A szerzőről: Simonovits András az ELTE TTK matematikus szakán végzett 1970-ben, azóta folyamatosan az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében dolgozik, jelenleg tudományos tanácsadóként. Közgazdaságtanból 1982-ben szerzett kandidátusi címet, 1991-től a közgazdaságtudományok doktora. Számos magyar és angol nyelvű tudományos cikk, könyvrészlet és könyv szerzője, társzerzője és társszerkesztője, nemzetközi konferenciák résztvevője és előadója. A BME és a CEU oktatója. Érdeklődési területei közé tartozik az együttélő nemzedékek modellcsalád és a nyugdíjrendszer elméleti modellezése, valamint a matematikai módszerek alkalmazása a dinamikus közgazdasági modellekben.
A mikroökonómiai alapozású makröokonómia haszna és kára
A közgazdaságtani valóság annyira bonyolult, hogy indokolt előre korlátozni a lehetőségeket. A mikroökonómiai alapozás elvileg nagyon leszűkíti a lehetőségeket, és logikussá teszi a kifejtést, tárgyilagossá az értékelést. Külön vonzerő, hogy felteszi: az egyének optimalizálnak, és a rendelkezésre álló információkat következetesen használják fel. A kormányzat pedig egy ugyancsak pártatlan társadalmi jóléti függvényt maximalizál. Gyakorló közgazdászként nyugdíjmodelljeimben magam is alkalmazom ezt a megközelítést, de remélhetőleg tisztában vagyok vele, hogy mennyire sérülékenyek a modelljeim.
Mi történik a modell előrejelzéseivel, ha az egyének nem tudnak, és nem akarnak optimalizálni? Ha egy irányban eltérve az idealizációtól, többet fogyasztanak, mint amennyit keresnek, ha felélik a jövőt stb. Akkor a modell rosszul jelzi előre a valóságot? Valószínűleg ez történt most.
Szerintem a közgazdaságtan jelenlegi problémáit az okozza, hogy az elméleti szakemberek nem annyira az igazság keresésében érdekeltek, hanem a szakmai előrejutásban. A rossz ösztönzők gyakran rossz elméletek létrehozásához vezetnek, és gyengítik a szükséges kritika érvényesülését. Talán elegendő egyetlen példát hozni saját tapasztalatomból. Egy vezető folyóirat (Journal of Political Economy) közölt egy olyan cikket egy vezető közgazdászhármastól, amelyben a 18 év alatti gyermekek a nagyszüleikkel együtt a szüleik ellen szavaznak a magas nyugdíjakért. E nyilvánvaló marhaságon alapuló modellt a szerkesztők vélhetőleg azért fogadták el, mert érdekes (amerikaiul: provokatív) elméleti eredményhez vezetett: minél öregebb a népesség, annál kisebb nyugdíjterheket hajlandó a vállára venni. A 2002-ben megjelent cikket meg azért idézi 100 további kutató (kevés kivételtől eltekintve bíráló él nélkül), mert híres folyóiratban jelent meg. A cikk kritikáját meg ezért fojtják el, mert rossz fényt vetne a tudományra, ha kiderülne, irányítói képtelenek megkülönböztetni a búzát az ocsútól. Több évet kellet várnom, míg akadt egy szerkesztő, aki nemcsak közölte cikkemet, hanem ugyanebben a számban szimpóziumot szervezett a vitatott kérdésről, és szerkesztői cikkben állt ki a bírálat szabadságáért.
Feltevések és előrejelzések
Minden elmélet szükségképpen leegyszerűsítő feltevésekkel él. Minden jó elmélet igyekszik e feltevéseken alapuló elméleteket a gyakorlat fényében felülvizsgálni és tökéletesíteni. Ez a törekvés igazából azonban csak a legutolsó 400 évben teljesedett ki, és igazán sikeres csak a természettudományban volt. De annak idején évtizedekbe telt, míg elfogadták, hogy Newtonnak van igaza abban, hogy a Föld a sarkokon lapult. Még 100 évvel ezelőtt is kiváló tudósok puszta feltevésnek minősítettek az atomok létezését, és csak a kristályrács röntgen-diffrakciós fényképének láttán fogadták el az atomelméletet.
Mennyivel bonyolultabb az atomoknál vagy a Naprendszernél a modern gazdaság! És a fizikusokkal versengve, a közgazdászok is hasonlóan egyszerű modellekkel operálnak, mint a fizikusok. Gyakran felteszik, hogy egyetlen egy fogyasztó van, aki végtelen sokáig él egy stacioner gazdaságban. Életpályája-hasznosságát maximalizálja életpálya költségvetési korlátja mellett, figyelembe véve és kijátszva a kormányzat mesterkedéseit.
Mennyivel bonyolultabb lenne többszereplős, korlátos élettartamú, korlátosan racionális egyének interakciójaként leírni a gazdaságot? Minek fárasszuk magunkat, amikor az egyszerű modellek is megteszik, legalább is eddig megtették? Vagy korábbi példánkhoz visszatérve, ki kellene zárni az eltartott szavazók kategóriájából a gyermekeket.
1988 körül a fizikusok és a közgazdászok Santa Fé-i találkozóján a fizikusok csodálkoztak, hogy a közgazdászok mennyivel szabatosabban gondolkoznak, mint ők, de ugyanakkor nevettek, hogy a közgazdászok milyen buta modellekre pazarolják energiájukat. Attól félek, nem sok változott a nevezetes találkozó óta.
Jellemző, hogy Robert Lucas honlapján található életrajzi vázlatában eldicsekszik azzal, hogy egyetemistaként az örökléselméletről írt házi dolgozatát közepesre értékelték, mert barátja figyelmeztetése ellenére nem volt hajlandó figyelembe venni az alapösszefüggéseket bonyolító körülményeket. Kár, hogy későbbi kollegái már nem voltak ilyen szigorúak vele, és szinte erénnyé vált, hogy a boríték hátán számolta ki, milyen csekély a ciklusok makroökonómiai költsége. (Lucas számítása szerint az átlag amerikai polgár jövedelme 1 ezrelékét áldozná fel azért, hogy szórásmentes átlagjövedelemhez jusson.)
Miért fogadták el a döntéshozók az elvont elméletet?
Nem vagyok döntéshozó, ezért csak sejtésekre szorítkozhatok. Talán a döntéshozóknak kényelmesebb az elméleti modellek mögé bújni, mint önállóan gondolkodni. Gondoljunk arra a fáradságos útra, amíg Madame Curie uránkísérletétől a fizika és a technika eljutott az atombombáig, illetve az atomerőműig. A szakértők minden részletében ellenőrizték a számításokat, és az elméleti alkotókat ügyes mérnökök segítették. Talán ez a koordináció hiányzik a közgazdasági alkalmazásokban.
