"Az embernek ... állandóan szüksége van felebarátai segítségére, de ezt hiába várja pusztán a jóindulatuktól. [...] Ebédünket nem a mészáros, a sörfőző vagy a pék jóakaratától várjuk, hanem attól, hogy ezek saját érdekeiket tartják szem előtt." Adam Smith
toyoda:
@mediocris:
Mi a pénz? Az, amit az emberek a cserében elfogadnak, ami megméri az értéket és lehet... (2015.11.28. 07:32)Csináljunk egyszintű bankrendszert!
Mondják, hogy valaha, úri társaságban, ha valaki az asztalnál szellentett, kiküldték a kutyát. Az emberi természet már csak olyan, hogy könnyebb a lelkünknek, ha az elkövetett bűnnek bakját találjuk – valaki másban. Szemben azonban a kutyát kiküldőkkel, akik vélhetően azért pontosan tudták, hogy miről is van szó, azokat a mostanában felröppentett vádakat hallgatva, amelyekkel többen a forintárfolyam zuhanását, néha már az egész válságot is a Magyar Nemzeti Bank nyakába varrják, az embernek az az érzése, hogy megfogalmazóik nem tudják, mit beszélnek.
Van ebben persze egy csomó politika is. Nagy baj, hogy így van, de így van, a monetáris főhatóság válságon kívül is volt már politikai viták tárgya, miért ne lenne most is az. Legalább ennyire igaz lehet az is, hogy a bírálók egyike-másika egy másik világban szocializálódott, akkor, amikor még tényleg a hatóság döntésén, akár jó vagy rossz szándékán múlott, mennyit számít fel a háromévente kiutalt valutánkért. Ezek az idők azonban elmúltak, a deviza árát sokszereplős nagy piacok kereslete és kínálata határozza meg. Aki azt akarja, hogy a bank az eddiginél határozottabb vásárlással (úgynevezett devizapiaci intervenciókkal) erősítse a forintot, az szerezzen neki több külföldi hitelt annál, mint amit eddig maga szerzett. A devizaválsággal való riogatás forrását meg végképp ne a Szabadság téren keressük.
Megint mások a felelősségáthárítási ágazatban utaznak. Volt itt ugye jóléti rendszerváltás, választási költségvetések, versengve vett fel hitelt magánszféra és állam, de ha ettől – meg persze mindenekelőtt a globális válságtól – fejreáll a devizapiac, akkor azonnal csináljon valamit az MNB ahelyett, hogy a külföldi tőke szekerét tolná. A hitelállományok felfutásában az MNB-nek lehetett felelőssége, például abban, hogy nem vagy nem eléggé feküdt keresztbe azért, hogy megakadályozza az adósok hitelfelvételi vágyát. De a jó magyarok mértéktelen eladósodását a jegybank nyakába varrni olyan, mint amikor az alkoholista a piacfelügyeletet okolja, hogy miért nem záratja be a kocsmákat. Ha a nemzet hitelt akart felvenni, de megtakarítani nem óhajtott, akkor a forrás csak külföldről jöhetett. A külföldiek meg már csak olyanok, hogy ha devizában nyújtották a hitelt, akkor nem Kossuth-bankókban szeretnék a törlesztést sem viszontlátni.
Legalább ekkora badarság azt hinni, hogy a jegybank a szubjektív gusztusa, esetleg szociális érzéke alapján szabadon tologatja a kamatlábat, bár egyes sajtótermékek ünnepelt riportalanyai mostanában ezt sugallják. Azt persze kevésbé gondolják végig, hogy miként reagálnának a várva várt kamatcsökkentésre azok, akik ma a tizenkét százalékos hozamú államkötvényeiket is eladják azért, hogy eurót vegyenek rajta. Súgjuk meg nekik: a jegybanknál elhelyezett forrásaikat is euróra váltanák, amivel tovább gyengítenék a forintot.
Hagyjuk a hárítást, hívjuk vissza a kutyát, nyissuk ki az ablakot, és keressük meg azt, aki tényleg szellentett.
(Ez az írás megjelent a Magyar Narancs 209/13. számában.)
Az a fő probléma, hogy összeesküvéseket gyártani, olvasni és elfogadni sokaknak egyszerűbb, mint 2 órát rászánni a neten arra, hogy utánaolvasson, és még félóra saját agymunkát ráfordítani arra, hogy azt értelmezze is...
