A bankrendszer a magántulajdonon alapuló piacgazdaság nélkülözhetetlen intézménye. Rajta keresztül áramlik a tőke keletkezésének vagy felszabadulásának helyéről oda, ahol a felhasználóknak szükségük van rá, s a tőkepiac mechanizmusa gondoskodik arról, hogy a forrásokhoz azok jussanak hozzá, akiknél a legjobban hasznosulnak, lévén ők lesznek hajlandóak a legtöbbet fizetni értük. Nem véletlen, hogy a kommunista mozgalom a kapitalizmus felszámolását éppen a bankok államosításával kezdte, hiszen a központi tervezésű szocialista gazdaság éppen a tőkevagyon elosztását óhajtotta a legkevésbé magántulajdonosok piaci döntésére bízni. Aki azonban az egyre szélesebb körben hangoztatott bankállamosítási javaslatok hallatán a szocializmus valamifajta újraéledésére gondol, az nagyon téved.

 

A mostani világgazdasági válság a pénzügyi közvetítő intézmények megroppanásával, a közvetítés csatornáinak összeomlásával kezdődött, és   hitelezés újraindítása, normális mederbe terelése nélkül nem is oldható meg. Ez a felismerés tükröződik azokban a bankmentő csomagokban, amelyeket egyre-másra léptetnek életbe a világ legkülönbözőbb országaiban. A csomagok megtervezése azonban igen nehéz feladat. Ami közügy, az ugyanis nem egyes bankok mint üzleti vállalkozások, hanem a pénzügyi közvetítés mint intézményrendszer megmentése. Mivel a források közvetítését konkrét intézmények végzik, az adófizetői segítség címzettjei csak konkrét bankok lehetnek, nem pedig a rendszer úgy általában. És itt jön a nehézség.

 

Az összeomlás korábban meghozott, utólag rossznak bizonyult üzleti döntések tömege és ezek kumulatív egymásra hatása miatt következett be. A rossz itt valami teljesen általános dolgot jelent, minden olyan döntést így minősítünk, amely nem hozta meg azt a gyümölcsöt, amit előzetesen vártak tőle, függetlenül attól, hogy ez miért történt – a döntéshozó hibájából-e, avagy a körülmények előre nem látható megváltozása miatt. A kapitalizmus már csak olyan, hogy a rossz üzleti döntések következményeként jelentkező veszteséget a vállalkozás tulajdonosainak kell lenyelniük, ennyivel csökken a vagyonuk. Ez lehet számukra fájdalmas, de normális körülmények között nincs más választásuk. Ugyanez történik a bankokkal is, bygones are bygones, az utólagosan hibásnak bizonyult befektetéseiket, rossz követeléseiket le kell írniuk. Veszteségeik tükröződnek is a cég értékének megváltozásában, lásd a bankrészvények árának meredek tőzsdei zuhanását. A bank ugyan túlnyomórészt mások pénzét kölcsönzi ki, de hitelnyújtási képessége a saját tőkéjétől is függ, ezért a banktőkét ért veszteségek hozzájárulnak a hitelezési csatornák bedugulásához.

 

Ennek ellenére a bankmentő csomagoknak egyáltalán nem célja a bankok tulajdonosait, részvényeseit ért veszteségek megtérítése. Ami a kapitalizmushoz kell, az a hitelcsatorna működése, egyes tőkések mégoly nagy vesztesége is a köz oldaláról szemlélve érdektelen.

A bank azonban nem közintézmény, hanem üzleti vállalkozás, a menedzsment minden egyes döntésének elsősorban a tulajdonosok érdekeit kell szem előtt tartania. A bank és a csomagot nyújtó állam érdekei közösek a hitelcsatorna felélesztésében, hiszen ez a tulajdonosokat is megóvja a további veszteségektől, és a bizalom visszatérése feltétlenül szükséges a pénzügyi vállalatok piaci értékének helyreállásához. A múlt döntéseinek eredményeképp keletkezett veszteségek legalább részleges kompenzálása a köznek nem érdeke, a bankmenedzsmentnek viszont igen. Miután a bank csomaggal együtt is üzleti döntések tömegét hajtja végre, nagyon nehéz, kívülről szinte lehetetlen a sokféle döntés egyik és másik érdekre való hatását szétválogatni, és azt elérni, hogy azok a szempontok, amelyek csak a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ne terheljék az adófizetők bukszáját. 

 

A probléma sarkos kezelésére a szaksajtó beszámolói szerint eddig két javaslat született. Az egyik Paul Romeré, aki szerint az államnak nem a régi és rossz bankokba kéne önteni a pénzt, hanem az erre szánt forrásokból teljesen új bankokat kellene alapítania, s hagynia, hogy a többiek közül az, amelyik nem bírja, elbukjon. Az új bankokat nem terhelné a régi bűnök átka, a régiekkel szemben bizalmatlan kuncsaftok viszonylag hamar átáramlanának hozzájuk, és a válság elmúltával értékesíteni lehetne őket.

 

A másik megoldás a sokakban viszolygást, másokban reményt keltő államosítás. Az állam vásárolja ki a tulajdonosokat – a mai helyzetben ez nem kerülne annyira sokba, hiszen a piac is gyanakszik arra, hogy melyek az igazán rossz bankok, lásd megint a részvényárakat – zavarja el a vezetőket, és ültesse a helyükbe a saját embereit. A régi tulajdonosok kompenzációja ebben az esetben is elkerülhető, és a válság elmúltával megint csak egészséges bankokat lehet visszaadni a piacnak. A szocializmus bevezetéséről egyik javaslatban sem esik egy szó sem.