Noha a Parlament által hétfőn elfogadott törvény nem speciálisan a devizaalapú hiteleket felvett lakástulajdonosok megsegítéséről, hanem általában a lakáshiteleseknek nyújtott állami garanciáról szól, mindenki számára világos, hogy a kormányzat mindenekelőtt az előbbieken akar segíteni. Vagyis azokon, akiknek a forint huzamosabb ideje tartó gyengülése miatt megnövekedtek a törlesztőrészletei. Így hát meg is született a megoldás: a jó emberek megvédték a szegény embereket.

Minthogy azonban szegény emberből sok van, bizton számíthatunk arra, hogy az eljövendő hónapokban a parlamenti ülésteremben még nagyon sok beszéd hangzik majd el arról, hogy a válság által a legsúlyosabban érintett társadalmi csoport a ……… (aktuális társadalmi csoport megnevezése beillesztendő), ezért a kormánynak erkölcsi kötelessége, hogy rajtuk segítsen. A konkrét esetet inkább csak példának használva célszerű azon elgondolkodni, hogy milyen elvi keret biztosíthatná, hogy a kormányzat (parlament) az egyes esetekben ne érzelmektől, politikától felhevülve ad hoc módon döntsön, hanem a válság negatív hatásainak szétterítésében egyrészt legyen valami közös logika, másrészt az egyes csoportok megsegítését lehetőleg olyan módon ejtse meg, hogy ezzel a lehető legkevesebbet ártson a többieknek.

Kiindulópontként nem árt leszögezni azt a nyilvánvaló, de mindig mindenki által elfelejtett tényt, hogy nem a kormány segít a bajbajutottakon, hanem a válság által együttesen sújtott, bajbajutott társadalom segít azokon, akikről valamiért úgy ítéli meg, hogy bajuk aránytalanul nagyobb annál, mint amitől a többiek szenvednek. A kormányzat segítő kezével kifizetett minden egyes forintot valaki mástól veszik el, akár most, akár a jövőben, ennyiben a kormányzat az adófizető meglehetősen széles hatáskörrel felruházott ügynöke. A megbízó-ügynök problémából jól tudjuk, hogy ebben a helyzetben az ügynök mindig a saját pecsenyéjét is sütögeti (mondhatni ő is erősen hajlamos arra, hogy a más vesszejével csapkodja a csalánt). Ettől még az ügynökre szükség van, nem csinálhatunk mindent közvetlenül magunk, ám jó észben tartani, hogy az ügynök eljárása mindenekelőtt a megbízó, az adófizető szempontjai szerint minősítendő.

Természetesen nem a szolidaritást mint alapvető értéket akarjuk itt kikezdeni, sőt. Ám a többi erkölcsi normához hasonlóan a segíts a bajbajutottakon parancs ebben a formában túlságosan általános ahhoz, hogy konkrét intézkedések konkrét szabályaiban eligazíthasson, mindenekelőtt azért, mert mindig sokkal több bajbajutott van, mint ahányon segíteni lehet (lásd az egész társadalom baját), és emiatt az hogy pontosan kin, pontosan mennyire, és pontosan hogyan kell segíteni, és ebből következően kin és hogyan nem, alaposan átgondolandó kérdés.

Az állam mint biztosító

A devizahitelesek konkrét problémája azért merült fel, mert az előzetes várakozásaikhoz képest nagyon megemelkedtek a törlesztőrészleteik. Az előre nem látható jövő ránk nézve potenciálisan hátrányos következményeinek kezelésére évezredek óta a biztosítás nevű intézmény szolgál. Ha az állami segítség célja az, hogy enyhítsen az adósok váratlanul radikálisan megromlott helyzetén, akkor az állam a biztosító szerepét ölti magára. Biztosítóként akcióit két, egymástól markánsan eltérő elv vezérelheti. Az egyik a veszteség részleges kompenzálása, a másik az esetleg bekövetkező még nagyobb baj elhárítása.

Ha a veszteségek megtérítéséről van szó, akkor fontos szempont lehet, hogy az érintetteknek lett volna-e lehetősége arra, hogy a kockázatot magánbiztosítással próbálják lefedni. Nem világos, hogy egy tudatosan felvállalt, egyébként lefedezhető kockázat okozta veszteségekért az adófizetőnek miért kellene bármilyen kompenzációt nyújtania. Márpedig a devizanemből fakadó kockázat teljes elkerülésére éppenséggel lett volna biztosítás: a forintban felvehető és nem mellékesen államilag támogatott hitelek formájában. A lakosság alacsony pénzügyi kultúrájából fakadó vétlenségére hivatkozni még akkor is álságos, ha az átlagpolgár tényleg keveset tud az árfolyamváltozások okairól és következményeiről. Ha valaki egy kiárusításon hatért vesz krumplit, amikor a szomszéd boltban százért árulják, aztán hazaérve meglepődik, hogy a felét ki kell dobnia, az még a saját vacsorájának megfőzésében is állami gyámkodásra szorul – a helyzet ennyire rossz azért mégsem lehet.

