A szerzőről: Ábel István tanulmányait Magyarországon végezte. Dolgozott a Budapest Banknál, az ÁPV Rt-nél, a Pénzintézeti Központ Banknál. 1998 és 2001 között a Magyar Nemzeti Bank, 2001-től az IMF vezető munkatársa. Számos tanulmány és több szakkönyv szerzője. Szakterülete a makroökonómia, a monetáris politika.
A válság megelőzése
A válságot leginkább akkor akarjuk megelőzni, amikor már benne vagyunk. Ha már túl leszünk rajta, akkor úgy gondoljuk, hogy túljutottunk, pedig csak a következőhöz kerültünk közelebb.
A globális pénzügyi válság megelőzhető lett volna. Ezt gondolja mindenki, de abban nincsen egyetértés, hogy hogyan. Simon Hall, a Bank of England igazgatója szerint a válsághoz vezető fontosabb tényezők ismertek voltak, és a statisztikák alapján az is, hogy a kockázatok az elmúlt években jelentősen növekedtek. Hasonló ütemben fejlődött a kockázatkezelési technika. Az egyre újabb kockázatmérséklő termékek és technikák tették lehetővé a finanszírozási kínálat bővülését. A bankszektor gyors növekedése, az országhatárokat átlépő dimenziói, komplexitásának és kapcsolódásainak szövevényessé válása nem volt titok senki előtt, mint ahogy az sem, hogy ezzel újabb kockázatok is megjelentek. Ki gondolta volna, hogy ebből ekkora baj lehet, elvégre bankválságot láttunk már korábban is. A mostani válság három új jellemzőjére senki nem számított. Egyrészt a válság meglepően gyorsan világméretűvé terebélyesedett. Másrészt a makroökonómiai hatásai, a növekedés és a kereskedelem összeomlása régen nem tapasztalt mértékben nehezedik szinte minden országra. És ami a leghihetetlenebb, ez a hatás nem nagyon különbözik attól függően, hogy jó vagy hibás volt-e az országban követett gazdaságpolitika korábban. A harmadrészt a mostani válság nem is elsősorban bankválság, hanem a bankok és a nem banki pénzügyi szolgáltatók összefonódásában bekövetkezett bizalomvesztés robbanásszerű láncreakciója.
A gazdaság szereplői és szemlélői egyaránt a finanszírozási hálózat csúcspontjaira, a bankokra és más intézményekre figyeltek, azonban ezek bámulatos fejlődése során a köztük levő kapcsolatrendszer átalakult. A hálózat pontjai és az azokat összekötő kapcsolatok együttesen határozzák meg a rendszer működését. A likviditás szinte korlátlan bővülését a nem banki szolgáltatók innovációi táplálták. Az itt működő szereplők szervezeti, tevékenységi és termékstruktúrájának folyamatos átalakulása kiapadhatatlan forrásnak tűnt. Hasonlóképp végeláthatatlan most az ebből származó problémák sora. A válság felszínre hozott számos szabályozási hibát, melyek javítása elengedhetetlenül szükséges. Jobb adatszolgáltatással a felügyeletnek átláthatóbbá kell tennie a bankszférát. Az állapotfelmérések mellett figyelni kell az áramlásokra, és azok volatilitására is. A banki fizetőképességre fókuszált világképünket fel kell váltania a likviditásra fókuszált világképnek. Ez az elvárás a bankfelügyelettel kapcsolatban ígéretes lehet, de Michael Gibson, az amerikai Fed kutatási részlegének munkatársa szerint két gond van ezzel felfogással. Az egyik gond az, hogy a válságot kirobbantó tényezők között első helyen szerepelt a nem hagyományos banki pénzügyi termékek gyors terjeszkedése a pénzvilágban. A válságot ugyan a bankfelügyeletek látókörében lévő intézmények sínylették meg a legjobban és a biztonságosabb üzletvitelt a hatásosabb felügyeleti munka nyilván segíthette volna, de a robbanást aligha tudta volna megakadályozni, mert az olyan területen történt, ami kívül esik a hatókörén.
Bármilyen felügyelet vagy szabályozás jól definiált szervezetekre vagy tevékenységekre alakítható ki, de olyanra, ami folyamatosan változó formában és tevékenységgel jelenik meg, ez nehezen képzelhető el. A nem banki pénzügyi közvetítő jelenség ugyanis inkább a hálózat pontjainak állandóan változó kapcsolódási folyamataként (link) fogható fel, és nem a hálózat stabil pontjaiként (node).
Gibson szerint a másik gond az, hogy még ha mindenható is lenne a felügyelet, saját árnyékán akkor sem tudna túllépni. A statisztikán alapuló mérés egyik természetes következménye hogy a felügyeleti és szabályozási mutatók jó esetben utólagosan regisztrálják a már bekövetkezett bajt, de kevéssé képesek előretekintő jelzésre.
