Zuhannak az autóeladások, nagy a nyomás a kereskedőkön. Hónapok óta ott is van már javaslatuk (kérelmük?) a kormány asztalán az új autók vásárlásának támogatásáról. Válasz még nincs ugyan, de esélyeik nem rosszak, érveik ugyanis meglehetősen erősnek látszanak.
Először is van ugye a „már mindenhol….”, és ebben most már nemcsak a gazdag országok vannak benne, de Szlovákia is. A költségvetési döntnökök számára talán még ütősebb lehet a fiskális érv. Ha így mennek tovább a dolgok, akkor az ÁFÁból, regisztrációs adóból, egyéb sarcokból a tervezettnek legfeljebb a fele fog befolyni. A javaslattevők számítása szerint egy darabonként 5-600 ezer forintra rúgó támogatás tízezernél is több új kuncsaftot vonzana, ha a bónusz költségeit megosztanák az állam meg a kereskedők, az állam része akár kétszeresen is visszatérülhetne a fent említett adókból. És vannak még a megmentett munkahelyek. Itt is sokezerről beszélnek. Szóval: csupa haszon, csupa többlet, semmi áldozat, a hülyének is megéri. Mindez együtt úgy hangzik, mint: ingyenebéd. A probléma az, hogy még a világválságban is vannak közgazdászok, akik szerint ilyenek nincsenek.
Ne vessünk követ a tényleg nagy bajban lévő autókereskedőkre azért, mert a várt közvetlen hatások előtérbe tolásával igyekeznek segíttetni magukon. Bocsássuk meg nekik azt is, ha nem olvassák az eltecon blog bejegyzéseit, főleg akkor, ha azok érvelésüket gyengítenék. Ám azoknak, akik majdan döntenek arról, lesz-e Magyarországon is költségvetésből finanszírozott támogatási program új autók értékesítésére, hívjuk fel figyelmét egy korábbi, igencsak rövidke posztunkban elmondottakra.
Fogadjuk el mindazt, amit az autókereskedők képviselői mondanak, ennek igazságtartalmát úgysincs módunkban ellenőrizni. Arra koncentráljunk, amit nem mondanak, pontosabban, amit nem vesznek figyelembe. Némi, mondjuk 10-20 százalékos támogatással eléggé vonzóvá lehet tenni a potenciális vásárlók számára az autóvételt ahhoz, hogy a válság által megtépázott vagyonmérlegükbe beléptessék az új eszközt. Ez azonban nem a vége a történetnek. Az igazi kérdés az, honnan jön a lé nagyobbik, 80-90 százaléknyi része.
Ha mondjuk az érintett saját, meglévő megtakarításait áldozná a célra, akkor kérdezzünk tovább. Mire költötte volna ugyanezt, ha a program vonzerejének nem engedhetett volna, mert nem lett volna autóvásárlásokat támogató program? Ezt pontosan nem tudhatjuk, de akármire költötte volna, azokat a jószágokat és szolgáltatásokat is termelik valakik, azok importtartalmától függően akár többen is magyarok, mint a közismerten erősen importhányados autó ágazatban. Ezen jószágok értékesítését is terhelik adók, ha regisztrációs adó nincs is, de lehetnek mások, s az előállításukkor kifizetett bérek után fizetnek jövedelemadókat és közterheket. Mindezek pedig nem folynak be, munkahelyek nem mentetnek meg akkor, ha a vásárlók inkább az autóvásárlás csábításának engednek. Aki most azzal jön, hogy ki vesz Magyarországon megtakarításból autót, azt errefelé hitelbe szokás, az még nem értette meg az érvelés lényegét. Őket kérem, folytassák, a többiek a következő bekezdést átugorhatják.
Ha a vásárló a 80-90 százalékra hitelt vesz igénybe, azt a hitelt a bank valaki más megtakarításaiból nyújtja neki. Ha nem az autóvásárló vette igénybe, akkor valaki más beruházási vagy fogyasztási eszközvásárlását finanszírozó hitel vált volna belőle, ugyanúgy foglalkoztatási és adóbevételi következményekkel, mint amit az előbb részleteztünk. Az egyetlen kivétel ez alól az az eset, ha a hitel végső forrása külföldi megtakarító. Ennek a csatornának a végiggondolása túl hosszú volna egy ilyen cikk számára. Hála istennek – úgy értem az érvelés szempontjából - ezzel most speciel nem igazán kell törődnünk, az egyebek közt az autókereskedőket is csőddel fenyegető válság egyebek között éppen azért van, mert a külföldiek mostanság sem autóvásárlásra, sem másra nem óhajtanak hitelt nyújtani nekünk.
Ne nézzenek szúrósan az autókereskedőkre. Ez a csőlátás, az áttételes hatások ignorálása gyakorlatilag minden olyan ágazati válságkezelő javaslatra jellemző, amelyek sorban állnak a kormány asztalán, hogy saját szempontjait is érvényesítve szemezgessen belőlük. Mindenkinek a saját foga fáj, akit megmentenek, annak a problémája tényleg enyhül, világos, hogy őket ez érdekli a legjobban. De mi, akik az áttételes hatásokat is elszenvedjük, jobban tesszük, ha mindent figyelembe véve igyekszünk mérlegelni. A fenti érvelés alapján erről pedig azt kell mondanunk, hogy nem tudjuk. A teljes – közvetlen és közvetett együttesen - nettó foglakoztatási, adóbevételi stb. hatások lehetnek pozitívak, de lehetnek negatívak is, s ha pozitívak is, csak sokkal, sokkal kisebbek lehetnek annál, mint amit a megsegítésre várók elénk tárnak.
A közvetett hatások létének felismerése persze nem kézenfekvő, és nem is egyszerű. De erre vannak a közgazdászok, ez a szakma ugyanis egyebek között erről szól. Ha a fenti stílusú érveléssel mégsem találkoznak manapság a médiában, az nem azért van, mert itthon nincsenek közgazdászok. Az viszont igaz, hogy manapság nem az ő érveik uralják a médiát.
Akit e cikk kommentálásra ösztönöz, az előtte ugorjon át egy kicsit az Ingyenebéd blogra. Lehet, hogy ott már elmondták azt, ami először eszébe jutott.
