Az elmúlt öt évben a világgazdasági növekedés négyötödét a fejlődő országok adták. Míg a fejlettek mostanában jócskán a lehetőségeik (potenciális kibocsátásuk) alatt teljesítettek, a fejlődők (legalábbis a Nyugatról nézve amúgy is félelmetesen dinamikus részük) továbbra is inkább a túlfűtöttség jeleit mutatják. És míg a jól teljesítő felvevőpiacoknak minden nyugati exportőr roppantul örül, annak a fejlett jegybankok már jóval kevésbé, hogy ugyanettől a keleti felfutástól közelsem függetlenül a világpiaci nyersanyag- és élelmiszerárak hatalmas vágtába kezdtek. Fáj is a jegybankárok feje: a nyomott belső keresletre, alacsony maginflációra önmagában lazítani kéne, a zömmel globális eredetű kölségsokkokra pedig szigorítani. Vajon lecsengenek-e költségsokkok? És meddig húzzák még a világot a fejlődők? Avagy milyen lehet, és merre tart a fejlődők ciklikus pozíciója?
Az Economist válasza az, hogy az attól függ. A gazdaság ciklikus pozíciójának hat mutatóját vizsgálják: a reálgazdasági növekedést és a munkanélküliséget (az utóbbi kettőt az elmúlt évek átlagához képest), a GDP-arányos hitelezést és a folyó fizetési mérleget, valamint az inflációt és a reálkamat szintjét. (Az egyes részpontszámok és rangsorok valamennyi mutató szerint külön is elérhetők.) Végül az egyes ismérvek szerinti teljesítmények összegzésével mérik az országok ciklikus hőmérsékletét. Argentína szinte forr, annyira túlfűtött, de bizony Brazília, India vagy Törökország is túlmelegedett. Ugyanakkor Kína a szigorú monetáris kondíciókkal összhangban csak a középmezőnyben van. Magyarország pedig csak a hőmérsékleti rangsor legalján: gyakorlatilag minden ciklikus mutató szerint meglehetősen hűvösek vagyunk.
Míg az Economist elsősorban a nagyokkal foglalkozik, mi azon merengtünk el, hogy vajon mit gondoljunk a magyar helyzetről. Az nem meglepő, hogy a reálgazdasági aktivitásunk és a munkapiaci mutatóink alapján jócskán lehetnek szabad kapacitásaink, halljuk is már régóta, hogy így van. A hitelezésről és a külső egyensúlyról szóló információk is összhangban állnak a masszívan negatív kibocsátási réssel. De mi a helyzet az inflációval? Hogy lehet, hogy nem deflálunk, de legalábbis nem vagyunk vastagon a 3 százalékos inflációs cél alatt, ha ennyire nincs kereslet? Lehet, hogy rossz mutatót nézünk, és csak a nyersélelmiszer-árak duzzasztják a hazai árindexet? Azt az Economist is kiemeli, hogy a feltörekvő országokban nagyobb az élelmiszerek súlya az árindexben, ezért nemigen tuladonít jelentőséget a CPI-adatoknak (például Kínában), inkább a maginfláció meglódulását tekinti baljósnak (például Brazíliában vagy Indiában). Ráadásul azt is megemlíti, hogy csak a túlfűtött gazdság feszes munkapiacán számíthatunk arra, hogy a nyersélelmiszerárak számottevő másodkörös (bérekbe is átgyűrűző) hatással járjanak.
Akkor viszont mit is kell gondolnunk a magyar monetáris politikáról? Szigorú-e a jelenlegi kamatszint? Ha a gazdaság ciklikus pozícióját nézzük: feltétlenül az, az egyidejű reálkamatunk a vizsgált orszáok közül egyedül a minden (más) szempontból túlfűtött Brazíliában magasabb. Ha viszont azt nézzük, hogy a jelenlegi reálkamatszint mellett is másfél évre vagyunk az inflációs cél elérésétől, akkor talán mégsem annyira.
Szerintetek?