Azt már régóta tudjuk, hogy a közgazdaságtan szokásos viselkedési feltevései hamisak általánosíthatók. Erre a felismerésre és ennek az a alapos tapasztalati dokumentációjára épül a viselkedési közgazdaságtan, amely igen szép karriert futott be az akadémiai irodalomban. (Itt szokás belinkelni, hogy Vernon Smith és Daniel Kahneman már Nobel-díjat is kapott.)

A legutóbbi időkig adósunk maradt az irányzat a normatív gazdaságpolitikai következmények feltárásával. (Itt szokás belinkelni a Nudge-ot mint úttörőt.) Üdítő kivételként és roppant nagy örömmel adjuk közzé ezeket a konferenciaanyagokat (és köszönjük a bostoni Fednek), amelyek kiemelt figyelmet szentelnek a jegybankok monetáris politikai és szabályozói szerepének. Mire kell törekednie a monetáris politikának? Hasznosságot maximalizáljon, vagy boldogságot? Fontos-e, hogy megértsük az árképzés vagy a munkapiac pszichológiáját? Segíthet-e, hogy megfelelően súlyozzuk az inflációt és a munkanélküliséget a jegybanki veszteségfüggvényben, ha tudjuk, hogy az emberek mennyire lesznek boldogtalanok az áremelkedésektől vagy az állásvesztésektől? 

Szóval ha úgy gondoljuk, hogy egy újabb regresszió/makromodell marginális hasznossága már igen-igen alacsony a monetáris politika elemzésében vagy támogatásában, akkor mihez is kezdjünk: nyúljunk a boldogság-irodalomhoz, vagy olvassunk Surányit? Akkor már inkább az előbbi, nem?