Az ELTE matematikus szakának elvégzése után az igen jónevű Massachusets Institute of Technology-n tanult tovább, és szerzett PhD. fokozatot immáron közgazdaságtanból. Péter 2001-ben hazaköltözött, azóta a Magyar Nemzeti Bankban és a Közép-Európai Egyetemen dolgozik, 2010 óta az MNB kutatási osztályának vezetője. Alapvetően akadémiai érdeklődésű kutatónak vallja magát, de szívesen publikál a szélesebb közvélemény számára is, főleg adózási kérdésekben. Régi kedves szerzőnk: két éve hozzászólt a Válság és makroökonómia vitához is.


- Sokféle adóváltoztatást éltünk meg mostanában. Látszanak-e már bármiféle tanulságok?

- Korai volna még mérleget vonni az utóbbi egy-két évről. A személyi jövedelemadó rendszerének átalakítása két típusú hatással jár. Vannak az elvileg rövid távon jelentkező fogyasztást ösztönző, azaz keresleti hatások, ezeket azonnal látnunk kellett volna. És vannak azok a kínálati, munkára ösztönző hatások, amelyek eleve csak hosszabb távon érhetnek be. Azt látjuk, hogy a keresletélénkítés nem nagyon jött be, a kínálati hatásokat azonban még korai volna megítélni. Azt azonban a mi szimulációs elemzéseink is alátámasztják, hogy a fokozódó bizonytalanság és a kockázati felárak emelkedése a kínálati hatásokat is könnyen semlegesítheti.

- Miért tart tovább a kínálati hatások beérése?

- Ha a magasan képzett, jól kereső munkavállalók jövedelemadója csökken, akkor ők többet akarnak dolgozni, vagyis a munkakínálatuk nő. Ez azonban még nem vezet automatikusan magasabb foglalkoztatáshoz, ahhoz ugyanis az is kell, hogy a munkakereslet is emelkedjen.

- Mitől fog nőni a munkakereslet?

- Az alacsonyabb jövedelemadó miatt megnövekedett munkakínálat első körben lenyomja a magas jövedelműek bérét, vagyis olcsóbb lesz őket foglalkoztatni. Ez azt jelenti, hogy az őket alkalmazó vállalatok profitja nő, ezért elkezdenek beruházni. A tőkeállomány fokozatos felépülésével párhuzamosan nő a munkakereslet is. Ahogy a termelő szektor bővül, úgy nő a foglalkoztatás. Vannak arra utaló jelek, hogy ezek a hatások számíthatnak. Idetelepült például több nagy autóipari cég, ami nyilván nem független attól, hogy a korábbinál olcsóbban jut jól képzett munkaerőhöz. Ma még korai volna megmondani, hogy ezek a mechanizmusok mennyit számítanak, mert ezek a kínálatoldali alkalmazkodások sokáig tartanak.

- Az is számíthat, hogy a személyi jövedelemadó csökkentését miből fizetjük. Elméletileg jó ötlet a forgalmi adó emelésével finanszírozott jövedelemadó-csökkentés?

- Igen. Egy ilyen átcsoportosítás legfontosabb elméleti hatása az, hogy megadóztatja a pénzügyi megtakarításokat. Azok, akik korábban félretettek, az áfa-emeléssel rosszabb helyzetbe kerülnek, mert már csak magasabb adókulcs mellett tudják elkölteni a pénzüket. A már felépült állományok megadóztatása pedig általában jó ötlet, mert azok, akik kárt szenvednek az adóemeléssel, már nem tudnak reagálni rá. Tehát ha a magasabb áfából egy munkát torzító adót csökkentünk, az elméletileg jó ötletnek tűnik.

- És a gyakorlatban?

- A való életben még egy csomó dolog számít. Szempont lehet, hogy beszedési hatékonyságban az áfa jobb, mint az szja. Nagy az adóelkerülés mindenhol, de a forgalmi típusú adóknál még mindig kevésbé, mint a jövedelmi típusúaknál. Számíthat, hogy az áfa-emelés az inaktívakat is bevonja a közteherviselésbe, míg az szja csak a foglalkoztatottakat érinti. Aztán van egy csomó elosztási kérdés is, de ezeket inkább társadalompolitikai szempontból érdemes megítélni. A valóságban sokkal több szempont van.

