Világi Balázs a barcelonai Universitat Autonomán szerzett doktori fokozatot 2005-ben. A Magyar Nemzeti Bank vezető kutatója a pénzügyi stabilitással foglalkozó főosztályon. Korábban többek között az MNB sztochasztikus, dinamikus, általános egyensúlyi (DSGE) modellének kidolgozója, társszerzője. Szakkollégiumi kurzusokon, illetve egy rövid kitérő erejéig a Corvinus egyetemen sokan az ő jegyzeteiből tanulták a modern makroökonómiai modellezés alapjait.

A vitaindító egyben letölthető innen.

Bevezetés

Az 1970-es, 80-as években módszertani forradalom zajlott a makroökonómiában, az ennek hatására kifejlesztett dinamikus, strukturális modellek pedig napjainkra egyeduralkodóvá váltak a szakterületen. Ugyanakkor a 2007 óta tartó gazdasági válság váratlanul érte a főáram makroökonómiáját, ennek kapcsán pedig felerősödtek az ellene irányuló kritikák.

A kritikusok szerint a mainstream makroökonómia abszurd feltevésekre épülő, a matematikai technikát öncélúan használó empirikusan irreleváns modellekre épül. Ezzel szemben az irányzat hívei azzal érvelnek, hogy bár léteznek olyan egyszerűbb gyakran minden közgazdasági megfontolást nélkülöző modellek, amik jobban illeszkednek az aggregált makroökonómiai idősorokra, mint a főáram szofisztikált strukturális modelljei, de nem ez a fő cél. Ugyanis ezeknek a strukturális modellek az a célja, hogy olyan közgazdasági magyarázatokat szolgáljon a makroökonómiai jelenségekre, ami az egyes mikroökonómiai szintű gazdasági szereplők viselkedésére vezethető vissza. A főáram művelői szerint bár lehet, hogy ez a modellezési stratégia rövidtávon kevéssé tűnik gyümölcsözőnek, mint a szimplább, a magyarázatokra kevésbé fókuszáló modellek, de hosszabb távon ezek a főárami modellek az aggregált adatokhoz való illeszkedés szempontjából is jobbak lesznek. Ahogy Kónya István fogalmazott ezen a blogon Thomas Sargentet méltató írásában: „A vonatok eleinte lassabbak voltak, mint egy vágtató lovas. Használjunk tehát lovas futárt ameddig muszáj, de ne gondoljuk azt, hogy ennél gyorsabb vonataink soha nem is lesznek".

A fent vázolt modellezési stratégiával és az azt illusztráló műszaki fejlesztési hasonlattal elviekben magam is egyetértek. De egy ilyen stratégia sikerének az a titka – továbbra is a műszaki hasonlatnál maradva –, hogy a fejlesztendő terméket időről időre szigorú teszteknek vessék alá, hogy kiderüljön nem zsákutca-e az adott fejlesztési irány. Ha a tesztek alapján kiderül, hogy az fejlesztési koncepció nem ígéretes, akkor új irányokat keresnek a hibás elképzelés helyett.

A modern dinamikus makroökonómiai modelleket lassan negyven éve kezdték fejleszteni, ennyi idő után indokolt, hogy ezeket is szigorú vizsgálatnak vessük alá. Valóban ígéretesek-e, és valóban számíthatunk-e rá, hogy egy napon valóban „gyorsabbak" lesznek a „lovaknál"?

A teszt pedig nem lehet más, mint a modellek empirikus teljesítménye, még ha azt esetükben másképpen érdemes mérni, mint az aggregált adatokhoz való egyszerű illeszkedéssel, amint azt a következő részben kifejtem. Remélem, hogy a modern dinamikus makroökonómia empirikus teljesítményének a soron következő értékelésével hozzájárulok ahhoz, hogy a főáramú makroökonómiáról folytatott indulatos, gyakran süketek párbeszédére hasonlító viták – legalább a hazai tudományos közéletben – átalakuljanak egy racionálisabb, higgadt érvelésen alapuló tudományos diskurzussá.

Az elemezés megkezdése előtt fontos még tisztázni, hogy ebben az írásban kizárólag a konjunktúraciklusokra (business cycle) fókuszáló modellekkel foglalkozom, konkrétan az 1980-as években kifejlesztett reál konjunktúra ciklus (real business cycle, RBC) és az 1990-es évek végétől népszerűvé vált dinamikus, sztochasztikus általános egyensúlyi (dynamic stochastic general equilibriumm, DSGE) modellek lesznek a vizsgálat tárgyai. Más fontos területek, például a hosszútávú növekedést elemző modellektől eltekintek.

A vitaindító hossza miatt nem került fel teljes terjedelmében a blogra. Teljes szövege letölthető innen, érdemes kattintani.