Válság idején állítólag kevesebb a válás, a családok jobban összetartanak. Közgazdasági nézeteltérésből, nyilvános sértegetésből, szakmai konfliktusból azonban mintha több volna. Gonosz, szűklátókörű, korlátolt, rosszindulatú – vágják egymáshoz nagytekintélyű elitegyetemek elegáns lakói. Valljuk be, tényleg sok a kellemetlen kérdés. A legkellemetlenebbek, legalábbis minket leginkább foglalkoztatóak arról szólnak, hogy mi a szakma felelőssége. Tehetünk a válságról? Ha igen, akkor miért hagytuk, hogy így legyen? Hogyan érhetett minket ilyen felkészületlenül a válság? Gőgösen elbizakodottak voltunk, és rossz tanácsokat adtunk? Mégsem sikerült eljutnunk a természettudományok bizonyosságáig? Miért sírunk vissza hirtelen olyan ötleteket, amelyeket néhány éve mindörökre meghaladottnak és kínosan maradinak tartottunk?

Többes szám első személyben kérdezünk, bár öntelt illúzió volna azt gondolni, hogy személyes szerepünk lehet az elméleti közgazdaságtan frontvonalának formálásában vagy a gazdaságpolitika tanácsadás világszintű divatjának alakulásában. Azért vagyunk mégis mi a felelősök, mert közgazdászként választott szakmánkról gondolkodunk. Akiket ebben a vitában megszólítunk, azok mind mi vagyunk, a vád és a védelem részéről is: közgazdászok, elsősorban a makroközgazdászok. Elméletiek vagy gazdaságpolitikai tanácsadók, akik tudják, értik és művelik a szakmát.
 
A vádlott tehát mi vagyunk, a vádpont pedig az, ahogy és amit a tudomány mai állása szerint létrehoztunk. Az a modellezési irányzat, amelynek csúcsa Michael Woodford korszakos monográfiájában megénekelt újkeynesi modell, ami az elmúlt évtizedben a makroökonómiai elemzés uralkodó eszközévé vált. A modell uralta az akadémiai diskurzust, a makroközgazdászok előszeretettel látták új szintézisnek, a sok kitérővel tarkított eszmetörténetük megnyugtató lezárásának. Letarolta a gazdaságpolitikai alkalmazásokat is, minden valamirevaló központi bank tartott belőle, a nemzetközi intézmények ebben kommunikáltak, és erre tanították a frontvonaltól távoli perifériát.

Felkért hozzászólóinkhoz a következő kérdésekkel fordultunk.
 
1. Az első kérdéskör egészen messziről indít: mit nyertünk és veszítettünk a következetes elméleti alapozással, a nagyon absztrakt struktúrával, az elvi szigorral – azzal, hogy kizárólag zárt logikai modellekben gondolkodunk, hogy szalonképtelenné tettük a heurisztikát, a megérzést, a metaforát.
2. A második kérdésünk a modellkeret konkrét feltevéseiről szól, arról, hogy mennyire ártatlanok, mennyire valószerűek és mennyiben korlátozzák a modellek érvényességét, célszerű-e elfogadnunk őket vagy érdemes-e kidobnunk az elméleteket, ha a mögöttes feltevések látványosan megcáfolódnak.
3. A harmadik pedig az alkalmazók szempontjait firtatja: miért válhatott a modellkeret átütően sikeressé, és vajon mennyiben voltunk tisztában alkalmazásuk korlátaival, felelősek vagyunk-e azért, hogy nem nagyon hangsúlyoztuk modelljeink érvényességi tartományát (vagyis: úgy tettünk, mintha korlátlanul érvényesek volnának).

A három kérdéshez gondolatébresztőket is készítettünk. A makroökonómiában kevésbé elmélyült olvasóinknak azt ajánljuk, hogy rágják végig magukat a fenti három kérdéshez írt felvezető (az elmélet szerepéről, a feltevésekről és az alkalmazásról szóló) posztokon. Sokféle hivatkozást idézünk bennük, meghatározzuk az alapfogalmakat és igyekszünk alapot teremteni a hozzászólók mélyebb érveinek. Jó olvasást, kellemes önmarcangolást!