- Volt-e komoly háttérkutatás az adórendszerről?

- Scharle Ágotával, Kátay Gáborral és Váradi Balázzsal készítettünk egy hosszabb anyagot a magyar adórendszer hatékonyságáról. A parlamenti választások idejére terveztük, de csak az önkormányzati választásokra készült el. Döntően szekunder jellegű anyag volt, a már meglévő kutatások, nemzetközi és hazai tapasztalatok összegyűjtését tűztük ki célul, és azt, hogy alapvetően elemző, leíró megközelítéssel beszéljünk az adózásról.

- Mi hasznosult ebből az anyagból?

- Praktikusan talán nem sok, de a közbeszédben valamennyire hivatkozási alap lett.

- Milyen hazai kutatási eredményekre építettetek?

- Az én empirikus kutatásaim főleg a munkakínálati alkalmazkodásról szólnak, vagyis arról, hogy a munkakínálat hogyan reagál az adójellegű ösztönzőkre. A Bakos Péterrel és Benedek Dórával végzett kutatásunk tapasztalata az volt, hogy az ösztönzési, viselkedési hatások fontosak, nem elhanyagolható reakciókat találtunk főleg a magas jövedelműeknél az ún. intenzív határon. Vagyis alacsonyabb marginális adóterhelés mellett a már foglalkoztatottak jellemzően többet dolgoznak. Kiss Áron és Mosberger Pálma kutatása is megerősíti, hogy a magas jövedelműek reagálnak az adóösztönzőkre.

- Mi a helyzet az alacsony jövedelműekkel, akiknek éppenséggel nő az adóterhelésük?

- Vizsgálataink és az MNB-szemlében megjelent sokszerzős cikkünk alapján azt mondhatjuk, hogy az adójóváírás kivezetésének komoly foglalkoztatás-csökkentő hatása lehet. Sajnos ezt az OECD legfrissebb országtanulmánya is megerősíti.

- Mennyire tudnak az alkalmazott adóügyi kutatások beszivárogni a gazdaságpolitikai döntésekbe?

- A 2009-ben bevezetett adóreform előtt – az IMF tárgyalásokhoz kapcsolódóan - voltak egyeztetések a minisztériummal. Az eredmények közül például annak nagyon örültem, hogy nem vezették ki az adójóváírást. Aztán pár évvel később pedig eléggé elkeseredtem, hogy mégis.

- Min múlik, hogy mennyire tudtok hatni a konkrét döntésekre?

- Azt láttam, hogy a döntéshozó nagyon mást vár a szakértőtől, mint amit a szakértő leginkább szállítani tud. A döntéshozó ugyanis normatív üzenetet vár, és ideális esetben (tudományos értelemben) pozitív elemzést kap. Mi nagyon hangsúlyosan csak pozitív üzeneteket küldtünk el, tehát nem azt mondtuk meg, hogy mit kell csinálni, hanem csak azt, hogy ha ezt meg ezt csinálod, akkor mire számíthatsz. Az értékválasztás a döntéshozó, a politika területe, a szakértő feladata pedig az, hogy az adott célok felé mutató javaslatok hatásait és lehetséges mellékhatásait feltárja. Ha ugyanazt a célt kevesebb kockázattal, mellékhatással is el lehet érni, az egy jobb, hatékonyabb út. Ez talán egy idehaza szokatlan, másféle szakértői szerepfelfogást is jelentett – amihez nagyon hiányzott valamiféle tolmács vagy közvetítő, aki a kétféle szemléletet át tudta volna hidalni.

- Nyilván az is nehezítette a helyzetet, hogy a kormányzat szerint szokatlan helyzetben nem szokványos eszközökhöz kell nyúlni. Talán ezekről a nem ortodox eszközökről kevésbé voltak kész elemzések.

