Egy a jelszónk: a növekedés. Ez most Európa Szent Grálja, ezzel a szóval az ajakán vonul az újonnan megválasztott francia elnök Németországba, ez teheti a válság során megnőtt adósságterheket megint elviselhetővé, ez mentheti meg az eurót anélkül, hogy meg kellene változtatni az egész alig változtatható EU-intézményrendszert megint. Ha a szélső zöldeket kihagyjuk, a célban nincs is vita: bármely ég néz le rája, Lisszabontól Tallinig a gyarapodást és a belőle fakadó munkahelyeket akarja szocdem és kereszténydemokrata, liberális és pártonkívüli centrista egyaránt.
De mitől nő a gazdaság? És mi köze van ennek a közjegyzők és taxik szabályozásához?
Az első kérdésről tudunk ezt-azt: a jó intézményekkel, különösen világos, bíróságon gyorsan és olcsón kikényszeríthető tulajdonjogokkal megtámogatott és kordában tartott kapitalizmus, a technológiai fejlődés, az olcsó tőke és a képzett munkaerő, a rendezett közpénzügyek és az alacsony infláció a nyerő, bár a végső, teljes választ annyira nem tudja még a közgazdaságtan, hogy kénytelen külön szubdiszciplínának foglalkoznia vele (a növekedéselmélet).
Akkor viszont, ha növekedést akar egy kormány, méghozzá úgy, hogy elvből vagy kényszerűségből lemond azokról az eszközökről, amelyek a jövő felélése árán, hitelből bikáznák meg a gazdaságot (bár Keynesiánusok szerint az is jó ötlet lehet), pontosan mi is a teendő? Az egyszerűség kedvéért tekintsünk most el a kívánatos intézkedések vonzerejét a politikusok számára gyakran csökkentő népszerűség-romboló hatásaitól! Mit is kell csinálni, ha ragaszkodunk a tankönyvekhez, ha betartjuk az ortodoxiát? Ezt a feladatot adta fel magának Mario Monti, a volt EU-biztos független gazdaságmentő kormánya Olaszországban.
A választ, úgy tűnik, Monti az egyes piacok működésével foglalkozó mikroökonómiából és a politika logikáját feltáró közösségi választások elméletéből Mancur Olson által összerakott keret alapján (The Rise and Decline of Nations, 1982 /csak részlegesen olvasható az interneten/) vezette le. Eszerint, ha háború, szétválás, összeolvadás fel nem ráz és szét nem zilál egy fejlett országot, a meglevő hasznok szétosztásáról szóló, idővel szaporodó, a versenyt korlátozó politikai alkuk: kartellek, belépési korlátok, a változást nehezítő, a befolyásos szereplőket helyzetbe hozó és helyzetben tartó, elkényelmesítő részszabályok teszik idővel egyre nehezebbé a növekedéshez szükséges változásokat. Ezek között a változások között a legfontosabb az a fájdalmas folyamat, amikor a tőkét kivonják tulajdonosai a kevésbé hatékony befektetésekből és az új, hatékonyabb iparágakba, vállalatokba fektetik, amit a munkaerőnek is követnie kell. Demokráciákban idővel elosztási alkuk szklerózisa lesz úrrá a növekedésbarát szabad verseny felett.
Monti tehát nekifutott, hogy rendet vágjon azokon az olasz részpiacokon, ahol az állam által fenntartott kartellek és minden közgazdásznak nyilvánvalóan hatékonyságromboló belépési korlátok védték a változásban ellenérdekelt szereplőket, és a szabadverseny ortodox rendjét hozza vissza. Igyekszik rugalmasabbá tenni a munkapiacot (ez az eufémizmus leginkább azt jelenti: legyen könnyebb kirúgni a munkavállalókat), és gyengíteni azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák a versenyt és magasan tartják az árakat a legkülönbözőbb piacokon a patikáktól a közjegyzői szolgáltatásokig. Szimbolikussá vált terepe a reformoknak az agyon-szabályozott, ezért drága taxi-piac deregulálásának kísérlete.
