Egy zárt logikai rendszerből csak azt kaphatjuk vissza, amit feltevésként magunk teszünk bele. Így minden, ami makromodelljeinkből kijön, az a modellező egyszerűsítésre való törekvéseit megragadó feltevéseken múlik. Ebben a posztban a leggyakrabban alkalmazott modellek szokásos feltevéseiről lesz szó. (Lásd például az Európai Központi Bank, a Bank of England, a svéd vagy akár a magyar jegybank dinamikus, sztochasztikus általános egyensúlyi, azaz DSGE modelljét.) Az akadémiai közgazdaságtan, a vezető közgazdasági folyóiratok és az amerikai elitegyetemek legjobbjai oldanak és általánosítanak ugyan rajtuk, a gazdaságpolitikai döntések hátteréül szolgáló alkalmazásokban azonban szerte a világon velük találkozunk. Nagyrészt Willem Buiter szemrehányásait követve lássuk, mivel van a gazdaságpolitikai ajánlásokhoz vezető út kikövezve!
Kezdjük a modellbeli fogyasztó viselkedésével! A reprezentatív (vagyis a fogyasztók összességét képviselő átlagos) fogyasztó a várható hasznosságát maximalizálja végtelen életpályája mentén. Vagyis a fogyasztó a lehető legjobbat akarja magának, számol a jövővel, méghozzá – bár egyre csökkenő súllyal – az egészen távoli (végtelen messzi) jövővel is. A fogyasztó jellemzően akkor elégedett, ha sokat fogyaszt, és keveset dolgozik, és elégedettsége csak saját „teljesítménytől” (az őt boldoggá tevő fogyasztástól és a számára terhes munkaráfordítástól) függ. A fogyasztó, amennyire csak tudja, kerüli a kockázatot, a lehető legsimább fogyasztási pálya fenntartására törekszik, a rossz időkre megtakarít, a jó időkben felhalmoz, a rossz eseményekre biztosítást köt. A világ bizonytalan (sztochasztikus), így a fogyasztó nem tudhatja előre, mi lesz. Várakozásai azonban vannak a jövőről, várakozásairól pedig feltesszük, hogy racionálisak, vagyis – még ha utólag nem is teljesülnek feltétlenül a jóslatai – „átlagosan” igaza van (vagy kicsit szakszerűbben: nem vét szisztematikus hibát az előrejelzésben). Ezeket szokás neoklasszikus viselkedési feltevéseknek nevezni, amelyek a makroökonómiai alapképzés (vagy a hatvanas évekbeli szintézis) következtetéseihez képest elsőre igen meglepő állításokhoz vezetnek. A fogyasztó előrelátása, racionalitása, állandóságra törekvő attitűdje erősen csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét, súlyos semlegességi tételekhez vezet például mind a monetáris politika, mind a fiskális politika vonatkozásában.
A fogyasztó végtelen időszakos problémájának van egy merőben technikai feltétele, amely azt rögzíti, hogy nem lehet végtelen adósságot felhalmozni, vagyis a gazdaság játékszabályai kizárják a piramisjátékokat és a vagyonpiaci buborékokat. A pénzügyi piacok általában tökéletesen működnek, azaz semmiféle információs nehézség vagy erkölcsi kockázat nem áll fent. Az adósok és a hitelezők viszonyát az egyetlen pénzügyi eszköz, a kockázatmentes kötvény minden súrlódástól mentes adásvétele jeleníti meg. Ha több ország is van a modellben, akkor persze többféle kötvény is, amelyek azonban szinte ugyanolyanok, de legalábbis a befektetők számára csak átmenetileg és valamely, a modellen belül nem magyarázott tényező („kockázati prémium sokk”) hatására különböznek.
A DSGE modellek – még a számos egyszerűsítés mellett is – roppant bonyolultak, matematikailag egy sztochasztikus, nemlineáris differencia-egyenletrendszerként írhatók fel. Megoldásukhoz gyakran linearizáljuk (vagy loglinearizáljuk) őket, vagyis kiiktatjuk a nemlineáris összefüggéseket, vagy prózaian (és kicsit pongyolán): „kiegyenesítjük a görbületeket”. Úgy teszünk például, mintha a fogyasztó semleges volna a – legalábbis számára csekély mértékű változást jelentő – kockázattal szemben, és valójában eltekintünk világunk bizonytalanságának a magatartást befolyásoló szerepétől. Ráadásul a linearizálás: közelítés – és mint minden közelítés csak a kiinduló pont szűk környezetében érvényes. A kiinduló pontot a modellek állandósult állapotának vesszük, azaz annak a hosszú távú (determinisztikus) egyensúlynak, ahol akkor van a rendszer, amikor nem érik váratlan külső impulzusok. A különböző modellbeli összefüggések (hasznossági és termelési függvények) úgynevezett jól viselkedő tulajdonságai azt is biztosítják, hogy ez az egyensúly stabil, vagyis nemcsak kiinduló-, de végpont is egyben. Nincsenek elszálló pályák, de még csak tartós elhajlások sem, a gazdaság szépen visszahúz a trendjéhez. A recessziók rosszak ugyan, de semmiképpen nem változtatják meg a gazdaság hosszú távú pályáját.