Valami megnyugató megoldásra nagyon is szükség lenne a biztonságunk érdekében és a pénzvilággal szembeni bizalom javítása érdekében is. A pénzvilágnak számos olyan nem banki szereplője, intézménye van, amelyek éppen a volatilitás növekedéséből húznak hasznot. A pénzügyi stabilitás védelmét ezekkel kellene kezdeni, ha megfogható lenne e szervezetek tevékenysége és finanszírozása. De spekulatív pozíciókat nem csak a hedge fundok hanem bármely vállalat is felvehet, vagyis ott tartunk, hogy a pénzügyi felügyeletet jobb lenne mindenre kiterjeszteni. Egy mindenható és kormányoktól független szervezet a makroprudenciális feladatok letéteményesévé tehető, de ehhez azt is meg kellene mondani, hogy milyen eszközei lesznek a pénzügyi stabilitás eléréséhez, és hogyan mérje az elérendő célt és az ahhoz vezető intézkedések hatását.
A válság következményeinek enyhítésére alkalmazott gazdaságpolitikával kapcsolatban gyakran felmerül Keynes neve. Az analógia azonban inkább csak a tüneti kezelés felszínén mozog. Keynes ennél mélyebbre ásott a harmincas évek végének válságát illetően. Egyrészt az ahhoz vezető okokat tisztázta, másrészt segített a megelőzéshez szükséges terápiák diagnosztikai háttérének megalapozásában. A brit pénzügyminisztériumban (Treasury) Keynes irányítása alatt dolgozta ki Richard Stone a nemzeti számlák rendszerének alapjait 1944-ben. Ezért a munkájáért 1984-ban kapott közgazdasági Nobel díjat Stone.
Az világos, hogy a mostani pénzügyi válság globális választ igényel, hasonlóan ahhoz, ahogy a WHO készül fel az újabb influenza vírusok okozta katasztrófák elkerülésére. A WHO globális fellépése azért lehet sikeres, mert az országok saját érdekükből spontán követik a WHO felhívásában megadott utasításokat. Ennek azonban két nyilvánvaló feltétele van. Egyrészt az hogy a katasztrófával fenyegető vírust azonosították, másrészt az egészségügyi szakma egyetért a vírus terjedésének jellemzőiben. A vírus hatásmechanizmusának ismerete csak a gyógyításhoz használt ellenszer kidolgozásához kellene, de a hatásos megelőzésnek ez nem feltétele. A közgazdász szakma pillanatnyilag adós a pénzügyi válság hasonló egyetértésen alapuló diagnózisával, ami a megelőzést gyakorlatilag lehetetlenné teszi.
Önbizalom és optimizmus táplálja azt az elvárást, hogy a várható kockázatok között megfelelő szabályozással rendet lehet teremteni. Az a törekvés, hogy a makroprudenciális funkciók megjelenjenek a központi bankokban általános elvárássá kezd válni. Ez annál meglepőbb, mert kevesen gondolják, hogy a független jegybank jobban tudná ezt a funkciót ellátni, mint bármilyen más független szervezet. Allan Meltzer professzor (Carnegie Mellon University) az amerikai jegybank, a FED ilyen irányú feladat és hatókör kibővítésével kapcsolatos kongresszusi meghallgatáson meggyőzően érvelt ez ellen az elmúlt napokban. Állította, hogy nagyon keveset tudunk arról, hogy a válságot hogyan lehet előre látni, és egy ilyen tisztázatlan feladat felvállalása csak ártalmára lesz a jegybanknak. Meltzer a FED történetének és a jegybankok gyakorlatának egyik legjobb ismerője nincsen jó véleménnyel a jegybankok politikáját alakító gondolkodásról. Szerinte általános ma az a vélekedés, hogy az infláció hatásosan befolyásolható a rövid távú kamatláb alakításával és ezt az a hiedelem táplálja, hogy a ma elterjed elmélet megnyugtató elemzési keretet ad a monetáris politika alakításához. A modell nem rossz, jól használthahó alapvető makroökonómia összefüggések értelmezésére, de két baja van, ami miatt a gazdaságpolitika megalapozására kevéssé alkalmas. Az egyik gond a jegybankok elemzési modelljeivel kapcsolatban az, hogy bankcsődök és valutaválságok lehetősége fel sem merül bennük. A másik meg az, hogy maga a pénz sem jut komolyabb szerephez ezekben. A modern monetáris politika legkidolgozottabb elméleti alapvetésének tekinthető tankönyv, Michael Woodford (Columbia University) - Interest and Prices – Foundations of a Theory of Monetary Policy – gyakorlatilag nem foglalkozik a pénzzel. Mondván, hogy a pénzteremtést a pénzkereslet alakítja. Ami igaz is ezekben a modellekben, ha zárt gazdaságot veszünk, vagy nyitott gazdaság esetén feltételezzük, hogy a kamatparitás teljesül (ami azt jelentené, hogy a forintkamat és az euró kamatának eltérését a forintleértékelődési várakozások határozzák meg). A kamatparitás makroökonómiai összefüggése hosszú távon igaz lehet, de rövid távon ellentmond a valóságnak, így a monetáris politika megalapozásához aligha segítség.
Ha hihetünk Meltzer kritikájának, akkor – a saját konklúziójával ellentétben - a makroprudenciális szempontok jegybankokhoz telepítése mégis hasznos előrelépés, hiszen két dolgot mindenképpen kapun belülre hozna, ami ma hiányozni látszik a gondolkodásból. A pénzügyi stabilitás bankválság és valutaválság lehetőségével is számoló kezelése és a pénzteremtési folyamat gerincét képező hitelbővülés mechanizmusának mérlegelése visszakerülhetne a monetáris politika látókörébe.