Bizony, bizony, a minneapolisi Fed-elnök is megerősíti, amit blogunk makrovitájából mi is leszűrtünk: nincs igazi sósvízi-édesvízi megosztottság a modern makroökonómiában. (Csak mi érezzük úgy, hogy azok, akiket kapásból édesvízinek sorolnánk be, tagadják, hogy értelmes a kategória, az meg, akit simán lesósvíziznénk, szeret tetszelegni benne?) Minneapolisból mindenesetre úgy látszik, hogy az igazi konfliktus nem a piacpártiak és az állami beavatkozást sürgetők (vagy ha tetszik: a hayekisták és a keynesiták) között van, ezeket a bombasztikus törésvonalakat hagyjuk meg a laikus publicistáknak és a, hm, közéleti blogoknak. Vagy a rappereknek.

A küzdelem gép és ember között zajlik, a modellezési megoldások közötti választások sokkal inkább függnek a számítástechnikai kapacitásoktól, technikai feltételektől, mint bármiféle ideológiától. Kocherlakota értelmezésében az is csak a technológián múlt, hogy pont az állami beavatkozás fölöslegességét hirdető ciklusmodellek váltak először a modern makroökonómia kanonikus eszközévé; egyszerűen könnyebb kezelni olyan modelleket, amelyekben belátható, hogy a társadalmi tervező problémájának megoldása egybeesik a decentralizált piaci allokációval. Az édesvíziek megnyerték a módszertant, azt, hogy a makromodelleknek a gazdasági ciklusok reálmodelljének struktúráját illik követnie. A sósvíziek pedig azt, hogy mi mindennel telik meg a modellstruktúra: megannyi súrlódással, amelyek mind-mind éket vernek a társadalmi optimum és a decentralizált piaci megoldás közé, vagyis teret engednek a gazdaságpolitika jobbító szándékának. Sós is, édes is. Vagy se íze, se bűze?

Amit Kocherlakota igazán hiányol a gazdaságpolitikai döntések hátteréül szolgáló modellekből, az a szereplők heterogenitásának megjelenítése. (Jegyezzük meg, kihagyásuk megint csak a technikai korlátokon múlik.) Az átlag, a reprezentatív szereplő sokmindenre jó, de speciel a válságban - szerinte - nem igazán hasznos koncepció. Az emberi szenvedés mértékét nem az írja le a legjobban, hogy mennyivel esett vissza a GDP (vagyis az átlagos jövedelem), hanem hogy hányan veszítettek nagyon sokat. Így a munkanélküliség alakulása jobb mércéje annak, hogy mekkora bajban vagyunk. Akkor mit is kell gondolnunk a munkahelyteremtés nélküli kilábalásról?