- Szerintem semmi baj nincs azzal, ha egy kormány új dolgokkal próbálkozik. Már csak azért sem, mert 2010-re az alacsonyan függő reformgyümölcsöket a Bajnai-kormány már leszakította. Előfordul, hogy ilyenkor a nem szokványos lépéseket is mérlegelik, és ezek tényleg nincsenek benne a tankönyvekben. Azonban ha maguk az intézkedések nem is, de a módszerek, amelyekkel az intézkedéseket elemezni lehet, azok igenis benne vannak a tankönyvekben. Ilyen értelemben hiba volt kidobni a tankönyveket.

- Adóügyekkel, fiskális kérdésekkel foglalkozó kurzust tanítasz a CEU-n. Találkozol-e az óráidon olyanokkal, akik a praktikus döntésekhez is közel vannak?

- A régi Pénzügyminisztériumból gyakran feltűntek emberek, az egykori kutatási-modellezési osztályról többen is jártak, később meg a Költségvetési Tanácsból is.

- Mennyire könnyen adaptálható a gyakorlatban a közösségi gazdaságtan elmélete?

- A közösségi gazdaságtan elméletének modern, a 90-es évek közepétől induló irányzata nagyon gyakorlatias tudomány. Vannak benne persze bonyolult, dinamikus optimalizálásra épülő eredmények is, de a fő kérdések eléggé praktikusak. A közösségi gazdaságtanban azt akarjuk megérteni, hogy mik a konkrét gazdaságpolitikai döntések szempontjából a kulcs összetevők, a legfontosabb mechanizmusok, amelyek eldöntik, hogy valami a gyakorlatban működik-e.

- Mondanál egy példát?

- Az optimális lineáris jövedelemadóról szóló elmélet egyik eredménye az, hogy az adókulcs nagysága a jövedelemmel súlyozott munkakínálati rugalmasság reciprokával arányos. Ez így nyilván túl absztrakt ahhoz, hogy konkrét ajánlás legyen belőle. Nem is ez a lényege, hanem az, hogy két fontos tanulságra hívja fel a figyelmet, amire az egykulcsos adórendszer kialakításakor figyelni kell. Az egyik az, hogy a munkakínálati rugalmasság fontos, vagyis akkor jó, ha az egykulcsos rendszer jól tudja ösztönözni azokat, akik haszonélvezői lesznek. A másik az, hogy elméleti alapon a jövedelemmel súlyozott rugalmasság számít, vagyis a magas jövedelműek kínálati rugalmassága többet számít. Összességében tehát az elmélet azt mondja, hogy annál alacsonyabbra érdemes venni a jövedelemadó egyetlen kulcsát, minél inkább hiszünk a magas jövedelműek, magasan képzettek erős kínálati alkalmazkodásában. Ebből a példából látszik, hogy az elmélet igenis nyújt fogódzót a konkrét adópolitikai lépésekhez.

- Adópolitikai kérdésekben gyakran szerepelsz nem csak a szűk szakmának szóló anyagokkal is. Mit gondolsz, mennyire sikerült formálni a közbeszédet?

- Nagyon lassan mennek át az üzenetek, de vannak sikereink. A közgazdaságtanban alapvető a marginális és az átlagos adókulcs közti különbség. A marginális adókulcs az, ami az utolsó egységnyi jövedelmünket terheli, az átlagos meg az, amit átlagosan az összes megkeresett jövedelmünk után fizetünk. Belátható, hogy az intenzív határon (tehát abban a döntésben, hogy mennyit dolgozzunk) a marginális kulcs határozza meg a helyettesítési hatást, míg az átlagos kulcs a jövedelemhatást. Ha a marginális kulcsom emelkedik, akkor kevesebb túlórát akarok vállalni, mert abból kevesebb többletjövedelmem származik. Ha azonban az átlagos kulcsom emelkedik, akkor valószínűleg többet, hiszen csökkent a rendelkezésre álló jövedelmem, vagyis „szegényebb lettem”. Az extenzív határon (tehát hogy dolgozzunk-e egyáltalán), szintén az átlagos kulcs számít. Ezekkel a gondolatokkal azért néha már lehet találkozni a közbeszédben is. Vagy azzal, hogy az adóváltozásnak helyettesítési és jövedelmi hatása is van. Ha lassan is megy, ezeket azért sikernek gondolom.

