Minden makroközgazdász rémálma, hogy rákérdez a nagynéni, a szomszéd vagy a volt osztálytárs, hogy mégis mibe fektessen. Jól megy most a tőzsde? Mi a menő részvény? Most vegyek eurót? Kínos feszengés, tanácstalan vállvonogatás, esetleg némi kioktatás arról, hogy a piti befektetési részletek mennyire is függetlenek a Nagy Makroösszefüggésektől, elvégre az elemző közgazdászoknak nem kell érteniük a pénzcsinálás földhözragadt gyakorlatához. Bár a laikusokat ez ritkán győzi meg, a nagynéni vagy a szomszéd ritkán vág frappánsan vissza, hogy de hát ott van az a Keynes is, annak bezzeg ment, nem?
A szomorú helyzet az, hogy Keynesnek a pénzcsinálás is nagyon ment. Egy friss tanulmány gondosan utánaszámolt, és azt találta, hogy Keynes a cambridge-i King's College vagyonának kezelőjeként több mint húsz éven át átlagosan évi 8 százalékot vert a piaci portfolióra, azaz kifejezetten ügyes befektetőnek bizonyult. Talán legenda, hogy ágyban fekve intézte befektetési ügyeit, és az is, hogy amikor éppen gabonában utazott, teletömte búzával az egyik cambridge-i kápolnát, az viszont bizonyítható, hogy kifejezetten innovatív és bátor befektető volt, aki a portfóliójának alakításában messze megelőzte a korát, ráadásul sokkal jobbnak bizonyult a pénzügyi piacok, mint a, hm, makroökonómia gyakorlati alkalmazásában.
David Chambers és Elroy Dimson megmutatja ugyanis, hogy Keynes húszéves alapkezelői tevékenysége markánsan két korszakra osztható. Az 1920-as évek elejétől a 30-as évek elejéig Keynes - legtöbb kortársához hasonlóan - leginkább kötvényekbe fektetett, amelyek különösen akkor teljesítettek jól, ha jól sikerült időzíteni a vételüket és eladásukat, ami pedig leginkább azon múlt, hogy jól lehetett-e előre látni, hogy mikor várható általános hozamcsökkenés a piacon. Vagy másként: a kötvénybefektetéshez leginkább a korabeli monetáris politikát kellett tudni jól előrejelezni, ami pont az a feladat, amiről azt gondolnánk, hogy a makroökonómia atyjának biztosan jól ment. Nos, nem. Keynes kötvénybefektetései 1924 és 1932 között átlagosan négy százalékponttal elmaradtak a piaci portfólió hozamától. Ekkor azonban Keynes váltott, és az akkor még újnak és veszélyesnek gondolt befektetési forma felé fordult: részvényeket vett. A részvényvásárlás hatékonysága pedig sokkal kevésbé múlik a jó makroelőrejelzésen, annál inkább ügyes pszichológiai megfigyeléseken, zsigeri megérzésen és jó információkon (amihez meg jó kapcsolatok kellenek). Keynes, a részvénybefektető példátlanul sikeresnek bizonyult.
A részvénybefektetések akkoriban tényleg ritkaságnak számítottak: az 1920-as években a profi befektetők portfóliójának mindössze három százalékát tették ki, és ez az arány a következő évtized végére is éppen csak elérte a tíz százalékot. Keynes radikálisan más stratégiát követett, és a részvényeinek aránya időnként elérte a 85 százalékot is. Ennek a korszaknak köszönhetjük a híres szépségverseny-hasonlatot, miszerint ha el akarjuk találni a szépségverseny győztesét (a legjobban teljesítő részvényt), nem a szerintünk legszebbet (a legjobb fundamentumokkal rendelkezőt) kell kiválasztanunk, hanem azt, amelyikről azt gondoljuk, hogy a legtöbben rá fognak szavazni. Örülhetett a King's College, és ma már az elmélettörténet is.