A kérdést a közbeszédben uraló önhibája-más hibája szempont amúgy is inkább gátolja, semmint segíti a probléma leghatékonyabb - azaz az adófizető szempontjából legolcsóbb – rendezését. Túlságosan előtérbe tolja és az igazságosság bölcs döntnökévé emeli az államot, márpedig az adófizetőnek nem lehet célja az, hogy ügynöke az ő pénzéből ilyen szereplőként fényezze magát. Mondjuk ki, hogy önmagában a veszteségkompenzációs szempontot úgy, ahogy van, kizárhatjuk: ha a kormány az egykori BAUMAG-károsultak esetében meg tudta állni, hogy rossz üzleti döntéseik következményeitől mentesítse őket, akkor a mostani és az eljövendő segélycsomagoknál is így kell eljárjon. Témánk kifejtése szempontjából ez a döntés azzal az előnnyel is jár, hogy itt nem kell foglalkoznunk a veszteségkompenzációs igények teljesítésének legrombolóbb következményével, az erkölcsi kockázattal. Mivel azonban ez amúgy mindenféle, vagyis a leghasznosabb biztosítási ügyleteknél is felmerül, a későbbiekben még visszatérünk rá.

Nem az állam biztosítási szerepkörének egészét utasítottuk el, csak a tisztán veszteségkompenzáló jellegűt. Az is a biztosítási szerepkör része, ha az adófizető pénze más, a megbízónak potenciálisan még többe kerülő probléma megelőzését, elkerülését célozza. Ennek is több ága lehet. A lakáshitelek tömeges bedőlése megroppanthatja a bankokat, tovább zilálhatja az amúgy is romokban heverő pénzügyi rendszert. Ha a fizetni nem tudók tömegei elvesztik otthonukat, az nem csak az adófizetők gyakran emlegetett szociális érzékenységét sérti, de további tartós terhet ró a szociális költségvetésre.

Ennek a szempontnak az érvényesítésénél viszont az ügynöknek teljesen le kell küzdenie a méltányossággal és igazságossággal kapcsolatban feltoluló érzelmeit és PR szempontjait, és kizárólag azt kell megpróbálnia a lehető legpontosabban megbecsülni, hogy hány hitel és kinek a hitele dőlne be a segítség hiányában. Az ugyanis, aki bármilyen kínkeservesen, de saját erejéből megoldja a problémáját, vagy elveszti ugyan az ingatlanát, de ettől nem kerül az utcára, az ebből a szempontból nem szorul segítségre. Ne tessék engem érzéketlenséggel vádolni. Nem szerencsés, ha a rákbeteget operáló orvos kézmozdulatait a beteg iránti rokonszenve határozza meg. Az érzelmek átélése a kint várakozó rokonság feladata. Vannak méltányossági és szolidaritási szempontok, de ezeket az államnak nem biztosítói, hanem szociálpolitikusi szerepkörében kell érvényesítenie, és a kettő összemosása biztosan nem segít.

Bizony, bizony, a nagyobb baj elkerülésének céljával hozott intézkedés első lépése az (kellett volna, hogy legyen), hogy a döntéshozó széleskörű adatgyűjtésbe kezd az adósok vagyoni és jövedelmi helyzetéről, valamint fizetési képességéről és hajlandóságáról. Lévén ez költséges és időigényes, a rendelkezésre álló információ sohasem lesz elegendő. A bankoktól, a szociális hálózattól vagy akár a kutatóktól viszonylag könnyen és gyorsan lehet bizonyos információkat szerezni, annál biztosan többet, minthogy azt a definíciót kelljen használni, hogy bajban pedig az van, aki mostanában veszítette el az állását, mégpedig lehetőleg önhibáján kívül. Ezzel azért akkor sem elégedhetünk meg, ha a korábbi hasonló eljárásoknál már valamivel árnyaltabb, emlékezzünk csak arra, hogy nem is oly régen gázártámogatásra jogosult szegénynek az számított, aki évi 1500 köbméternél kevesebb gázt fogyasztott.

Noha ebben az esetben az adófizetői érdek nyilvánvaló, azért ne feledjük, hogy a bukás elkerülése mindenekelőtt a szerződő feleknek, tehát a bankoknak és a velük szerződött adósoknak az érdeke. És közgazdászként azt is tudjuk, hogy minden olyan beavatkozás, amely külső erőforrással segít nekik abban, hogy saját bajukon úrrá legyenek, megváltoztatja a magatartásukat, csökkenti ösztönzésüket arra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközt beáldozzanak a megoldása érdekében. Igen, most beszélünk arról, amit a közgazdászok erkölcsi kockázatnak neveznek, s aminek – nevével ellentétben – kevés köze van a jó erkölcsökhöz. Egyáltalán nem a jó és a rossz közti választásról szól ugyanis, hanem éppen arról, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, és hogy a segítségnek lehet olyan hatása is, ami a megsegített erőfeszítéseit lankasztja abban, hogy magán segítsen.