- Térjünk át a monetáris politikára. Könnyebb-e a tudománynak a jegybankokba beszivárognia?

- Igen. Azt hiszem, a világon mindenhol, nálunk is. A válság előtt erős volt a szakmai konszenzus, hogy melyek a fő transzmissziós csatornák, mik a legfontosabb mechanizmusok, amelyeken keresztül a monetáris politikai hatással van a gazdaságra, és a használt keretek az akadémiai eredményekből jöttek.

- Mennyire dőlt meg ez az alapmodell a válságban?

- Némiképp biztosan. Közhely, hogy a főáram alulbecsülte a pénzügyi szektor jelentőségét. Ez azonban csak részben igaz, volt ugyanis egy csomó próbálkozás, egy csomóféle modell, csak nem jöttek ki belőlük nagy hatások. Így aztán sokan megnyugodtak, hogy tulajdonképpen nem számít olyan sokat, hogy berakjuk-e a pénzügyi szektort, vagy sem. A válság ráébresztette a szakmát, hogy muszáj máshogy nekiállni, és jobban közelíteni a két irányt.

- A két évvel ezelőtti makrovitában nem számítottál nagy fordulatra a makroökonómiában. Mi történt azóta?

- Sokkal több lett az olyan cikk, amely ötvözi a makrót és a pénzügyet. Ugyanakkor élesen vetődik fel a szakmában, hogy merre is kell tovább menni. Az Európai Központi Bank által kezdeményezett makroprudenciális kutatóhálózatban például élénk polémia alakult ki arról, hogy a pénzügyi szektort hogyan kell a modelljeinkben kezelni. A legtöbb ország jegybankja amellett érvelt, hogy a pénzügyi súrlódásokkal kiegészített dinamikus-sztochasztikus (DSGE) modellek felé kell menni, vagyis olyan modelleket kell építeni, amelyek az alapmechanizmusokat gyakorlatilag változatlanul hagyják, és amelyekben a pénzügyi szektor csak némi homokot szór a gépezetbe. Az EKB ezzel szemben olyan modellkeretet szeretett volna, amelyben a bankrendszer sokkal szervesebb része a modellnek, a nemlinearitások meg tudnak jelenni, és amelyben a pénzügyi egyensúlytalanságok felépülése, majd a lufi kipukkanása is endogén módon megjelenik. Ebben a keretben a pénzügyi szektor nem csak egy súrlódás, hanem időnként átveszi a főszerepet.

- A világ aztán mégiscsak inkább az előbbi, óvatosabb irányba indult.

- A nemlineáris pénzügyi szektoros modellek elég nehezek. De azért a pénzügyi súrlódásos irányban is született egy-két jó „válságmodell”. Christiano-Motto-Rostagno modellje például már sokkal gazdagabb, mint a pénzügyi frikciók korai modelljei, és egy továbbfejlesztett változata már alkalmas arra is, hogy értelmezni lehessen benne a válság előtti és a válságbeli monetáris politikai döntéseket. Egy ilyen modellkeret már alkalmas arra, hogy a válságban megfigyelt jelenségeket megragadja. Maga a válság ugyan még exogén sokként jelenik meg a modellben, de a továbbterjedése már a modellbeli mechanizmusokkal magyarázott endogén folyamat, és lehet benne normatív vizsgálatokat végezni.

- Továbbra is úgy látod tehát, hogy nem kell radikálisan új modellkeret?

- Inkább csak azt mondanám, hogy a mostani modellek már egészen érdekesek. A cél persze az volna, hogy a válság ne sokk legyen, és ez még ezekben a modellekben nincs benne.

