A címben némiképp jóindulatú a kérdő mód, mivel általában kijelentésként találkozunk vele a „mára a makroökonómia nem más, mint” felvezetéssel. A vád azt rögzíti, hogy a szakma elszakadt a való világ valós problémáitól, öncélúan elméletieskedik, modellekbe menekül az élet igazi problémái elől, a valóság sokszínűségét a modelljeiből kiegyszerűsíti, a gyakorlati relevanciát feláldozza a logikai zártság oltárán. Nem sértett szociológusoktól, nem újbalos összeesküvés-elméletben utazóktól idéztünk, hanem a szakma nagyágyúitól, mértékadó szereplőitől, mérsékeltjeitől, jónevűitől, az őket visszhangozóktól és trendi véleményformálóitól. Akkor hogy is van ez?

 

A vád művelt megfogalmazói szerint az ősbűn Milton Friedmané és az ő pozitív közgazdaságtanáé. Friedman programadó cikkében amellett érvel, hogy az elmélet jósága nem feltevéseinek valószerűségén, hanem következtetéseinek empirikus érvényességén múlik.

 

Innen aztán egyenes út vezet ahhoz, hogy teljesen valószerűtlen premisszákból induljunk ki, hiszen úgyis csak a predikció számít. Megkezdődött (véglegessé vált?) az instrumentalista tudományfelfogás diadalútja a makroökonómiában.

 

A vád szerint a helyzeten csak rontott a szintén Nobel-díjas, szintén programadó, szintén chicagói Robert Lucas és az ő kritikája, amely szerint az aggregált változók közötti intuitíve nyilvánvaló és tapasztalatilag stabil összefüggéseket nem tekinthetjük kézenfekvőnek, de legalábbis a legkevésbé sem gondolhatjuk, hogy a rendszerüket megzavaró (gazdaságpolitikai) műveleteink után is érvényesek maradnak. Csak az emberek ízlése meg a vállalatok technológiája állandó, a makrováltozók közötti kapcsolatok elvi alapon a legkevésbé sem azok.

 

Ebből az következik, hogy a makrováltozók közötti kapcsolatok feltárásához nem úszhatjuk meg, hogy a gazdasági szereplők mikroszintű problémáiból induljunk ki. Azaz rögzítsük azt, amit elvi alapon még adottnak és a vizsgálandó probléma szempontjából stabilnak vehetünk, fogalmazzuk meg a szereplők vágyait és lehetőségeit, és ebből vezessük le a gazdaság egészének viselkedését. A kutatási program értelmében többé nem tehetünk fel eleve olyasmit – amit a keynesi modellekben simán megtehettünk, hiszen annyira nyilvánvaló volt (esetleg végső tromfként azért, mert Keynes zsenije megsejtette) –, hogy, mondjuk, az aggregált fogyasztás szorosan követi a gazdaság összjövedelmének alakulását. Lehet, hogy ezt kapjuk, de az állítás csak következmény – vagy másként: a fogyasztók döntési problémájának megoldása – lehet.

 

A heurisztikus makroökonómiának a végső döfést a Nobel-díjasok következő nemzedéke adta meg. Finn Kydland és Edward Prescott megalkotta a kizárólag mikroökonómiai alapelvekre épülő ciklusmodellt, a konjunktúraciklusok reálmodelljét (Real Business Cycle, RBC). A modellben a (gazdaság egészét képviselő) reprezentatív háztartás a mikroökonómia klasszikus fogyasztói problémáját oldja meg: költségvetési korlátja mellett a fogyasztástól és a szabadidőtől függő várható hasznosságát maximalizálja végtelen életpályája mentén. A (termelők összességét megtestesítő) reprezentatív vállalat a mikroökonómiából szintén jól ismert termelői problémával szembesül: versenyzői termék- és tényezőpiacon profitot maximalizál. A modell azáltal válik teljessé és megoldhatóvá, hogy a mikroszintű feltételes optimumfeladatok megoldásaként előálló magatartási összefüggések (az elsőrendű feltételek) makroszinten kiegészülnek a piaci egyensúlyfeltételekkel.

 

Az RBC-modell minden alkalmazkodási súrlódástól mentes világában a gazdaság állapota a mindig a szereplők legjobb döntésit tükrözi, a gazdaságpolitika legfeljebb ronthat a magától kialakuló egyensúlyon. Úgy tűnt, az 1990-es évek elhozza a chicagóiak vagy édesvíziek végső győzelmét: a korábbi konszenzus, az ún. eklektikus makroökonómia szépen kiszorult a főáramból, Lucas 1995-ös Nobel-díját pedig nemcsak itthon tartották a makroökonómia végének.

 

Az 1990-es években végül nem az RBC, hanem a ráépülő újkeynesi modell diadalmas eljövetelét rögzíthettük. A gazdaságpolitikai ajánlásokban és az ingadozások okait illetően ugyan nagyot változott a kép (az ingadozások – az árak és bérek rövid távú merevsége miatt – nem feltétlenül hatékonyak, így a gazdaságpolitika hasznos lehet a ciklikus ingadozások tompításában), a modell stílusában, a mikroökonómiai alapokban, a megoldás módszerében azonban nem. Úgy tűnt, a hatvanas évek konszenzusos makroökonómiája, Keynes és az IS-LM végleg a bevezető tankönyvek lebutított tananyagává csúszott vissza, a graduális szintű oktatásból pedig szépen, lassan (és néhol teljesen) kikopott.

 

A konszenzussal a nagy számvetés-cikkek is beköszöntöttek, bizakodóak, nyugodtak, elégedettek. Tévedtek?