálár növekedés inkább a Clinton éra infláció - és államadósság - mérséklő politikájának a következménye, miközben a nominális árak a 80-as évek közepétől nagyjából egyenletesen nőttek (90-ben egy lokális, de kis mértékű maximummal).

Ugyanakkor 2001-2002 tájékán enyhe, felfele irányuló törés látszik, ami azért figyelemre méltó, mert ekkor tért vissza az amerikai kormány a költségvetési deficit politikájához - kellett a pénz a háborúkhoz. Vagyis az ingatlanpiaci fellendülés itt kezdett lufiba váltani, ám ezt elfedte a nominális lakására régóta tartó, nagyjából egyenletes növekedése.

Ugyanakkor az építőipar csak 2002-ben mutat fellendülést a korábbiakhoz képest, és bizony nem túl drámai mértékűt. A fellendülés csak 2003 vége, 2004 környékén akkora mértékű, ami már túlmutat a kapacitások fokozottabb kihasználásán. Az üresen álló lakások száma ugyan nőtt, de az ingatlanpiaci buborék kidurranásáig az eltérés mindössze 0,5-0,6 % a korábbi időszakhoz képest, ami ugyan előre jelezhette a bajokat a vájt szeműek számára, de mértéke még bőven beleférhetett az ingatlanértékesítés normál átfutási ideje által generált értékbe.

A lakások számának 10%-os emelkedése ezekkel összevetve sokatmondó. Miközben az építőipar csak alig, és jelentős késedelemmel pörgött fel, a lakások száma egyenletesen emelkedett. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy csökkennie kellett a bontások számának, és több régi lakás és ház maradt használatban. Kérdés persze, hogy ezek forgalma hogy alakult, a grafikonok összevetése azonban arra utal, hogy a régi házak, lakások ebben az időszakban jól őrizték az értéküket.

Persze teljesen más kérdés a középosztály fogyasztási modellje, amiben teljesen egyetértek veled. Jó kérdés a modell jövője. A kormányzat láthatólag megőrizni igyekszik, kérdés, hogy a lakosság mennyire tekinti a válságot emlékezetes sokknak, ami miatt felülvizsgálja a mindennapi életét, vagy egyszerűen egy múló bajnak, és a munkaerőpiac talpraállása után - ami bizony még hátravan - tér vissza a megszokott életéhez.

Véleményünk, elképzelésünk lehet, de majd csak 10 év távlatából lehet majd valamit biztosan állítani.

@Rorgosh:

Az ingatlanpiaci lufit a FED a dotcom lufi kipukkadása után fújta, a dotcom lufi a délkelet-ázsiai válságot követte. Az ingatlapiaci lufi kipukkadása után a FED az államkötvények területén fújt/fúj egy újabb lufit.

A már szinte menetrendszerűvé váló lufifújás mindössze csoportérdekekről, lényegében vagyon átcsoportosításról/újraelosztásról, majd az összeomlást követően a veszteség szétterítéséről szól/szólt, a lakosság egyre nagyobb többsége fokozatosan elszegényedik ebben a játékban. A story kezd a végéhez közeledni.

Az értékteremtés nem hitelfelvételről, hanem megtakarításról szól. A megtakarítással kapcsolatos ösztönzők felszámolása, a jövő feléléséről szól. Ideig-óráig persze el lehet játszani azt, hogy nincs baj, de örökké nem.

PS: az 1880-as években az USA talán legtermékenyebb/legdinamikusabb évtizedében – amely egyébként folyamatos defláció mellett volt ilyen kiemelkedően dinamikus – az állampapírok/bankbetétek inflációval (vagyis, hogy pontosabbak legyünk: deflációval) kiigazított reálhozama 8-10% körül volt, ma az USA-ban a bankbetétek kapcsán még a hivatalos fogyasztói árindex alapján is csak negatív reálhozammal lehet számolni.

@Rorgosh: De visszatérve az alábbi grafikonhoz

www.marketoracle.co.uk/images/2009/Jan/us-debt-gdp.gif

Kisebb csoda lenne, ha 370%-os GDP arányos eladósodottság mellett (az állami + magán adósságállomány ennyit tesz ki) megtáltosodna az amerikai gazdaság:)

@toronto:

Ezzel teljesen egyetértek, ezt írtam már. Egyértelmű, hogy az USA kormány gazdasági beavatkozásai nem igazán szolgálják a társadalmuk hosszútávú gazdasági fejlődését. Ugyanakkor poltikai kurzusok jönnek és mennek. Az emberek pedig élni akarják az életüket.