- Olyan modell is van már, amiben igen?

- Igen, nekem nagyon tetszik például Mendoza modellje. Ebben a tőkebeáramlás hirtelen leállása (sudden stop) endogén módon alakul ki. Úgy működik, hogy a pozitív sokkok hatására megnő a tőkeáttétel a gazdaságban, és ha utána rossz sokkok jönnek, akkor a felépült tőkeáttétel mellett leáll a további tőkebeáramlás. A modell egyik tanulsága, hogy nem mindig lesz baj, időnként a jó időszakok után meg is úszhatjuk, de ha nagy nyitott pozícióink épülnek fel, akkor az hajlamosít a bajra.

- Beépíthetőek ezek a mechanizmusok a jegybanki alapmodellekbe is?

- Egyelőre nehezen, mert technikailag nagyon hamar kezelhetetlenné válnak, és nagyon nehéz operacionalizálni őket. Idővel talán.

- Az MNB-ben a kutatási osztályt vezeted. Mi a szerepe egy alapvetően akadémiai irányultságú osztálynak a nemzeti bankban?

- Minden jegybankban van valamiféle kutatás, és kis túlzással, ahány jegybank, annyi modell. Az egyik szélsőséges példa az EKB, ahol a kutatás külön szervezeti egység, erős akadémiai felhatalmazással és folyamatos küldetésválsággal. A kutatók állandó küzdelmet folytatnak, hogy mi is az ő a hozzáadott értékük a szervezeten belül. Egy nagy szervezet elbírja persze, ha ez a hozzáadott érték nem nagyon kézzelfogható, de kétségkívül van benne feszültség. A másik szélső példa az angol nemzeti bank (BOE), ahol minden területen van egy kis kutatási csapat. Előnye, hogy a monetáris politikai gondolkodásnak sok pontján jelenik meg az analitikusabb, strukturáltabb gondolkodás, sok helyen jelen vannak azok a komolyabban képzett emberek, akik a bonyolult gondolatmeneteket hamarabb átlátják, jobban adaptálják az elméleti tanulságokat, és ez a döntéshozatal szempontjából nagyon jó. A kutatók szempontjából meg persze kevésbé, jóval kevesebb a kutatási output, mint amennyi egy ilyen potenciállal rendelkező csapattal lehetne, ami a motivációra elég negatívan hat. Aztán van sokféle köztes megoldás.

- Nálunk melyik modell van?

- Az EKB-hoz hasonló pozícióból indulunk, azaz alapvetően akadémiai kutatásokat végzünk, és kevéssé kapcsolódunk a döntéshozatalhoz. A jegybank többi része kicsit úgy tekint ránk, mint bokrétára a kalapon, hogy van néhány jól képzett ember, akik publikálnak és konferenciákra járnak, ami hoz némi presztízst a szervezetnek, de viszonylag kevéssé próbálnak minket bevonni a napi feladatokba és döntésekbe. Próbálunk mozogni az angol modell irányába, és kicsit behálózni a szervezetet. Kutatási partnerségeket alakítottunk ki az egyes területekkel, és rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a döntéseket közvetlenebbül támogató csapatokkal. Nekünk is fontos lecke, hogy közel kell lenni hozzájuk, és tudni kell, hogy mik a problémáik. Drámai váltásra azért nem számítok, mert az erőszakos irányításban nem hiszek, a belső motiváció hamar elveszik, ha a kutatókat nagyon irányítani kezdik.

- Hangsúlyosan világlátott, ha tetszik: nyugatos ember vagy. Hogyan éled meg a hazai szakmai közéletet?