És ez mindkét félre, a bankra és az adósra egyaránt vonatkozik. Noha tele van a média az adósok panaszával arról, hogy a bank mennyire érzéketlen az ő problémájukkal szemben, egyszerűen nincs okunk feltételezni, hogy a magyar bankok alapvetően másként volnának profithajhászók mint a külföldiek, ott is és itt is igenis késznek mutatkoznak a bajbajutott adósokkal való megegyezésre. Ha nem is pont olyanra, mint amit az adósok tartanának üdvözítőnek. Ám rögtön a kiváráshoz folyamodnak, mihelyt felvillan az esélye annak, hogy állami ingyen pénzzel saját forrásokat takaríthatnak meg.

Ugyanez a helyzet az adóssal is. A megnövekedett törlesztőrészlet kifizetése csak úgy lehetséges, ha a családi költségvetésből kevesebbet költünk másra, ha jön valami segítség, akkor kevesebbet kell elvonni máshonnan. Ez a korrekt leírása az adósok helyzetének, nem pedig az, hogy ezt már képtelenség kifizetni. Azok, akik formálisan nem képesek fizetni, azok azért nagyon kevesen vannak, a dolog ilyen mident vagy semmit alapú olvasata eltakarja a helyzet mögött húzódó – persze fájdalmas – döntést. Az, hogy valaki nem tudja fizetni a törlesztőrészleteket, az körülbelül annyira pontos állítás, mint az, hogy „ennyiből nem lehet megélni”. Ha senki sem élne meg, aki ezt mondja, akkor tele volnának a temetők.

Az állam mint szociálpolitikus

Az utóbbi gondolatok már átvezetnek a biztosítói szerepkörből a szociálpolitikai döntéshozó szerepkörbe. Arról van szó, hogy a magas törlesztőrészlet kifizetése után a maradékból már csak olyan életformát lehetne élni, amit a társadalom többi tagja megalázónak tart, és az éhkopp és a nemfizetés közti választásban a társadalom morális ítélete nemcsak elfogadja, de valójában ajánlja a nemfizetést.

Ide már alappal csoportosíthatjuk a társadalom felelősségéről, szolidaritásról és hasonlókról szóló érveinket, de az itt sem hasznos, ha összekutyuljuk a dolgokat. Itt egy elvi és egy gyakorlati problémánk van. Az elvi arra vonatkozik, hogy a szociálpolitika eszközeit az emberhez méltó élet minimumának mindenki által való biztosítására akarjuk e használni, vagy közel ilyen fontosnak tartjuk azt is, hogy a polgárok a korábban megszokott életnívójuk radikális zuhanását elkerülhessék. Ha az utóbbi is szempont, akkor ezt egészen biztosan pontosítani kell, hiszen az elmúlt válságban eddig a legtöbbet itthon is és külföldön is az igazán gazdagok veszítették, márpedig a részvényárfolyamok zuhanásából következő veszteségek kompenzálása sehol sem tartozik a szociálpolitika szokásos céljai közé. Nemcsak arról van szó – arról is persze –, hogy a hontalanoknak sem mostanában sem a múltban nem volt alkalmuk devizahitelt felvenni, s ebből fakadóan – nem lévén gondjuk a törlesztő részletekkel – nem is részesednek a segélycsomag áldásaiból. A pénz viszont jön valahonnan, onnan, ahonnan hiányzik.

Aki 20 millió forintos lakáshitel felvételére képes (ez a felső határa a most eldöntött garanciára való jogosultságnak), az nem igazán tartozik az eddigi szociálpolitika szokásos kliensei közé, és a jövőben is csak akkor válna azzá, ha bebukna a 20 milliós hitelén, és az utcára kerülne. Ezt a szempontot azonban fent már megvitattuk. Az meg, hogy az utolsó percek parlamenti vitáiban az egy lakástulajdon kritériuma is kikerült a jogosultsági korlátok közül, az szociálpolitikai szemmel nézve egyenesen arcpirító.

Mindezekkel együtt biztosan számosan vannak olyanok, is, akiket a szociálpolitika elveinek megcsúfolása nélkül is egy lakáshiteleseket megmentő akció rászorultjaiként azonosíthatunk. Pontosabban – és itt jön a gyakorlati probléma – azonosíthatnánk, ha a kormányzat a törvény elékészítésekor felmérte volna a potenciális hitelproblémával küzdő családok szociális helyzetét. Ám ezt, amint már a másik szempont érvényesítésénél is hiányoltuk, nem tette meg. Pedig ha megtette volna, akkor még azt is viszonylag pontosan ki tudná(nk) számolni, hogy mindez mennyibe fog nekünk kerülni.