A bankok kifejezetten népszerűtlenek mifelénk, s a válságban megszorult adósok gondjai csak fokozzák a velük szemben táplált negatív érzelmeket. Így aztán aki az üzleti érdekeik érvényesítéséért nyomuló bankokkal szemben az állampolgárok alkotmányos jogait védelmezi, az a széles közvélemény szinte osztatlan támogatására számíthat.
Azt, hogy az adatvédelmi ombudsman legutóbbi fellépését ez a szempont motiválta-e, vagy tényleg ennyire halvány lila gőze sincs arról, hogy mit csinál és hogyan működik egy bank, pusztán a kiadott állásfoglalásból nem tudjuk megállapítani. Az biztos, hogy egyik eset sem emeli különösebben az általa viselt hivatal tekintélyét.
A pénzügyi szektor képviselői már nagyon régóta szorgalmazzák egy központi teljeskörű adósnyilvántartási rendszer létrehozását, az ezirányú törekvések mindeddig éppen a személyes adatok védelmével kapcsolatos aggodalmak miatt, nem utolsó sorban a mindenkori adatvédelmi ombudsman áldásos tevékenysége által hiúsultak meg. A válság a törlesztési nehézségekkel küzdők számát ugyancsak megnövelte, így sokat lendített a nyilvántartási rendszer ügyén, hiszen okkal vethető fel, hogy a bedőlt hitelek felvevőinek jó része a válságtól függetlenül is hitelképtelen volt, így hitelkérelmüket valójában el kellett volna utasítani. A bankok éppen azért szorgalmazzák a nyilvántartási rendszer felállítását, mert az ebből lekérdezhető információk segítségével pontosabban tudnák felmérni a hitelkérők kockázatosságát, fizetési képességét.
A nem vagy késve fizető adósokat ma is nyilvántartják, a megvalósítani kívánt rendszer éppen azért volna teljeskörű, mert valamennyi adósról tartalmazna a hitelbírálat számára hozzáférhető információkat, tehát azokról is, akikkel eddig semmi baj nem volt. Éppen erre hivatkozva száll szembe az obudsman a tervezett szabálynak még a szigorú önkéntességen alapuló verziójával is, amely szerinte „..szükségtelenül, aránytalanul, elsősorban üzleti érdekeknek engedve korlátozná a személyes adatok védelméhez fűződő…. köztük a jó adósok alkotmányos jogait.”
Bizony, nem elég, hogy a bankok a vérünket szívják, féktelen profitéhségükben még a magánéletünk titkaiba is bele akarják ütni az orrukat. Mit is akarnak tudni rólunk? A vallásunkat? Szexuális preferenciáinkat, fogyasztói szokásainkat? Dehogy! Azt szeretnék tudni, hogy van-e más banknál hitelünk, hány ilyen van, és azok együttes törlesztőrészlete mekkora. Ma ugyanis úgy kell eldönteniük, hogy adjanak-e, ajánljanak-e nekünk hitelt, hogy ez az aprócska információ nem áll rendelkezésükre.
Nem találják megdöbbentőnek? Akkor gondoljanak bele. NN nettó százezer forintos jövedelemmel rendelkezik, a kért hitel törlesztőrészlete havi huszonötezer. Még éppen belefér. Adjunk. És ha NN-nek másik három banknál már három ugyanilyen hitele van? Ekkor havi hetvenötezret kell már eddig is törlesztenie, és tőlünk éppen azért kér hitelt, hogy abból törlessze a teljesíthetetlent. Jó adós NN? Az ombudsman szerint igen, hiszen eddig még soha egy napot sem késett. De ez azért mégsem olyan, mint előre karcerba dugni a rossz arcúakat, hátha bűnt fognak elkövetni. NN helyzete objektíve tarthatatlan, biztosan el fogja bukni a hiteleit. A kérdés csak az, hogy csak a már meglévőket – ha többet nem adnak neki, mert ismerik helyzetét –, vagy még további három-négyet is, amit azért vehet fel, mert nem tudnak a többiről.
Kinek is áll érdekében, hogy NN ügyében tisztán lásson? A banknak biztosan. Most ne firtassuk azt, hogy a bankok mai rossz hírét mennyiben táplálják előítéletek, és mennyiben szolgáltak rá ténylegesen. Az a könnyedség, ahogy az ombudman valamit, ami a bankok üzleti érdeke automatikusan az ügyfelek érdekei ellen valónak lát, az akkor is ijesztő, ha a bankok amúgy rosszabbak az ördögnél.
A bank pénzügyi közvetítő. Más emberek pénzét közvetíti ki a hitelfelvevőknek. Amikor az adós nem fizet, akkor a bank veszít, de ennek ne tessék örülni. Gazdálkodó szervezet és nem jótékonysági intézmény lévén a hitelbedőlések miatti veszteségeit a közvetítői díjból fogja kigazdálkodni, vagyis kevesebb kamatot fizet a betéteinkért, és több kamatot számol fel a hiteleink után. Senkinek nem érdeke, hogy a bank olyan hiteleket nyújtson, amelyekről már a szerződéskötés pillanatában is lehet tudni, hogy nem fogják visszafizetni. Tudni akkor lehetne, ha az obudsman ezt ma nem akadályozná meg. Hacsak nem csaló, akkor még NN-nek sem érdeke, hogy ilyen hiteleket vegyen fel. Neki is jobb, ha szembenéz helyzetével, még olyan intézmények is vannak, amelyek ebben segítségére lehetnek.
Mi volna, ha az ombudsman úgy védené alkotmányos jogainkat, hogy az ne kerüljön nekünk ennyire sokba? De legalább beiratkozhatna egy gyorstalpaló banküzemtan kurzusra, mielőtt a témában szakért.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 2009/38. számában)
