Amikor egy ország valutaunióhoz csatlakozik, vagyis kötelezettséget vállal arra, hogy egy nagyobb gazdasági egység pénzét használja, akkor nemcsak a szeretett nemzeti pénzről mond le. Hanem arról is, hogy önálló monetáris politikát folytathasson, vagyis hogy a gazdaságban keringő pénz mennyiségét, a hitelhez jutás árát vagy a nemzeti valuta árfolyamát szabadon meghatározza. Boldog békeidőkben megvagyunk monetáris eszköztár nélkül is, ami igencsak tud azonban hiányozni olyankor, amikor baj van, recesszió, munkanélküliség, összeomlás.

Az, hogy a közös valuta megéri-e ezt az árat, elsősorban attól függ, hogy milyen könnyen oldódnak meg a bajok maguktól, illetve hogy milyen más eszközeink vannak a kezelésükre. (Többek között ezen egyszerű gondolat kimunkálásáért, az optimális valutaövezet elméletéért kapott Nobel-díjat Robert Mundell 1999-ben, abban az évben, amikor az euró - egyelőre elszámolási egységként - bevezetésre került.) 

A bajok automatikus megoldódása a gazdaság alkalmazkodási képességétől függ, elsősorban attól, hogy mennyire rugalmas az ár- és béralakulás, vagy hogy mennyire mobil a munkaerő. Rugalmas árak és bérek mellett nem volnának fölös kapacitások, így nem szaladna el a munkanélküliség sem: a kereslet átmeneti visszaesésére a nominális árak és bérek szépen csökkennének, egészen addig, amíg a kereslet és a kínálat egyensúlya a nominális változók alacsonyabb értéke mellett helyre nem áll. A munkaerő mobilitása pedig csodaszer lehet, ha a valutaövezet egyes régióit vagy szektorait specifikus, csak őket érintő sokkok érik. Ilyenkor ugyanis azok, akik rosszul járnak, egyszerűen átmigrálnak a valutaövezet boldogabb részébe. 

Az is segíthet, ha az alkalmazkodások ugyan nehézkesek, az árak, bérek merevek, a munkaerő meg nem szeret vándorolni, de a gazdaságpolitikának vannak más eszközei a negatív sokkok kivédésére. Ilyenkor jól jön a fiskális politika, vagyis a megtermelt jövedelmek újraosztása a szerencsésebb régióktól a kevésbé szerencséseknek.

Hogy is áll mindez az euróövezettel? (Az apropó persze Görögország, de a kérdés általánosan is felvethető.) Nos, az uniós szinten újraosztható források az ország költségvetéséhez képest elenyészőek (nincs közös fiskális politika), az árak és különösen a bérek híresen merevek, a munkaerő meg nem szeret költözni, legalábbis a görögök mintha inkább barikádokat építenének, mint csomagolnának. Paul Krugman szerint persze az a baj, hogy nincs uniós szintű fiskális főhatóság, amely okosan redisztribuálna, és megsegítené a bajba jutott tagállamokat.Greg Mankiw szerint pedig az a fő gond, hogy a deklarált célok ellenére nem mobil a munkaerő Európában, a görögök nem tudnak németül, így hát nem szívesen költöznek. Bizony, bizony, mindkettő máshogy van az Egyesült Államokban.

Lehet, hogy az eurózóna nem is annyira optimális? Visszaütnek a problémák a szőnyeg alól? Úgy tűnik, így állunk.