Mi, magyarok nem szeretjük a migrációt. Azt is nehezen viseljük, hogy ukránok meg kínaiak elveszik a magyar munkahelyeket (hogy erdélyi a takarítónőnk, az persze egészen más). Azt meg végképp rühelljük, hogy a jól képzett magyarok agyát elszívja a Nyugat. Nincs ez jól, győzködjük is őket, hogy nekik is jobb lenne, ha nem hagynák magukat. De vajon hogy is áll ez az agyelszívás-dolog, ha az érzelmi felhangoktól eltekintünk? Az Economist néhány új szempontot is felvet.
Nézzünk néhány egyszerű tényt! A nemzetközi migráció valóban robbanásszerű jelenség, az elvándorlók száma az elmúlt negyedszázadban megduplázódott, közel 200 millióra emelkedett. A nemzetközi vándorlás elsődleges oka az anyagi ösztönzőkben rejlik: a fejlett országok bérszintje sokkal magasabb, mint a kevésbé fejletteké, és a különbség az elmúlt évtizedekben még növekedett is. Így a munkaerő nemzetközi áramlásának elsődleges haszonélvezői a fejletlen országok, éppen úgy, mint közel száz évvel korábban, a globalizáció első nagy korszakában. Ráadásul míg az anyagi hasznok magasabbak, az érzelmi költségek jóval alacsonyabbak. Míg a száz évvel ezelőtti kitántorgók jó eséllyel soha többet nem beszélhettek itthon hagyott családtagjaikkal, a 21. századi emigránsok már a repülőtérről bejelentkezhetnek, hogy sikeresen megérkeztek.
Nem csoda, hogy egyes migrációkutatók szerint a szabad munkaerő-áramlás biztosítása a legjobb eszköz a nemzetközi jövedelem-egyenlőtlenségek csökkentésére. A téma egyik legújabb bestsellere azt szorgalmazza, hogy a fejlett országok nyissák meg határaikat és munkapiacukat a fejlődők előtt. Ha így tennének, akkor - becsléseik szerint - a világ 25 év alatt 39 ezer milliárd dollárral lenne gazdagabb (ennyi többletjövedelem keletkezne a fejlődőkben). Összehasonlításul: ez mintegy ötszázszorosa annak, amit a fejlett világ évente segélyezésre költ.
A fejlődő országok lelkesek, ha építőmunkásokat exportálhatnak, de érthetően kevésbé örülnek, ha jól képzett szakembereiket veszítik el. A libériai orvosok 43 százaléka Észak-Amerikában dolgozik. A Zöld-foki szigetek felsőfokú végzettségű állampolgárainak kétharmada külföldön él. Az indiai emigránsok 40 százaléka legalább középfokú végzettségű, míg ez az arány a 25 éven felüli indiaiak körében alig több mint 3 százalék. Jól van ez így?
Az Economist szerint az agyelszíváson kesergők három fontos szempontról megfeledkeznek. Egyrészt: a fejlett országokban dolgozók sokat utalnak haza, 2010-ben mintegy 325 milliárd dollárt. Az ilyen munkabér-hazautalások egyes kevésbé szerencsés országokban a GDP húsz százalékát is elérhetik, az emigránsok tehát így lényegesen magasabb összegekkel támogathatják családjukat. A román emigránsok évi 12 ezer dollárral keresnek többet Amerikában, mint otthon, márpedig ez a különbség szédítően magas, ha figyelembe vesszük, hogy az egy főre jutó román GDP kb. 7500 dollár. Sőt, egy ghánai kivándorlók körében végzett vizsgálat arra is rámutatott, hogy a képzett emigránsok által hazautalt összegek sokszorosan meghaladják képzési költségeiket.
Másrészt (és némiképp meglepő módon): a kivándorlás jót tehet a hátrahagyottaknak is. Elsősorban azért, mert a külföldi meggazdagodás lehetősége ösztönzi a továbbtanulást. Erre a következtetésre jutott egy kutatás a Fidzsi-szigetekről: ahogy a magasan képzettek körében egyre elterjedtebb lett a külföldi munkavállalás, úgy nőtt a felsőfokú tanulmányok vonzereje is. Így az ország átlagos képzettsége még az otthon maradtak körében is jelentősen megnőtt.
Harmadrészt: a külföldön élők sokféle, kevésbé látványos módon segíthetik hazájukat. A Szilícium-völgyben élő indiaiak - minőségi garanciákkal - számos indiai szoftvercégnek tették lehetővé például, hogy belépjen a nagy amerikai piacra. A külföldről hazatelepülők pedig szinte minden anyaországban számottevően többet keresnek, mint a hozzájuk hasonló itthonmaradók (a visszatelepülő románoknak 12-14 százalék a bérelőnye), és ez a tény bizony arra utal, hogy munkáltatóik értékesnek tartják a külföldön szerzett munka- és élettapasztalatokat.
Nehéz eldönteni, hogy hol jó élni. Örüljünk a hazajövőknek, és tiszteljük a távolmaradókat. A közgazdaságtan arra tanít minket, hogy nem tudhatjuk náluk jobban, hogy mi a jó nekik.