Mi következik ebből? Az, hogy újabb vállalkozásokat alapítanak, piacot keresnek számukra és emellett kihasználják azt a nagyon nem pici előnyt, hogy az unióval szemben náluk még igenis viszonylag alacsony az állami újraelosztás mértéke. Ennek hatására szépen talpra fog állni a gazdaság, és mivel az emberek még mindig inkább oda, mintsem onnan el vándorolnak, ezért bizony az ingatlanpiaci kereslet hamarosan újra meg fog élénkülni. Mert egyszerűen az évente érkező több százezer bevándorlónak laknia kell valahol.

A társadalmi összadósság állomány talán tényleg riasztó, ám csak annyit jelent, hogy egyszerűen változások lesznek az amerikai gazdaságban. Ilyen eladósodottság mellett hosszabb távon nem a belső fogyasztás, hanem (újra) az export lesz az amerikai gazdaság húzó motorja, legalább addig, amíg az adósságtömeg nem mérséklődik egy elfogadhatóbb szintre. Ráadásul ennél is kérdés, hogy ez hogyan oszlik meg. Mekkora a vállalkozások és mennyi a háztartások adósságállománya? Ha a vállalati a sok, akkor igazából nincs gond. Egyszerűen azt jelzi, hogy a gazdaság nagyon innovatív, sok hitelt vesz fel a termelés fenntartásához, bővítéséhez. Persze úgy tűnik, hogy a lakossági adósságállomány is túl sok, de ezért írtam, hogy valószínűleg nőni fog az export jelentősége a gazdaságukban.

@Rorgosh: Klikk az alábbi grafikonra:

theeconomiccollapseblog.com/wp-content/uploads/2010/03/Corporate-Debt.jpg

Az USA vállalati szektor lényegében az államhoz hasonlóan egyre nagyobb hitelállományt görget maga előtt.

És ez kezd nehézzé válni, mivel a jelenlegi helyzetben ezerrel folyik az állami hitelfelvétel + csökken a megtakarítások volumene – egyre kisebb a vállalati szektor számára a tőke/hitel utánpótlás.

Az alábbi honlapon valósággal tobzódni lehet a „real time” adatokban.

www.usdebtclock.org/

Nagyon elgondolkodtató…

Akárcsak az alábbi – nagyobb perspektívával rendelkező –
monetáris, makro és fiskális grafikonok.
mises.org/markets.asp#monetary

Az „újraelosztáshoz”

Jelenleg a „szociális célú bankmentés”, ill. „vállalati segélyezés” keretében sokat ledolgoztak az újraelosztás tekintetében Európával szemben fennálló – látszólagos –
hátrányukból.

+ több mint 40 millió amerikai kap élelmiszerjegyet, szociális segélyezésben tehát egyáltalán nem maradnak le Európa mögött.

Kb. olyan dolgokban térnek el, mint, pl.:

Felsőoktatás

Itt azonban – burkoltan – horribilis szubvenciók vannak a diákhitelezés kiterjesztésén keresztül.

Lényegében lehetővé tették az egyetemeknek, hogy szinte jelentéktelen fajlagos költséggel rendelkező képzésekért horribilis tandíjakat kérjenek el…

Hosszan lehetne még sorolni a hasonló példákat, pl. a sok tekintetben nagyon hasonló USA egészségügy.

Az USA-ban nagyon jelentős a burkolt újraelosztás…

Sokkal jelentősebb, mint azt első blikkre gondolná az ember.

A FED tevékenysége is újraelosztásról szól.

Az USA nagyon komoly strukturális problémákkal néz szembe.

Ezekkel az utóbbi két évben egyáltalán nem foglalkoztak.

Az „exporthoz”

Kinek fognak exportálni?

Itt mindenki exportorientált stratégiával szeretne kilábalni…

Ez bizony képtelenség…

És a jelenlegi mezőny nagyon erős…

@toronto:

A mezőny erőssége természetes. Egyébként nem lehetetlen exporttal kilábalni. Az, hogy az exportágazatok lesznek a húzóágazatok nem jelenti feltétlenül azt, hogy a külkereskedelmi mérleg aktívvá válna. Azt azonban igen, hogy amennyiben megtalálják azt, amire jelenleg jelentős kereslet van külföldön, akkor ezen ágazatok gyorsan felfuthatnak és a tőketermelésük friss tőkét pumpálhat a nemzetgazdaság egészébe. Azt pedig nem az amerikai (vagy bármilyen) kormánynak, hanem az egyszerű vállalkozóknak kell kitalálni, hogy melyek ezek az ágazatok. Most is jelentős az amerikai export, tehát vannak külföldön is keresett amerikai termékek.

Állami újraelosztás. Azért akadnak különbségek. Az unióban jellemzően a GDP 40% feletti az újraelosztási arány, az amerikai ennél egy legalább 5%-al kevesebb. És sok az az 5%, ami kb. nagyjából a gépipar jellemző a haszonkulcs rátája.