- Amikor 2001-ben hazajöttem, úgy éreztem magam, mint a viccbeli autós, amikor azt látja, hogy mindenki szembejön az autópályán. A nemzetközi akadémiai világban az angolszász, kvantitatív-analitikus megközelítés az elterjedt, míg itthon ez sokkal kevésbé volt így. Volt néhány hozzám hasonlóan külföldön tanult ember, aki markánsan azt gondolta, hogy a nemzetközi kapcsolódás és aspiráció alapvető, de nagyon kevesen voltunk, és erős ellenszélben működhettünk. Azóta a helyzet nagyon sokat javult. Vannak biztató jelek, például az MKE éves konferenciáján évente ötven, alapvetően ebben az angolszász szellemben készült anyag megvitatódik, és vagy százan meg is hallgatják őket. Ugyanakkor a hazai akadémiai életben az előrejutáshoz nem feltétlenül kell tudni a főáram közgazdaságtanát, úgyhogy vélhetően mindig is kisebbségben leszünk.

- Mire gondolsz pontosan, amikor főáramról vagy angolszász típusú közgazdaságtanról beszélsz? A formalizmus, a matematika használata számít?

- A sok formalizmus önmagában nem elég. Vannak differenciáltopológiát alkalmazó nagyon bonyolult modellek vagy végtelen időhorizonton játszott ismételt játékok, amelyek rengeteg matematikát használnak, mégsem ezek testesítik meg azt a hagyományt, amit én is magaménak vallok. Inkább azt mondanám, hogy az angolszász közgazdaságtanban alapvetően az alkalmazás mozgatja az elméletalkotást. Kézdi Gábor szellemes mondásával van az elméleti elmélet, vagyis az elmélet, amit nem értünk, és van az alkalmazott elmélet, ami elmélet, és mégis értjük. Számomra az alkalmazottság fontos jellemzője ennek az irányzatnak.

- Származik-e az országnak kára abból, hogy ennek a szemléletnek nem sikerült igazán áttörnie?

- Nem tudjuk biztosan. A hazai akadémiai szektor egy része mindig is erősen kételkedett a kvantitatív-analitikus megközelítés hasznosságában. Kétségtelen, hogy a válság ezt felerősítette, hiszen a világban máshol is megkérdőjeleződött a hagyományos, főárambeli (itthon gyakran neoliberálisnak csúfolt) közgazdaságtan. Ez azért legalább tudat alatt hozzájárulhatott ahhoz, hogy mindenféle esettanulmány, háttérkutatás nélkül születtek intézkedések. Rossz kép alakult ki a szakértésről úgy általában, és ennek vélhetően szerepe lehetett a nem ortodox intézkedések elburjánzásában is.

- Abban az intézményban tanultad a szakmát, amely a sok Nobel-díjas mellett a világ vezető gazdaságpolitikai döntéshozóinak (Mario Draghinak vagy Ben Bernankénak) is alma matere volt. Mire nevelt az MIT?

- Az MIT eleve ún. sósvízi iskola, vagyis a piacba vetett hit itt valamivel gyengébb, az itteniek szerint a kormányzati beavatkozás bizonyos határok között hasznos lehet. Ez a szemlélet nyilván segíti a későbbi gazdaságpolitikai döntéshozókat. De ezen túl is van egy MIT-stílus; legalábbis az ottaniak erősen hisznek benne. Azt szokták mondani, hogy ez az irányzat erősen kérdésorientált, vagyis abban hisz, hogy akkor találunk jó kutatási témát, ha nyitott szemmel járunk a világban, és nem az irodalom felől közelítünk. Az is jellemző, hogy az MIT-sek erősen az intuícióra építő modelleket használnak, tehát önmagában nem cél az erős formalizmus. Ezért egyébként sokan kritizálják is őket, mondván, hogy a végén mindig az derül ki, hogy több formalizmus kell.

- A szakmai szempontokon túl is jó volt ott tanulni?

- Erős hagyomány az is, hogy valóban nyitott a professzorok ajtaja a hallgatók előtt. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy az MIT-n elég szűk a közgazdasági alapképzés, kevés az undergrad diák. De az ottani professzorok tényleg nagyon nyitottak, mindig elérhetőek, és nagyon komolyan veszik azt, hogy az egyik fő feladatuk az, hogy meghallgassák, irányítsák a doktoranduszokat, működjenek együtt velük mindenben, és ez tartós nyomot hagyott bennem is.