Épp tegnap hallottam azt az összeesküvés elméletet, hogy a válság azért pattant ki, mert egyes piaci szereplők megvesztegették a hitelminősítő intézeteket, akik ezáltal biztonságosabbnak mutatták az ő papírjaikat a valóságosnál.
Rögtön egyből szidták is a spekulánsokat, hogy úgy gazdagszanak meg, hogy másoknak kárt tesznek, mert leértékeltetik a papírokat, valutákat.
Kicsit megleptem őket, amikor mondtam kapcsold össze a kettőt: egy spekuláns megneszeli, hogy egy papír nem annyira jó, mint azt a hitelminősítő állítja. Akkor ugye kikényszeríti a korrekciót: vagyis a spekuláns egy hasznos funkciót látott el: kikényszeríti az eszközök valós értéken történő használatát.
Politikusoktól ilyen véleményeket hallani valóban elég meredek, hiszen a rendszerváltás után, fokozatosan elért (EU által is elvárt, korszerű) jegybanki függetlenséget a politikusaink iktatták törvénybe. A közvélemény talán más tészta, mert az átlag magyar bizony keveset tud a monetáris politikáról - mit hall? "Erős a forint / gyenge a forint / csökkentsék a kamatot / magas az infláció" - mindent egyszerre nem lehet, ráadásul az országot finanszírozni is kell, így meglehetősen szűk a jegybank mozgástere, aztán az évek során kivívott hitelességet is meg kell őriznie.
Egyetértek, hívjuk vissza a kutyát. De a kutyát a részegen dajdajozó úri társaság nemcsak szellentéssel vádolja, hanem azzal is, hogy ő (a kutya) törte össze az összes asztali porcelánt –ezen pedig az ablak kinyitása sajnos nem segít. Persze segítheti a kijózanodást.
Van viszont az írásban egy gondolatmenet, amit újra végig kellene gondolni: „Ha a nemzet hitelt akart felvenni, de megtakarítani nem óhajtott, akkor a forrás csak külföldről jöhetett. A külföldiek meg már csak olyanok, hogy ha devizában nyújtották a hitelt, akkor nem Kossuth-bankókban szeretnék a törlesztést sem viszontlátni.” Lehet, hogy rosszul olvastam a szöveget, de ezt a hazai devizahitelezés utólagos apológiájaként értettem. Alighanem azért, mert az utóbbi időben számos hasonló okoskodás látott napvilágot arról, hogy a háztartások devizában történt eladósodása nem óvatlanság volt, hanem ellenkezőleg: abban valamiféle mély makrogazdasági szükségszerűség jutott kifejezésre. Nos, abból, hogy egy nemzet külföldi megtakarításokat használ fel jövedelmét meghaladó költekezésének fedezésére, korántsem következik az, hogy a belföldi pénzben jövedelmet kereső, és üzletszerűen nem devizaspekulációval foglalkozó háztartásoknak külföldi pénzben kell eladósodniuk. A nyitott devizapozíciók felvétele nem az ő dolguk, hanem a profi spekulánsoké.
A megtakarítani nem óhajtó amerikai háztatások sem jüanban és jenben, hanem dollárban adósodnak el, pedig hiteleik mögött kínai- és japán-eredetű megtakarítások álltak. Az amerikai pénzügyi közvetítőrendszer kontóján a jüan/jen hitelezés helyett más természetű melléfogások állnak. Utólag azonban el kellene ismerni: a devizahitelezés vált a hazai bankrendszer „subprime”- problémájává, amelyért a bankok és az adósok egyaránt felelősek, s e mögött többnyire hibásnak bizonyult mikrogazdasági döntések állnak. A devizahitelezés expanziója mögött azonban nem áll semmiféle makrogazdasági azonosság, ill. szükségszerűség.
@oblathg: egy apró pontosítás (kimaradt az utolsó előtti mondatból): a hibásnak bizonyult mikro-döntések hátterében hibás makrogazdasági döntések nagyon hosszú sora áll. A költségvetési hiányt békeidőben nem lett volna szabad engedni a GDP 10%-ára nőni. Jórészt az erre adott monetáris politikai reakciók következménye a magas hazai kamat, amelynek megkerülésére kínált virtuális lehetőséget (egy spekulatív pozíció felvételével) a devizahitel.
A bankszövetség egy elemzésében hasonlót ír . A magas belföldi kamatok szinte terelték a (racionális? - valszeg igen) fogyasztókat a devizahitelek felé, a kiinduló okot - mármint a magas kamatokét - pedig az elhibázott gazdpolban látták (magas ÁH hiány, inflációs nyomás).