Monti könnyen elbukhat, de legalább világos, mit, miért csinál. Ezért jó összehasonlítási alapot nyújt az Orbán-kormány növekedés-élénkítő intézkedéseinek megítéléséhez.
A kétharmaddal a választási csata szabályait is átírni képes, a média nagy részét is kontrolláló magyar kormánynak nagyobb a mozgástere, mint az államcsőd hideg leheletétől megriadt, de tőle idegen pártok parlamenti szavazataitól függő Montinak. A gazdaságpolitikai cél is közös: a növekedés. Mégis, Montiéhoz képest az egyes részpiacokat érintő magyar reformintézkedések zavarba ejtően összevisszának tűnnek. Egy csokornyi az elmúlt két évnek a gazdasági növekedést érintő, részpiacokat szabályzó hazai intézkedésekből:
- a második fidesz-kormány visszacsinálta a Gyurcsány-kormány versenyt indukáló patikareformjainak zömét (-).
- Nagy svunggal adminisztratív tehercsökkentő programot hirdettek meg (+),
- de közben kiszámíthatatlanabbá, változékonyabbá vált az adózási környezet (-).
- A munka törvénykönyve rugalmasabbá tette a már korábban is viszonylag rugalmasnak tartott magyar munkaerőpiacot (+),
- viszont az adójóváírás eltörlésével és a minimálbér emelésével hatékonyságromboló és növekedést akadályozó módon torzítják ugyanezt a piacot (-),
- majd bejelentik, az utóbbit részben ellentételezve, hogy a pályakezdők minimálbérét csökkentik (+);
- erősítenek egyes, a változásokban ellenérdekelt érdekcsoportokat, pl. kötelezővé teszik a kamarai tagságot (-),
- de gyengítenek másokat, pl. a szakszervezeteket (+).
- Államosítanak és állami vállalatokat hoznak helyzetbe korábban többé-kevésbé kielégítően versenyző piacokon, pl. a telekommunikációén (-).
- A budapesti taxipiac tervezett szabályzása különösen árulkodó: egy hatékony, alacsony árakat és kielégítő minőséget produkáló versenypiacot most készül a főváros egy szabályozott magasabb árú, kevesebbek számára elérhető kartellpiaccá átformálni (-).
Két év múltán már jogos elvárás lenne, hogy lássuk, mi is a stratégia, mi mozgatja a bábukat. A fenti intézkedésekhez egyenként az újságolvasó tud kormányzati motivációkat rendelni: felelőtlen korábbi ígéretek, népszerűségvadászat, társadalompolitikai célok, kormánypárt-finanszírozás, költségvetési kényszer, piaci nyomás, az első Orbán-kormány megemésztetlen gazdaságpolitikai öröksége. De az egész nem áll össze. Még ha minden egyes intézkedés sikeres is, mitől lesz itt növekedés?
Nem kötelező mindenkinek hinnie Mancur Olsonnak. De ha van ebben az egészben valami koherencia, ha már a kolumnista politikai gazdaságtani műveltsége hiányos és maga nem találja meg a polcon, a kormány saját érdekében rámutathatna: milyen, a tények által is alátámasztott épkézláb gondolati keretben állnak össze ezek az intézkedések egy növekedéspárti gazdaságpolitikává?
Amíg nem kapunk választ, marad a feltételezés: a kormányzat strukturálatlanul, össze-vissza kapkod. Intézkedései nem állnak össze egy konzisztens növekedéspárti gazdaságpolitikává. Feltéve, de meg nem engedve, hogy minden egyes intézkedése önmagában sikeresen végrehajtatik, gazdaságpolitikájának egésze így akkor is kudarc lesz.
Ez lenne a tündérmese?
(A Magyar Narancs 2012/24 számának Egotrip rovatában megjelent cikk linkekkel bővített változata)