A szerzőről: Kónya István doktori fokozatát a Northwestern egyetemen szerezte 2001-ben, ezt követően a Boston College adjunktusa volt 2004-es hazaköltözéséig. Azóta a Magyar Nemzeti Bank kutatója és a Közép-Európai Egyetem (CEU) oktatója. A Rajk László Szakkollégium Heller Farkas díjasa, a CEU-n a 2006-2007-es tanévi munkájáért Kiváló Tanár díjat kapott, a Magyar Közgazdaságtudományi Egyesület elnökségi tagja. Érdeklődési területei közé tartozik a nemzetközi makroökonómia, a kereskedelemelmélet, a növekedéselmélet és a munkapiac.

A makroökonóma védelmében 

Ez az esszé a modern közgazdaságtan és ezen belül a modern makroökonómia védelmében íródik. „Semleges” véleménnyilvánításra nem vállalkozom: mivel a fent említett műfaj művelője vagyok, szükségképpen elfogult is. Furcsa és skizofrén helyzet, ha valaki azt szapulja, aminek a karrierjét köszönheti, mint például ez az írás.

Mielőtt a makroökonómia védelmére kelnék, szeretnék egy általánosabb kérdést is érinteni, mégpedig a szabad piac, illetve az állami beavatkozás kérdéskörét. Épeszű ember (ebben az esszében a közgazdászt is emberként definiáljuk) nem kételkedik abban, hogy az államnak fontos szerepe van a gazdaság hatékony működésében. A törvények és szerződések betartatása, közjavak biztosítása, bizonyos piaci kudarcok korrigálása mind-mind állami feladat. Az értelmes vita a hangsúlyokról szól, esetünkben arról, hogy a nagyjából a 80-as évektől zajló liberalizáltabb gazdasági környezet elősegítette-e, vagy éppen hátráltatta a világgazdaság fejlődését, illetve az egyének életkörülményeit.

Egy élvezetes és számomra meggyőző írás szerint az előbbi: a gazdasági liberalizáció hatása döntően pozitív volt. Az adatok részletes ismertetése helyett álljon itt csak egy ábra (az adatok forrása: Angus Maddison)

Az ábrán látható, hogy az elmúlt 15 évben a világgazdaság a jóval gyorsabban növekedett, mint az azt megelőző évtizedekben. A 2000-es években pedig már jóval a historikus átlag (a trendvonal) fölé került. Vagyis még egy viszonylag mély válság esetén sem valószínű, hogy az utóbbi idők többletnövekedése teljesen eltűnik. Érdemes ezt is szem előtt tartani, amikor a válságról gondolkodunk.

A makroökonómia mai állása

Minden tudományterületen vannak nyitott kérdések és megoldatlan problémák. A fizikában és a biológiában éppúgy, mint a történelemtudományban és a közgazdaságtanban. A világ jelenségei között számtalan olyan van, amelyet nem tudunk megmagyarázni. Ráadásul a társadalomtudományokban az elemzett alanyok várakozásai kulcsfontosságúak, ellentétben a természettudományokkal. Egy aszteroida nem változtatja meg a pályáját, ha megtudja, hogy fel akarjuk robbantani; a támogatott lakáshitelek igénylése viszont vélhetőleg megugrik a közeljövőben a várt kormányprogram alapján. Ha ne adj isten, végül mégsem törlik el a lakástámogatást, akkor pedig szép példáját látjuk annak, hogy mi a különbség a racionális várakozás és a tökéletes előrelátás között.

Teljesen természetes tehát, hogy (i) a közgazdaságtan és közelebbről a makroökonómia számtalan fontos kérdésre nem tud pontos választ adni, valamint (ii) a makroökonómia válaszai pontatlanabbak, mint amit például a fizikában megszoktunk. A helyes kérdés az, hogy volt-e előrelépés a makroökonómiában az utóbbi kb. 30-40 éve, hasznosnak bizonyult-e az akkor elindított kutatási program.

A Lucas, Kydland-Prescott és mások fémjelezte újklasszikus, majd RBC irányzatot nem célom részletesen bemutatni. A továbbiakban az RBC fogalmát (a szokásosnál általánosabban) az optimalizáló/racionális megközelítés jelölésére fogom használni. Az irányzat legfontosabb jellemzőinek a következőket tekintem:

1.   A makroökonómiai folyamatok megértéséhez szükséges a gazdasági szereplők részletes, optimalizáló és racionalitáson alapuló viselkedésének modellezése.