@oblathg: akkor most ez a bankok, háztartások hibája volt, vagy a gazdpol szabályozásé? lehetett volna adminisztratív eszközökkel fékezni a devizaeladósodást?
Az egyesült államok lakossága ugyan nem takarított meg, ám az állam költségvetési helyzete lehetővé tette az alacsony kamatlábakat.
Emellett valójában nem tudjuk, hogy az amerikaiak miben adósodtak el. Nincs valutaválságuk, ám ennek az a gyakorlati oka, hogy az amerikai jegybank a menekülő valuta biztonságos kis öble...
Mi ezzel szemben nem bírtunk ilyen előnyökkel. És az állam költségvetési poziciójának kezelése miatt a forint erősen túlértékelt lett.
Tulajdonképpen köszönhetően az állami túlköltekezésnek, a jegybanknak nem sok befolyása volt a hazai hitelezésre. Ám ezért ne a jegybankot, hanem a felelőtlen gazdaságpolitikát hibáztassuk. És magunkat, mert tetszik, nem tetszik, mi választottuk a kormányt, és mi népszavaztunk szimpátia alapján a józan eszünk helyett...
Nem lehetett volna gazdpol eszközökkel fékezni. A piac nyílt, és az állam nem mondhatja meg, hogy ki adósodhat el és ki nem, illetve, hogy miben teheti ezt.
Az persze más kérdés, hogy mi kifejezetten rossz úton jártunk, a figyelmeztető jelek ellenére.
Könyörgöm, miért kellett 20%-os kamatadót kivetni egy olyan gazdaságban, ahol a legfőbb gond maga a tőkehiány??!!!!
@oblathg: Tetszik a hasonlatod a részegen dajdajozó társasággal. Én azt nem állítottam, hogy az MNB patyolat, de az nagyon irritált, hogy a muri után kijózanodók a romokat szemlélve benne akarják megtalálni a bűnbakot. Ráadásul ilyen primitív, a hárításra amúgy is mindíg kész laikus közvéleményt ennyire félrevezető mdon. Az, hogy az MNB-nek milyen része van az egészben, az egy nem is olyan egyszerű szakmai kérdés, amit egy magazinban nem lehet vitatni, mert annak olvasóit a döntő fontosságú részletek nem érdeklik. Szemben ezzel a bloggal. Lássuk hát:
Volt az okkal anyázott makroökonómiai környezet, ami megalapozta a hitelkereslet felfutását. Volt a világpiaci őrült nagy forráskínálat, aminek szerepét a világméretű válsgban jól ismerjük, s amiből - mint majd mindenki más - Magyarország is részesült. És van a kor divatja szerint tőkemozgásilag teljesen liberalizált, de kicsi és a saját pénz úri passzióját magának megengedő ország. Teljesen igazad van, a sokféle különbség mellett ebben a speciális kérdésben az amerikai helyzet meg a miénk között az egy döntő különbség, hogy az amerikaiak helyett a kínaiak futják a devizakockázatot.
Az adott helyzetben szorosan az MNB-t illetően a következő kérdések vethetők fel:
1. Lehet-e, kell-e tud-e, és hogyan valamit csinálni a hitelállományok merredek felfutásával kapcsolatban, miközben a fentiek mind adottak?
2. A forrás zömmel úgyis külföldről jön, mi nem vagyunk Amerika, ki fussa a devizakockázatot? Kinek m,ilyen szabályozási jogköre van abban, hogy a devizakockázat iránt érzékeelhetően ignoráns lakosság ilyen kitettségét szabályozással, adminisztrtív eszközökkel meggátolja ?
Az utóbbi kérdés sem az erkölcsökről szól természetesen, hanem az egyéni döntések kollektív következményeinek mérlegeléséről. Szerintem is aggaztó, ha a hitelfelvevők döntéseikben nem mérlegelik megfelelően a kockázatokat, de abban bizonytlan vagyok, hogy - egészen durva, és ezért manapság nem divatos - adminisztratív tőkepiaci korlátozások nélkül pontosan mi olyant lehetett volna csinálni, ami ezt érdemben csökkenti, vagis amit a piac nem került volna meg.
Nem tudom, hogy pontosan mi történt volna, ha adminisztratív eszközökkel ki lehetett volna kényszeríteni, hogy a devizakockázatot a hitelező bankok viseljék, , nehéz megjósolni, hogy akkor, ezt is magába foglaló hitelkamatok mellett mekkora lett volna a hitelfrenzy, és ha nem lett volna sokkal kisebb, akkor most mi volna. Az biztos, hogy az "emberek és családok" megnövekedett törlesztő részletei miatt nem kellene aggódni, de a bankokba talicskával kéne tolni az állami segélyt. Az egész szempontjából nem tudom, hogy melyik a rosszabb.
