Évek óta tart Európában a gazdasági válság. Az államadósság szintje különösen a déli államokban kritikus, de a pénzügyi piacok más, korábban stabilnak tekintett országok helyzetét is bizalmatlanul szemlélik, az adósság leépítése az elmúlt években a kormányzatok egyik legfontosabb gazdaságpolitikai céljává vált.
Könnyen értékesíthető vagyontárgyak híján adósságát csak az tudja csökkenteni, aki bevételeit kiadásai felett tudja tartani. Gyors gazdasági növekedés – ami Európában ma csak álom – mellett a mérsékelt folyó deficit is tolerálható, hiszen ilyenkor az adósság szintje növekszik ugyan, ám a GDP-hez mért aránya csökken, enyhítvén a törlesztéssel kapcsolatos aggodalmakat. A stabilizáció a válságot megelőző időszakhoz képest esetenként brutálisan nagy költségvetési szigorral, kiadáscsökkentéssel és/vagy adóemeléssel, a nálunk tiltott szóval élve megszorításokkal látszik elérhetőnek.
A megszorító fiskális politika békeidőben is nagyon népszerűtlen, hiszen senki sem szereti a magasabb adókat és a kiadások csökkentése is jövedelmek elvesztésével jár. A régió gazdasági helyzetét azonban különösen súlyossá teszi, hogy a huzamosabb ideje tartó költségvetési szigor eredménye még mindig nem látszik, az adósságráták nemigen csökkennek, sőt, a válság sok tekintetben súlyosbodik. A megszorítások ugyanis csökkentik a termékek iránti keresletet, így rövid távon visszafogják a kibocsátást. Európában a recesszió ma nem utolsósorban éppen a költségvetési szigor következménye.
A megszorító politikát ellenző hangok erősödése természetes folyománya a tartós vergődésnek. Az ellentábor (a „növekedést ösztönzők”) éppen a költségvetési szigor recessziós következményével szokott érvelni. Szerintük a GDP csökkenése nem átmeneti káros mellékhatás csupán. Ha a megszorítás miatt visszaesik a gazdasági teljesítmény, az nemcsak az adóság/GDP arányt rontja, de a GDP-vel szorosan együttmozgó adóbevételekben is kiesést okoz. Ennek pedig növekvő deficit és adósság a következménye, amit csak újabb megszorításokkal lehetne korrigálni. Rossz körbe kerülünk. A megszorítások további megszorítások végeláthatatlan folyamatához vezetnek, anélkül, hogy az eredeti adósságproblémán enyhíteni tudnának.
A növekedésösztönzők szerint ezért a kormányzatoknak a gazdaság növekedését serkentő programokat kell támogatniuk, hiszen a növekedés a folyó költségvetés egyensúlyára és a relatív adósságmutatóra is pozitív hatással van. A megszorítók viszont erősen kételkednek abban, hogy kormányzati akciókkal érdemben és főleg elegendően hamar lehet növekedési eredményt elérni. Másrészt okkal kérdezik, hogy ki adna pénzt az ilyesfajta növekedésösztönző programok finanszírozására, hiszen a probléma éppen az, hogy hitelezők már most sem (vagy csak fenntarthatatlanul magas kamatok mellett) hajlandók a meglévő adósság finanszírozására.
A dilemma itthon is valós és húsbavágó. Vajon hogyan reagáljon a kormány a legújabban közzétett, várakozásaitól messze lemaradóan gyászos növekedési adatokra? (A GDP az idei második negyedévben 1,2%-kal csökkent tavalyhoz képest.) Teremtsen forrást az amúgy is lyukas költségvetésben növekedésösztönzésre (lásd munkahelyvédelmi program), vagy a rosszabb konjunktúra miatt várhatóan csökkenő adóbevételekre számítva találjon ki újabb adókat?
Az ösztönzők és megszorítók vitája a laikus polgárt már-már hitvitára emlékeztetheti. Különösen azért, mert a felek – éppen a meggyőző erő fokozása érdekében – hajlamosak saját javaslatukat abszolút érvényességgel bíró, helytől, időtől független igazságként, a másikat pedig a pokol útjaként megjeleníteni, elég csak a „megszorítások még soha sehol nem vezettek eredményre” típusú sarkos megfogalmazásokra gondolnunk. A laikus viszont okkal válik egyre türelmetlenebbé; két, ennyire egymást kizáró álláspont nem lehet egyformán rossz, mire jók a közgazdászok, ha még ebben sem tudnak megegyezni?
Szemben azonban a problémából hitvitát vagy ideológiai platformot gyártókkal a becsületes válasz az, hogy az ösztönzés/megszorítás relatív sikere meglehetősen sokféle tényezőtől (és ezek kölcsönhatásaitól) függ. Minden gazdaságpolitikai akció sikere vagy kudarca azon múlik, hogyan reagálnak vagy egyáltalán reagálnak-e rá a gazdaság privát szereplői, cégek, beruházók, hitelezők, háztartások. Ne feledjük, a jószágok termelésére és felhasználására, hitelek nyújtására vonatkozó döntések túlnyomó részét a magánszektor szereplői hozzák saját helyzetértékelésük és jövőre vonatkozó várakozásaik alapján. A kormányzati akciók befolyásolják az ő döntéseiket, a jövőre vonatkozó várakozásaikat, a siker kulcsa az, hogy ez a befolyás hogyan működik.
A nemzetközi pénzpiacok által nagyon kockázatosnak ítélt, s ezért csak igen magas kockázati felárral hitelezett országoknak – köztük hazánknak is - nagyon ingoványos talajon kell lavírozniuk. Ha kormányaik a magukra erőltetett költségvetési szigorral meg tudják győzni a hitelezőket arról, hogy képesek kezelni az adósságproblémát, akkor a kockázati felárak mérséklődésén át nemcsak az államkötvények, de a beruházási és lakossági hitelek kamatai is csökkenhetnek. Az alacsonyabb kamatkörnyezet és a stabilitás érzete ösztönzőleg hathat a beruházásokra és a háztartási kiadásokra, ami ellensúlyozhatja a megszorító politika negatív keresleti hatását, a recesszió viszonylag enyhe és rövid lesz, ami a jövőbe vetett optimizmust is erősíti.
Ez egy jó kör, nem olyan, mint amitől a megszorítás ellenzői óvtak. Sajnos nincs garancia arra, hogy ez lesz az eredmény, a hitelezők és a többi privát szereplő nem kizárólag az adósság szintje alapján ítéli meg az ország helyzetét, és benne saját lehetőségeit. Számítanak a kormányzati gazdaságpolitika más elemei, a piaci kilátások és még ezer más dolog. Lássuk be, az elmúlt években kormányzatunk külföld- és piacellenes húzásaival sokat ronthatott a hazai piaci szereplők amúgy is pesszimista hangulatán. A saját hatáskörben megkísérelt élénkítés ebben a helyzetben biztosan nem alternatíva. Nekünk már régen csak az IMF maradt. Az is csak addig, amíg még szóbaáll velünk.
(Ez az írás a Magyar Narancs 2012/35. számában jelent meg)
