Ha a káposztapiacon az eladók több káposztát akarnak eladni, mint amennyit a vevők az eredeti áron hajlandóak megvenni, akkor előbbiek szándékai csak úgy teljesülhetnek, ha csökkentik a kínált káposzta árát. E tekintetben a forint nem különbözik a káposztától, gyengélkedése annak tudható be, hogy többet akarnak forintról devizára váltani, mint fordítva. Szemben a médiában elhangzó, és a pánikhangulatot gyakran fokozó magyarázatokkal, csak ennyi az, ami biztos. Lévén a pénzt ide-oda váltani szándékozók sokan vannak, és amúgy sem látunk a fejükbe, viselkedésük okait csak találgatjuk. Szakmai tudásunk, korábbi tapasztalataink persze sokat segítenek, nem teljesen sötétben tapogatódzunk, de azért óvakodjanak azoktól, akik tudni vélik, hogy milyen azonnali és radikális intézkedésekkel lehetne egyik napról a másikra megváltoztatni a devizapiaci hangulatot.
A piaci szereplők jelentős része még csak nem is tudja, hogy ő is az. A devizahitelüket törlesztők például forint eladók, csak a bankjuk közvetíti azt a szándékukat, hogy forintbefizetéseikből a devizaadósságuk csökkenhessen. Paradox módon, ha semmi más nem történne, csak az, hogy a magyar devizaadósok fogukat összeszorítva tömeges előtörlesztésbe fognának, akkor a forint összeomlana.
A napi rángásokat természetesen nem ezek a tartós hitelszerződésekkel kapcsolatos lépések okozzák, hanem a gyorsan likvidálható értékpapírok adásvételei. A válság által megtépázott hitelezők menekülnek a kockázatosabbnak ítélt befektetési formáktól, ezért a fejlett országokban is esnek a tőzsdék, a feltörekvő kis országokat pedig különösen kockázatosnak minősítik. Ezekből forrást kivonni úgy lehet, hogy az adott ország devizájában elszámolt vagyont más devizára váltják át, emiatt esnek az árfolyamok. A szélsőséges árfolyam ingadozás még kockázatosabbá teszi az itt parkoltatott vagyont, a hirtelen bekövetkező veszteségtől való félelem kapkodó reakciókra késztet, ami meggondolatlan politikusi kijelentésekkel, csüdveszélyről szóló pletykákkal még fokozható, tovább növelve a bizonytalanságot.
Persze! A befektetők bizalmának megerősítésére, helyreállítására van szükség. Ez a kijelentés azonban olyannyira igaz, hogy semmitmondó. Miközben ezer és egy olyan lépést és eseményt fel tudunk sorolni, ami a rémült befektetők bizalmát tovább rontja, s ezért azoktól tartózkodni kívánatos, arról még békeidőben is csak nagyon ködös fogalmaink lehetnek, hogy egyes konkrét gazdaságpolitikai lépések milyen úton-módon és főleg mennyire erősítik ezt a bizalom nevű dolgot, s hogy a bizalom növekedése hogyan ösztönzi majd őket most, azonnal forintvásárlásra. E pillanatban ugyanis nem tág horizontú jövőbeli együttműködésre, hanem azonnali forintvásárlásra van szükségünk.
Azt kell gondoljam - szégyen ide, szégyen oda – hogy a piaci hitelezők visszacsalogatására tett és nehezen előre jelezhető hatású erőfeszítéseken túl legalább ekkora gondot kell fordítanunk arra, hogy a gazdag országok kormányainál és a nemzetközi intézményeknél kilincseljünk átmeneti hitelekért, amelyekkel legalábbis rézben az elapadó piaci forrásokat ki lehet váltani. Hogy ezt összehangoltan és együtt kell-e csinálni, vagy inkább ki-ki magának, kürtök fúvásával kísérve, vagy inkább sulyiban a hátsó szobákban, azt nem tudom. Ez attól is függhet, hogy mit gondolunk arról, hogyan befolyásolják az ilyen kezdeményezések az amúgy is borzolt idegzetű befektetőinket. Az biztosan nem segít, ha egymást ócsároljuk azt remélvén, hogy akkor majd a szomszédból inkább ide hozzák a lét. Akkor még inkább euróba és dollárba fogják vinni. Márpedig ezért esnek a devizáink.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/11. számában.)