2.   Mivel a gazdasági szereplők előretekintők, elengedhetetlen várakozásaik modellkonzisztens kezelése.

A kutatási program fő hozzájárulása mai szemmel nézve elsősorban módszertani volt. A 90-es évek kutatásai megmutatták, hogy az RBC eszköztár összeboronálható számos keynesi vonással. Ilyen az árragadóságok modellezése, különböző (például beruházási) alkalmazkodási költségek bevezetése, információs problémák kezelése stb. Ezek a kutatások jelenleg is aktívan zajlanak, a különböző súrlódások fontosságának megítélése folyamatosan változik, és rengeteg vita folyik egy-egy konkrét megközelítésről. Széles körű egyetértés van azonban abban, hogy az RBC megközelítésből nincs visszaút a korábbi, sok szempontból ad hoc, a várakozásokat figyelmen kívül hagyó makroökonómia felé.

A makroökonómiát ért mostani kritikák (legalábbis a komolyan vehető részük) jellemzően keveslik, nem pedig sokallják a makromodellek mikroökonómiai megalapozottságát! Visszatérő kifogás többek között a döntéshozók heterogenitásának ignorálása (a reprezentatív döntéshozó feltevés), fontos ágazatok – pl. a bankszektor – figyelmen kívül hatása, illetve az információs problémáktól vagy éppen a nemlinearitástól (bármit jelentsen ez) való elvonatkoztatás. Mint az előző bekezdésben már utaltam rá, a makroökonómai kutatások aktívan foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Azt állítom tehát, hogy a mostani kritikák zöme egy olyan karikatúrát támad, amelyet egyetlen magára valamit adó makroökonómiai kutató sem vállalna fel. A bírálók (pl. már idézett Willem Buiter) nagyrészt nyitott kapukat döngetnek.

Virágzik száz virág

Érdemes talán néhány példát hozni a makroökonómiai kutatások sokféleségére. A teljesség igénye nélkül nézzük meg, hogy a már említett „hiányosságok” mennyiben jelentek meg az elmúlt évek publikációiban.

Heterogenitás

A gazdasági szereplők heterogenitásának makroökonómiai modellekbe való beépítésével sokan foglalkoznak. Egy, a közelmúltban megjelent tanulmány jó összefoglalást ad, számos (183!) referenciával. Egy véletlenszerű Google keresésnél pedig ezt a kurzustematikát találtam. Érdemes megnézni a dátumot: a kurzust 2004-ben tartotta egy feltehetően jó nevű, de nem vezető európai egyetemen a téma egy jeles szakértője. Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy a heterogenitás beépítése nem önérték: akkor érdemes felvállalni az ezzel járó technikai nehézségeket, ha a megérteni kívánt közgazdasági probléma jellegéből adódóan nem magyarázható reprezentatív döntéshozóval. Erre a pontra később még visszatérek.

Pénzügyi szektor és információs asszimetriák

A hitelpiac sajátosságait is jó ideje vizsgálja a makroökonómia. Egy klasszikus tanulmány (részben az amerikai FED elnökének tollából!) azt mutatja be, hogy a pénzügyi közvetítő rendszer miként nagyíthatja fel az üzleti ciklusokat információs aszimmetriák esetén. A közelmúlt egyik anyaga pedig bemutatja, hogy a monetáris politikának miért lehet hasznos az infláció mellett a hitelkínálatra is figyelnie. A kérdésben egyébként nincs konszenzus: egy a lakáspiac figyelembevételével készült modell eltérő következtetésekre jut. A konszenzus hiánya fontos; erre is visszatérek később.

Nemlinearitások

Az monetáris politikában használatos modellek zöme linearizált (lásd lentebb). Ez nem jelenti azt, hogy csak ilyen megközelítés létezik. A nemlineáris technikák irodalma nagy és gyorsan nő, többek között ezeknek az uraknak is köszönhetően. Saját tanulmányaim alatt 1997-ben hallottam a makro modellek nemlineáris megoldásáról, például e cikk egyik szerzőjétől. Barátom és kollégiumi szobatársam pedig ebben a témában építi a karrierjét az USA egyik vezető közgazdasági tanszékén.

Tökéletes piacok

Ez a kritika talán a legjogosabb: nincsenek igazán megfelelő modelljeink a pénzügyi piacok modellezésére. Ennek monetáris politikai következményeire egy érdekes tanulmány is felhívta a figyelmet. Komoly kísérletek történtek például a valutaárfolyamok és az egyéb eszközárak mozgásának megértésére is. Az a vád azonban, hogy a makroökonómia döntően az ún. teljes piacok feltevéssel él (vagyis azt feltételezi, hogy minden jövőbeli, bizonytalan eseményre, világállapotra köthető biztosítás), megalapozatlan. A teljes piacok feltevése ugyan sok modellben hasznos egyszerűsítés, de nyilvánvaló problémái miatt legalább ennyi modell nem alkalmazza. A nemzetközi makroökonómiában problémákhoz vezet a teljes piacok feltevése, amiből a szakma levonta a megfelelő következtetéseket.