És - hangsúlyozom - ez is mind csak szabályozással, adminisztratív korlátozásokkal lett volna elérhető, a stndard montris politikai eszköz, a kamatlább erre tökéletesen alkalmatlan volt.
Még egykori Monetáris Tanács tagtársaidtól is hallottam olyan érvelést, hogy a devizahitelek ilyen eszetlen felfutásában a magasan tartott forintkkamatláb volt a lidas, s hogy - muért van az, hogy ilyet mindíg azok mondanak, akik máskor is és mindíg szeretik a kamatlábat alacsonyan tartani - korábbi lazább standinggel lehetett volna ezt elkerülni. Persze, Magyarország mindíg más, itt a szandard közgazdaságtan sohasem érvényes, és a balha is akkora, mint máshol a teknősbéka. De a józan paraszti észzel is nehéz elgondolni, hogy egy hitelkeresleti felfutással szemben hogyan is lehetne a kamatlábak csökkentésével harcolni. A devizakamatokat meg nem az MNB határozza meg. Ez utóbbi kritikát nem veled szemben mondom, tőled nem hallottam ilyent.
Összegezve: én úgy látom, hogy a dolog nem egyszerű, hanem olyan szokásosan: egyrészt-másrészt. Még abban az egészhez képest valójában nem nagy szegmensben is, ahol az MNB-nek valóban felelőssége lezet. Az igaz, hogy nem tűnt annyira aggódni előzetesen, mint amennyire utólag láthatóan aggódnia kellett volna. De hogy mit tudott volna csinálni, abban bizonytalan vagyok.
Bocs a kommenthez szokatlan terjedelemért, de árnyalni kellett.
Ez tényleg a totális felelőtlenség országa. Amikor megindult a nagy devizahitelezés, a csapból is kb. az jött: Emberek! Legyetek óvatoak, mert van esély az árfolyamesésre!
Persze az árfolyamok valójában épp emelkedtek, és amúgy is, a kockázatokra senki nem volt kiváncsi. Mindenki OKOS volt.
Aztán persze beütött a kockázat, megnövekvő törlesztő részletek, sírás, ökölrázás, átkozódás.
Pedig senkit nem kényszerített senki hitelfelvételre, legfeljebb a saját ambíciói.
Ezek az esetek mutatják meg teljes egészében a folyamatos állami beavatkozás erkölcsi kockázatát. Mindenki az államtól, vagy a hitelt nyújtó banktól várja el, hogy viselje a kockázatot.
Nos talán annyit lehet tenni, hogy a hitelszerződésben leírják, nagybetűvel, hogy az ügyfél a kovkázatviselő...
Amúgy - zárójelben - a devizahitelekben az a legnagyobb vicc, hogy akik felvették, tudomásom szerint jórészt még mindig alacsonyabb törlesztőrészleteket fizetnek, mint egy azonos lejáratú és futamidejű Forint-hitel után. Nem tudom, mennyit kell esni ahhoz, hogy ez megváltozzon, de a döntés ilyen téren még mindig nem tűnik olyan rossznak...
Persze a gond nem is feltétlenül ez, hanem hogy olyanok is felvették, akik Forintban nem tették volna meg...
Nem tudom amúgy: a különféle jövedelem-követelményekre, hitel/fedezet arányokra a felügyeletnek van ráhatása, vagy ezek a bank saját józan belátásán alapulnak? Ha van, ezeket a korlátokat nem lehet függővé tenni a pénznemtől? Vagy ez már a "nagyon durva beavatkozás" kategóriába tartozik?
Mikor 2008 nyaran hihetetlenul eros volt a forint, akkor senki nem panaszkodott a torlesztoreszletekre. Ilyenkor kell(ett volna) megtakaritani azt az osszeget, amibol az arfolyam kedvezotlen alakulasa eseten a megemelkedett torlesztoreszletet fedezni lehet.
Sajnos nincs. A felügyelet legfeljebb magasabb céltartalékot írhat elő, ha úgy ítéli meg, hogy a kitettségek magas kockázatúak.
Viszont a lényegre rátapintottál. Az olcsó hitelek ugyanis olyanok számára is elérhetőek voltak, akik a drága forinthiteleket nem tudták volna felvenni.