A fentiekből talán kitűnik, hogy miért nehéz ezekkel a modellekkel a pénzügyi válság értelmezése. Az elemzési keret kiveti magából a vagyonpiaci buborékot, az „irracionális” (nem a gondosan kalkulált hosszú távú hasznoknak megfelelő) befektetési döntéseket, a pénzügyi piacok összes információs problémáját, a szerződések tökéletlenségeit, a csőd vagy a fizetésképtelenség lehetőségét, de akár azt is, hogy a recessziók elég messzire sodorják a gazdaságot a korábbi pályájától. Azt azért őszintén reméljük, hogy békeidőben jobbak, mert – amint a következő posztban látni fogjuk – igencsak elterjedtek a gazdaságpolitikát irányító intézményekben is.
Kezdjük a modellbeli fogyasztó viselkedésével! A reprezentatív (vagyis a fogyasztók összességét képviselő átlagos) fogyasztó a várható hasznosságát maximalizálja végtelen életpályája mentén. Vagyis a fogyasztó a lehető legjobbat akarja magának, számol a jövővel, méghozzá – bár egyre csökkenő súllyal – az egészen távoli (végtelen messzi) jövővel is. A fogyasztó jellemzően akkor elégedett, ha sokat fogyaszt, és keveset dolgozik, és elégedettsége csak saját „teljesítménytől” (az őt boldoggá tevő fogyasztástól és a számára terhes munkaráfordítástól) függ. A fogyasztó, amennyire csak tudja, kerüli a kockázatot, a lehető legsimább fogyasztási pálya fenntartására törekszik, a rossz időkre megtakarít, a jó időkben felhalmoz, a rossz eseményekre biztosítást köt. A világ bizonytalan (sztochasztikus), így a fogyasztó nem tudhatja előre, mi lesz. Várakozásai azonban vannak a jövőről, várakozásairól pedig feltesszük, hogy racionálisak, vagyis – még ha utólag nem is teljesülnek feltétlenül a jóslatai – „átlagosan” igaza van (vagy kicsit szakszerűbben: nem vét szisztematikus hibát az előrejelzésben). Ezeket szokás neoklasszikus viselkedési feltevéseknek nevezni, amelyek a makroökonómiai alapképzés (vagy a hatvanas évekbeli szintézis) következtetéseihez képest elsőre igen meglepő állításokhoz vezetnek. A fogyasztó előrelátása, racionalitása, állandóságra törekvő attitűdje erősen csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét, súlyos semlegességi tételekhez vezet például mind a monetáris politika, mind a fiskális politika vonatkozásában.
A fogyasztó végtelen időszakos problémájának van egy merőben technikai feltétele, amely azt rögzíti, hogy nem lehet végtelen adósságot felhalmozni, vagyis a gazdaság játékszabályai kizárják a piramisjátékokat és a vagyonpiaci buborékokat. A pénzügyi piacok általában tökéletesen működnek, azaz semmiféle információs nehézség vagy erkölcsi kockázat nem áll fent. Az adósok és a hitelezők viszonyát az egyetlen pénzügyi eszköz, a kockázatmentes kötvény minden súrlódástól mentes adásvétele jeleníti meg. Ha több ország is van a modellben, akkor persze többféle kötvény is, amelyek azonban szinte ugyanolyanok, de legalábbis a befektetők számára csak átmenetileg és valamely, a modellen belül nem magyarázott tényező („kockázati prémium sokk”) hatására különböznek.
A DSGE modellek – még a számos egyszerűsítés mellett is – roppant bonyolultak, matematikailag egy sztochasztikus, nemlineáris differencia-egyenletrendszerként írhatók fel. Megoldásukhoz gyakran linearizáljuk (vagy loglinearizáljuk) őket, vagyis kiiktatjuk a nemlineáris összefüggéseket, vagy prózaian (és kicsit pongyolán): „kiegyenesítjük a görbületeket”. Úgy teszünk például, mintha a fogyasztó semleges volna a – legalábbis számára csekély mértékű változást jelentő – kockázattal szemben, és valójában eltekintünk világunk bizonytalanságának a magatartást befolyásoló szerepétől. Ráadásul a linearizálás: közelítés – és mint minden közelítés csak a kiinduló pont szűk környezetében érvényes. A kiinduló pontot a modellek állandósult állapotának vesszük, azaz annak a hosszú távú (determinisztikus) egyensúlynak, ahol akkor van a rendszer, amikor nem érik váratlan külső impulzusok. A különböző modellbeli összefüggések (hasznossági és termelési függvények) úgynevezett jól viselkedő tulajdonságai azt is biztosítják, hogy ez az egyensúly stabil, vagyis nemcsak kiinduló-, de végpont is egyben. Nincsenek elszálló pályák, de még csak tartós elhajlások sem, a gazdaság szépen visszahúz a trendjéhez. A recessziók rosszak ugyan, de semmiképpen nem változtatják meg a gazdaság hosszú távú pályáját.
A fentiekből talán kitűnik, hogy miért nehéz ezekkel a modellekkel a pénzügyi válság értelmezése. Az elemzési keret kiveti magából a vagyonpiaci buborékot, az „irracionális” (nem a gondosan kalkulált hosszú távú hasznoknak megfelelő) befektetési döntéseket, a pénzügyi piacok összes információs problémáját, a szerződések tökéletlenségeit, a csőd vagy a fizetésképtelenség lehetőségét, de akár azt is, hogy a recessziók elég messzire sodorják a gazdaságot a korábbi pályájától. Azt azért őszintén reméljük, hogy békeidőben jobbak, mert – amint a következő posztban látni fogjuk – igencsak elterjedtek a gazdaságpolitikát irányító intézményekben is.