Már két hete is elmúlt annak, hogy az idei díjazottak nevei ismertté váltak, azóta a nemzetközi blogoszféra jól körbejárta a bizottsági döntést. Érdekes volna tudni, mit gondolnak a szakma hazai művelői. Az ELTECON blogja örömmel ad teret vélekedéseiteknek, álláspontjaitoknak. Az alábbiakban Kónya István (MNB) véleményét olvashatjátok.
Alapvetően két módon lehet makroökonómiai modellt készíteni. Egyrészt építhetünk a makro aggregátumok múltbeli adatokban megfigyelt viselkedésére, mint például a Phillips-görbe, az Okun-szabály, a fogyasztási függvény, stb. A becsült összefüggéseket összerakjuk, esetleg némi elmélettel megfűszerezzük, majd az eredményül kapott egyenletrendszert használjuk előrejelzésre. Egy valamivel kifinomultabb változatban figyelembe vesszük a gazdasági szereplők heterogenitását is, és mikroökonómiai becsléseket aggregálunk fel. De végső soron mindkét esetben azt feltételezzük, hogy a makrogazdaság viselkedése nem érthető meg a háztartások és vállalatok racionális döntéseinek elemzésével, mivel az aggregált viselkedés alapvetően különbözik az egyénitől.
Másrészt kezelhetjük a makromodellezést ugyanúgy, mint bármely más ágát a közgazdaságtannak, és megpróbáljuk a modelleket “mikro” megalapozottsággal felépíteni. Ehhez hinnünk kell abban, hogy az aggregált viselkedés értelmezhető jól definiált egyéni viselkedések összegzéseként, vagyis a makrogazdaság válasza exogén sokkokra és gazdaságpolitikai változásokra előrejelezhető. Ebből következően attól tartunk, hogy a racionális döntési modell helyett pusztán múltbeli empírikus összefüggésekre alapozó megközelítés könnyen megváltozhat, nem robusztus. Ennek klasszikus példája az empírikus Phillips görbe 1970-es évekbeli kudarca.
Sargent fő meglátása az volt, hogy célszerűbb a második utat követnünk. Miként érthetnénk meg a makro tényeket, ha nem tudjuk őket az egyének szintjén megmagyarázni? Mit jelent egy stabil aggregált összefüggés, amit nem tudunk visszavezetni az egyéni döntések szintjére? A modern makroökonómia alapvetése az, hogy a meglévő modellek empirikus kudarcai mögött meg kell keresnünk az ezeket magyarázó egyéni vagy intézményi okokat. Ha ezeket megértettük, akkor felhasználhatjuk őket gazdagabb, realisztikusabb modellek építésére, a módszertani apparátust megtartva. Ez a módszertan legtágabb megfogalmazásában arra épül, hogy a döntéshozók előretekintőek, és a különböző korlátok között a lehetséges legjobb döntést próbálják meghozni. Ha azt gondoljuk, hogy pl. a korlátozott racionalitás vagy a morális kockázat fontos jellemzői a háztartások és vállalatok viselkedésének, akkor ezeket explicit módon kell megjelenítenünk a már meglévő modelljeinkben. Ily módon tudjuk megvizsgálni, hogy ezek a feltevések mennyiben vezetnek új, minőségileg más makroökonómiai viselkedéshez a korábbi, egyszerűbb modellhez képest.
Gyakran elhangzik, hogy Sargent és követői által elindított kutatási irány zsákutca, mivel központi elemei a hatékony piacok, rugalmas árak, és hiperracionális döntéshozók. Ez a “vád” véleményem szerint a mai makroökonómiai kutatások nagy részére nézve teljesen megalapozatlan. Vannak makroközgazdászok, akik munkásságában ezek e feltevések a meghatározóak, de ők sem légből kapva, hanem empirikus tények által motiválva ragaszkodnak hozzájuk. Sargent azonban életének elmúlt legalább húsz évét éppen azzal töltötte, hogy a nagyon erős korlátok közötti döntéshozatalt vizsgálta és modellezte. Ennek jó példája a robust control területén végzett kutatásai. Tulajdonképpen Nobel-díját is azért a munkásságáért kapta, amely a modellezés utáni fázis: miként használhatjuk a makro adatokat modelljeink statisztikai tesztelésére.
A pénzügyi válság stilizált tényei hatására a makroökonómiai kutatások fókusza egyre inkább a pénzügyi és egyéb súrlódások modellezése, és ezek meglévő modelljeinkbe való beépítése felé tolódik. Remek lett volna, ha a makroközgazdászok és gazdaságpolitikusok a válság előtt képesek felmérni a pénzügyi szektorból eredő lehetséges feszültségek fontosságát. Ennek hiányában azonban kénytelenek vagyunk a saját hibáinkból tanulni. A történelem tanulsága, hogy hibák előbb-utóbb mindig lesznek.
Meg lehet próbálni a makromodellezést a könnyű ellenállás irányába terelni, becsülhetünk egy egyenletes fogyasztási függvényt. Bólogathatunk egyetértően Kindleberger-t olvasva, hogy a pénzügyi piacok bizony néha nagyon mellélőnek. Vagy Sargent-et követve felgyűrhetjük az ingujjunkat, és megpróbálhatjuk szisztematikus magyarázatát adni a Kindleberger által leírtaknak. Néha az első megközelítés egy ideig akár jobban is működik, és nyilván hasznos akkor, ha a szofisztikáltabb eszköztár még nem áll rendelkezésre. A vonatok eleinte lassabbak voltak, mint egy vágtató lovas. Használjunk tehát lovas futárt ameddig muszáj, de ne gondoljuk azt, hogy ennél gyorsabb vonataink soha nem is lesznek.
