Amikor én még kicsi voltam, akkor a harmincas évek világgazdasági válságát még "túltermelési" válságként emlegették. Középiskolás - a közgazdaságtan által semmilyen formában meg nem érintett - ifjú lehettem, amikor agrárius apám hosszú fejtegetéseit hallgathattam pirosra festett és elégetett búzáról, olyan kétségbeesett intézkedésekről, amelyekkel az agrárszektor termelékenysége, hatékonyság-növekedése miatt felfutott termékkínálatot a soványka kereslethez igyekeztek passzítani. Számára, ahogy a kortársak túlnyomó része számára is, ez a túltermelés volt a probléma lényege, ezt a képet terjesztették ki a makroökonómiai alkalmazkodások egészére.
A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatójaként - a közgazdaságtan tudománya által még mindig érintetlenül - a túltermelési válság ideológiai aspektusaiban merülhettem el. Az ott hallgatottak szerint a túltermelési válság a kapitalizmus jellemzője, halálos kórja. Az öldöklő profithajsza, a termelők között folyó verseny a technológia, termelékenység folyamatos növekedését eredményezi (kényszeríti ki). Ennek folyománya a javak soha nem látott bőségű kínálata, amelyek megvásárlására a kizsákmányolt és elszegényedett tömegek nem képesek. A 30-as években történtek ennek konkrét megnyilvánulásai, a túltermelési válságok miatt a szisztéma napjai meg vannak számlálva.
A modern makroökonómia magyarázó modelljeiből ez túltermelés izé kikerült, okkal. A mért output rövid távú ingadozása és az ezt létrehozó erőforrások kihasználásának ezzel összefüggő ingadozása tény. Ezt a jelenséget azonban nem célszerű "túltermelésként" interpretálni, még akkor sem, ha a mégoly súlyosnak bizonyuló recessziós időszakok előidézője a kereslet negatív sokkja is lehet. Makroszinten a termelés (kínálat) képezi a szereplők jövedelmét, makroszinten nincs jele tartós stagnálásnak amiatt, mert a jövedelemtulajdonosok együttesen nem óhajtanák elkölteni a jövedelmüket. (Ez a vélelem volt a XIX. századi doom-teóriák jelentős részének az alapja.)
A kereslet szerkezetének időbeli módosulása, valamint a termelési technika és termelékenység szektorspecifikus változásai miatt a produktív erőforrásoknak természetesen áramolniuk kell az egyes ágazatok és tevékenységek között. Ez az alkalmazkodási folyamat korántsem problémamentes, az alkalmazkodás kényszere az érintettek számára veszteséggel is járhat, adott esetben tragédiák forrása is lehet. A ludditák tudták, miért akartak gépeket rombolni, és az agrárszektor termelékenység-növekedése folytán ott feleslegessé váló munkaerő sem boldogan vette tudomásul, hogy ezentúl máshol kell megkeresnie a kenyerét. Ám más dolog a mégoly súlyos szerkezeti alkalmazkodásokra felhívni a figyelmet, és megint más azt állítani, hogy a termelékenység növekedése általában túltermeléshez vezet, és az a válság, amit éppen átélünk, ennek a megvalósulása.
Ha most azt mondjátok, hogy ilyesmit nem is állít senki, akkor tévedtek. Nem más mond ilyeneket, mint a Nobel-díjas
Joseph Stihlitz a Vanity Fair jövő januári számában. A hosszabb lélegzetű cikk a bankárok és a pénzügyi szektor szokásos szidalmazásával kezdődik, ám a szerző rögtön ezután leszögezi, hogy a pénzügyi rendszer és hitelkrízis minden gondjával és bajával együtt nem végső oka a mai válságnak, a kór a reálgazdaágban van és strukturális természetű. A párhuzam a harmincas évek válságával igen szoros. Akkor az agrárszektorban tapasztalható gyors termelékenység-növekedés okozott árzuhanást, ezáltal az ott megszerezhető jövedelmek a töredékükre estek. Az alacsony kereslet így terjedt tovább, általános válságot és magas munkanélküliséget okozva. Nem is javult a helyzet mindaddig, amíg a kormányzati (hadi-) kiadások növekedése nem pótolta a hiányzó keresletet.
A világgazdasági válságról persze nagyon sokaknak nagyon más a véleménye, mint ez a legősibb keynesi sztori. Az érdekes az, hogy Stiglitz szerint ma ugyanez történik, azzal a különbséggel, hogy a túltermelési válság okozója most nem a mezőgazdasági, hanem az ipari termelékenység hosszú ideje tapasztalható termelékenység-javulása. És persze az inherens kereslethiány végzetétől most is csak a kormányzati kiadások radikális növelése menthet meg bennünket.
A Vanity Fair célközönsége nem kifejezetten a közgazdasági Ph.D-vel rendelkezők Amerikában amúgy igen népes tábora, e lap olvasói nem fogják igényelni, hogy a tudós cikkíró logikailag koherens modellel valószínűsítse, empirikus bizonyítékok citálásával alátámassza állításait. Egy közgazdasági szaklapban mindez nem volna nélkülözhető, s talán éppen ezért is ír ilyeneket Stiglitz a Vanity Fairben. Ott állításainak alátámasztására tökéletesen elegendő az, hogy ő Nobel-díjas. Amivel persze nincs is semmi baj, amiért kapta, azért meg is érdemelte. A termelékenység javulásából származó túltermeléstől szenvedő kapitalizmus elemzéséért aligha kapna.
