Óh, boldog keynesista békeidők! Egyetlen paraméterként megbecsültük a fogyasztási határhajlandóságot, aztán már számoltuk is, hogy a keresletet érő különböző sokkok milyen multiplikátorral hatnak az outputra, s ha kell, hogyan vezetnek ki minket a válságból. De könnyű is volt akkor tanácsokat adni a fiskális politikának!

Mostanában (értsd: az elmúlt harminc évben) egyre inkább úgy gondoljuk, hogy az endogén változók viszonya függ az őket érő sokkok jellegétől, lefutásától és a rájuk vonatkozó várakozásoktól. Vagyis nincs olyan, hogy a fogyasztási határhajlandóság, sokféle van belőle, nagysága és előjele modellenként és környezetenként változik. Így aztán például - ahogy Tullio Jappelli és Luigi Pistaferri papírjából kiderül - miközben az adóváltozások jelentős hatást gyakorolhatnak a fogyasztásra, a hatások pontos mérete és jellege erősen függeni fog attól, hogy a változásokat előre várják-e vagy sem, növelni vagy csökkenteni szándékoznak-e az adókat, és hogy tartósaknak vagy csak ideigkeneseknek gondolák-e a gazdaság szereplői a változásokat. Mielőtt tehát kirukkolunk legújabb adócsomag-javaslatainkkal, illő tisztáznunk ezeket a különböző várakozásokat és egyéb körülményeket érintő kérdéseket.