Petepeter: Azt hiszem, félreértettél kutya-MNB- ügyben: én azt mondtam, hogy a kutyát nemcsak szellentéssel, hanem ezen felül – a felelősséget elhárítandó, és a figyelmet komolytalan témák felé terelendő – azzal is vádolják, hogy ő (a kutya-MNB) törte össze a berendezést, nem pedig a részegen dajdajozók (lásd pl. Róna Péter „Vádolom!” -szerű írását a Népszabadságban néhány hónapja). A Róna-féle megoldásról („minél alacsonyabb forint-kamatokkal a hitelexpanzió ellen!”) egyformán gondolkodunk. Úgy látom, hogy a hozzászólásom fő mondandójában is egyetértünk: abból, hogy külföldiek finanszírozzák a hazai gazdaság egészének túlköltekezését, egyáltalán nem következik, hogy természetes fedezettel nem rendelkező háztartásoknak devizában kell eladósodniuk. Sőt, a gondolat tovább is vihető (ill. meg is fordítható): a belföldi devizahitelezés expanziója valójában nem következménye, hanem oka lehetett annak, hogy az ország külső finanszírozási igénye emelkedett 2008-ban (ellensúlyozva a 2006-ban megindult fiskális korrekció hatását).
S itt következik az a nagyon is releváns gondolat, hogy melyek az egyéni döntések (nem erkölcsi, hanem gazdasági természetű) kollektív következményei. Az egyes bankok és hitelfelvevők egyenként dönthetnek racionálisan arról, hogy X addicionális EUR-ral (CHF-el, stb.-val) növelik a belföldi devizahitel-állományt, de hozzávetőleges elképzelésük sincs arról, hogy az egyéni döntések eredőjeként mennyivel nő az ország külső adóssága, és hogyan romlik néhány további makrogazdasági sebezhetőségi mutató (pl. a bankok hitel/betét aránya vagy a devizaadósság aránya az összes belföldi adósságon belül – ezek alapján minősülünk a legsérülékenyebbnek KKEU-ban). A dolog lényege: az egyéni optimális döntések a makrogazdasági szinten az optimálistól nagyon távoli pályákra terelhetnek.
Mi lett volna – utólagos ismereteink birtokában – a lehetséges megoldás? A témához hozzászólók már jelezték az irányt: a felügyeletnek (tartalék/fedezeti ügylet előírásával) jelentősen drágítania kellett volna a belföldi devizahitelezést, avégett, hogy mikroszinten is érzékelhetővé tegye a makroszintű kockázatokat. Ebben az MNB (a kutya) nem vehetett részt, mert neki az volt a szerepe, hogy az inflációs várakozásokat tompítsa, s ezzel az igyekezetével kevéssé lett volna összhangban, ha folyton a forint jelentős leértékelődésének lehetőségére figyelmeztet.
Egy fiatal pár szocpollal gyakorlatilag önerő nélkül vehetett CHF jelzáloghitelből lakást. A bankok meg adták a hitelt orrvérzésig, három havi minimálbéres keresetigazolással már jó volt az ember. A lakosság, mondhatni, racionálisan cselekedett. Vagy talán a fiatal pároknak kellett volna figyelniük a fizetésimérleg alakulását? Nekik kellett volna ismerniük a bankok forrásszerkezetét, a jegybank devizatartalékait, a monetáris politikát, a világgazdasági konjuntúrát stb.? A lakosság csak azt tette, ami meg volt neki engedve. Utólag azt mondani, hogy a népek milyen felelőtlenek voltak, a kis móhok lakást akartak. Alapvetően a fiatal párok voltak a hibások, világos.
@perro morado:
Igaza van. Jóllehet nem a lakosságnak kell előre látnia a hosszú távú devizakurzusokat, úgyanakkor valóban tehettek volna az adósok azért, hogy jobban 'simítsák' a törlesztéseiket amellett a középárfolyam mellett, amellyel eredetileg a hitel felvételekor kalkuláltak. Külön kérdés, hogy a devizahitelt fölvevők számítottak-e pl. az intervenciós sáv megszűnésére, vagy azzal kalkuláltak, hogy hosszú távon marad.
és vajon arra számitani racionális volt-e a hitelfelvételkor, hogy középtávon (első céldátum 2006!) euróval fogunk fizetni és megszűnik az árfolyamkockázat?
Egyébként úgy tűnik a Bajnai-csomag most üti bele az utolsó szöget a kamatok terén egyébként is versenyképtelen forinthitelek koporsójába, hiszen a kamattámogatást megszüntetnék.
