A FED 600 milliárd dolláros kötvényvásárlási akciója (QE2) csak az utolsó lépés a gyenge kereslettől szenvedő amerikai gazdaság élénkítésére. Érdemi hatása azonban csak akkor lehet, ha a dollár gyengül, ezzel csábítván a külföldieket arra, hogy több amerikai jószágot vegyenek. Nem véletlen, hogy a fő kereskedelmi partnerek (leginkább a feltörekvő országok Kínával az élükön) agresszív dollár leértékelési manipulációnak tekintik az egészet. Egyre több jele van annak, hogy a feltörekvő országok tőkemozgási korlátokat léptetnek életbe annak elkerülésére, hogy a beáramló tőke hatására felértékelődjön a valutájuk. Ez ugyanis lerontaná a feldolgozóipari exportra, annak versenyképességére alapozott felzárkózási stratégiájuk eredményeit. Márpedig a tőkebeáramlás csak a másik oldala az exporttöbbletnek a folyó fizetési mérlegen.
Valutaháború? Nem csak az, ez csak az eleje. A másik oldalon, ha az USA nem lesz képes hamarosan eredményeket elérni exportjának versenyképesebbé tételében, akkor a protekcionizmus, vámok, imnporttilalmak és a nemzetközi kereskedelem széthullása jöhet. Akkor most ki a bad guy, kinek kéne engednie? Az amerikaiaknak kéne abbahagyniuk a dollár gyengítését, vagy a többieknek hagyniuk, hogy saját pénzük automatikusan felértékelődjön?
Ne osszunk rögtön igazságot! Inkább vegyük észre, hogy a nemzetközi gazdasági és finanszírozási kapcsolatokban az aranystandard bukása óta időről időre felhalmozódnak ilyen természetű feszültségek. Annak a jelenségnek, amit globális egyensúlytalanságnak nevezünk gazdag és a mai helyzet értékélesére nézve is tanulságos múltja van. Egyes nemzetközi egyezmények, intézményi megoldások (Bretton Woods például) átmeneti kezelést nyújtottak, de a probléma lényegét nem orvosolták, meg is szűntek mind.
Barry Eichengreen az elmúlt hetven év ezirányú történelmi tanulságait tekinti át ("Mr. Bernanke Goes to War"), és hosszú cikkének olvasója keresve sem találhatna jobb eligazítót a jelenlegi valuta- és fizetési mérleg feszültségek megértéséhez. Végső konklúziója az, hogy a helyzet megoldása egyik féltől sem azt kívánja meg, hogy a nemzetközi közösség oltárán feláldozza saját érdekeit. Csakúgy mint a harmincas években, az a háború, amit megvívni készülnek, mindenkinek rossz. A saját rövid távú érdekek agresszív képvislete olyan problémákat okoz az ellenfélnek tekintett partner gazdaságában, ami súlyosan visszaüt, a "beggar thy neighbor" a győztesnek sem éri meg. Amire szükség van, az a józan ész, a saját hosszú távú érdekek okos, kompromisszumkész képviselete.
Olvasás közben gondolkodjatok azon, hogy ez most a jó hír, vagy a rossz.