Makroökonómia és gazdaságpolitika

Az eddigiekben amellett érveltem, hogy a modern makroökonómia sokkal árnyaltabb és gazdagabb annál, mint amit kritikusai feltételeznek. Azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a mostani válság megértéséhez rendelkezésünkre állnak a megfelelő eszközök. Mi magyarázhatja akkor a tagadhatatlanul megrendült bizalmat, mind a makroökonómia kutatói, mind a döntéshozók iránt?

Ennek talán fő oka az lehet, hogy a makroökonómiai kutatások sokszínűsége kevéssé tükröződött a döntéshozatali folyamatokban. Például a monetáris politika világszerte egyre inkább egy kitüntetett modellcsaládra támaszkodott, amit DSGE-nek szokás nevezni. Ezek az RBC paradigma közvetlen folytatói, azt némileg ad hoc súrlódásokkal kiegészítve. A DSGE modellek, illetve az általuk megjelenített gondolkodásmód számos ok miatt vonzó volt a jegybankok számára. Az RBC alapok miatt alkalmasak a korábbi modelleknél precízebb gazdaságpolitikai szimulációkra és jóléti elemzésekre, viszonylagos egyszerűségük miatt megoldhatóak linearizálás segítségével. A megközelítés remek összefoglalását adja Jordí Gali könyve.

A főárambeli DSGE modellek persze számos fontos, a fentiekben taglalt komplikációt figyelmen kívül hagytak. Ezt véleményem szerint nem elsősorban az intellektuális lustaság és a csordaszellem okozta (bár ezek is nyilván előfordultak), hanem az az elv, hogy if it ain’t broken, don’t fix it, vagyis ha valami nem romlott el, azt nem érdemes megjavítani. A DSGE modellek és általában az új-keynesi megközelítés az adott időszakban jól működött. Empirikus eredmények azt mutatták, hogy ezek a modellek legalább olyan jó előrejelző erővel bírnak, mint a sok piaci elemző által használt és kedvelt elmélet nélküli, statisztikai megközelítések.

Hogy egy kicsit profán analógiával éljek, a DSGE modellek jó kalapácsnak bizonyultak, amikor szögeket kellett beverni. Amíg a fő gazdaságpolitikai feladat a szögbeverés volt, addig nem volt szükség más eszközre. Mivel a kihívások megváltoztak, az eszközeinknek is változnia kell – őszintén hiszem, hogy a közgazdaságtan képes lesz ezeket az újabb eszközöket előállítani.

Felmerül persze az a kérdés, hogy miért nem láttuk előre, hogy elfogynak a szögek. Szerintem sokan látták, és sok (részben már idézett) tanulmány is íródott a lehetséges problémákról és megoldásukról. A makroökonómia viszont még nem jutott konszenzusra sok kérdésben, ezért ex ante nem volt egyértelmű, hogy milyen jellegű lesz az előbb-utóbb bekövetkező válság. Azt gondolom, hogy irreális tökéletes jövőbelátást várni ennyire bonyolult kérdésekben: válságok mindig lesznek, és mindegyik kellően más ahhoz, hogy meglepetésekkel szolgáljon. A közgazdaságtan igazi próbája az, hogy képes-e az új tények és kihívások ismeretében új modelleket és eszközöket létrehozni.

Végül fontos azt is szem előtt tartani, hogy a gazdaságpolitika csak részben tudomány. A makroökonómia jelen fejlettségi szintjén nagy szerepe van a heurisztikának, a józan észnek és a gyakorlati tapasztalatoknak. Csak azt ne felejtsük el, hogy ezek a fontos kiegészítők nem a tudományt helyettesítve, hanem azt kiegészítve működnek. Bonyolult kérdésekről formális logika és matematika nélkül nem lehet konzisztensen gondolkodni. A strukturált gondolkodást megtestesítő modelljeink azok, amelyekre a döntéshozói megérzések és ihletett ötletek épülnek.

Befejezés gyanánt

Hadd borzoljam az olvasó idegeit egy utolsó analógiával. Az orvostudomány sok szempontból hasonlít a közgazdaságtanra: nem találta meg a rák gyógyszerét, nem ismeri az öregedés ellenszerét, és gyakran tesz rövid időn belül egymásnak ellentmondó ajánlásokat (tojásevés és koleszterin, ugye?) Ennek ellenére az orvostudomány alapelveit kevesen kérdőjelezik meg (pedig, pedig ... egy nagynevű ökonométer azért talál hibát), és általában elfogadjuk, hogy jó irányba mennek a dolgok.

A közgazdaságtan nem tökéletes, és sokáig nem is lesz az. Mégis azt gondolom, hogy Adam Smith óta a közgazdaságtanban alapvetően jó irányba mennek a dolgok. Talán azért nehéz ezt elhinni, mert a közgazdaságtan olyan, mint a foci: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. A magyar fociról azért most inkább nem nyilatkozom.