Sokszor soroltuk már a hasonlóságokat és a különbségeket a mostani és a harmincas évek világgazdasági válsága között. Most egy újabb szempontról lesz szó, és ez sem lesz vidám. A harmincas évek gazdasági bajaival együtt a politikai problémák is megszaporodtak, ez a szélsőségek előretörésének időszaka még az ilyen elhajlásoktól védettnek gondolt Nyugat-Európában is. Adódik a kérdés: most is így lesz?
Eheti első szerzőpárosunk szerint a szélsőséges politikai tömörülések nyernek a válsággal, de a fejlett országokra végzett becsléseik alapján földcsuszamlásra nem kell számítani. Elméleti modelljükben a szélsőséges politikai csoportosulás mindig újraosztja a nemzeti jövedelmet valamely jól meghatározott kisebbség rovására. Ha most a morális szempontoktól eltekintünk, akkor azt látjuk, hogy az ilyesmi jól jön a többségnek, legalábbis rövid távon biztosan sokan járnak jól az ilyen megoldásokkal. Hosszú távon azonban van ennek ára is: a politikai helyzet kiszámíthatatlanná válik, a forradalom bizony időnként belekóstol gyermekeibe, így az egyéni jövedelem változékonysága is megnő. Ebben a modellben tehát nagyon szegénynek kell lenni ahhoz, hogy a rövid távú újraosztott nyereségek biztosan többet nyomjanak a latban. Az is következik az érvelésből, hogy az erőteljesebb gazdasági növekedés megnöveli a hosszú távú jövedelmek kockázatosságának költségét, így ceteris paribus csökkenti a szélsőséges pártok vonzerejét. Fordítva meg fordítva, ami most éppen rossz hír. Kijön még egy csomó kézenfekvőnek tűnő következtetés a modellből (a türelmesebb országok politikailag is mérsékeltebbek, a nagyobb egyenlőtlenség fokozza az újraelosztás iránti igényt, a stigmatizált kisebbség részaránya pedig a jó öreg egyrészt-másrészt módon hat), érdekesebb azonban, hogy vajon a tapasztalatok visszaigazolják-e őket.
A szerzők 16 OECD-ország paneladatain becsülik a gazdasági növekedés és a szélsőséges politikai csoportosulások támogatottságának összefüggését. (A politikai támogatás kikérdezéses felmérésen alapul, vagyis legtöbbször szimpátiát mér, nem feltétlenül választói akaratot.) A nehézség szokás szerint az oksági viszony feltárásában van, hiszen a gazdasági növekedés a lehető legritkábban változik teljesen függetlenül a politikai preferenciákat befolyásoló egyéb tényezőktől. A szerzők kétféleképpen is próbálják kezelni ezt az ún. endogenitási problémát, egyrészt országspecifikus fix hatásokkal, másrészt úgy, hogy az olajársokkokat természetes kísérletnek (a gazdasági növekedés exogén sokkjának) tekintik, és instrumentumként veszik be őket a regresszióba.
Az eredmények pont olyanok, mint amilyennek vártuk őket: a növekedés egy százalékpontos visszaesése kb. ugyanennyivel növeli a szélsőséges pártok népszerűségét. (Abban megnyugodhatunk, hogy még a harmincas évek mélysége is kevés volna a politikai erőterek radikális átrendeződéséhez.) A hatás függ a jövedelem-egyenlőtlenségektől, azt talán kevésbé vártuk, hogy az egyenlőtlenebb elosztású társadalomban a lassulás kevésbé polarizál. Az is eredmény, hogy inkább a szélsőjobb, mint a szélsőbal nyer a recesszióval (vajon miért?).
Második szerzőpárosunk is hasonló kérdéseket feszeget, kicsit kisebb a falat, így könnyebben is emészthető. A megfigyelési egységek itt emberek, akikből rögtön van is 130 ezer (országból ez elég nehéz volna), és szépen panelba rendeződnek. Azt figyeljük meg róluk, hogy van-e munkájuk és hogy az országukban mekkora a munkanélküliség, és azt kérdezzük meg tőlük, hogy mennyire bíznak a demokráciában, vagy mennyire szeretnének inkább nagyobb hatalmú erős vezetőt. (Itt sem kísérleti adatokkal állunk szemben, a valódi oksági hatások feltárása itt sem magától értetődő.)
Az eredmények a következők. A munkanélküliség megtapasztalása igencsak rombolja a demokráciába vetett bizalmat, a munkanélküliek inkább érzik úgy, hogy a "rendszer" rosszul működik, és nagyobb arányban szeretnének erőskezű vezetőt. Ez mindenhol így van: erős demokratikus hagyományokkal rendelkező országokban éppúgy, mint demokráciailag fejletlenebbekben. Azt is megtudjuk, hogy igazán a tartós, éven túli munkanélküliség megtapasztalása rombolja a demokráciába vetett hitet. Érdekes módon mások bánata (a munkanélküliségi ráta megugrása) csak a fejletlenebb demokráciákban fokozza az elégedetlenséget. A jómódúak és a képzettebbek pedig kevésbé inganak meg a demokráciába vetett hitükben.
Drukkoljunk a növekedésnek, és annak, hogy kevesen legyenek tartósan munkanélküliek. Nem csak néhány százaléknyi GDP-t veszíthetünk.
