Cikkének megjelenése – szeptember másodika – óta több olvasónk is felhívta a figyelmünket arra, hogy Paul Krugman ismét és sokadszorra nekiesett a közgazdász-társadalomnak úgy általában, mert az – egy általa kedvelt törpe kisebbségtől eltekintve – az öncélú matematikai modellezésben lelt gyönyörűség oltárán feláldozza az igazság keresését. Valós és releváns problémák kutatása helyett olyan értelmetlen modellekben éli ki magát, amelyekben idealizált és tökéletes piacokon mesebelien racionális alanyok hoznak tökéletes döntéseket. Ha pedig az egész cucc több a szellem balga fényűzésénél, annál rosszabb, mert akkor csak arról lehet szó, hogy az emberiség szenvedése (munkanélküliség, tömeges otthonvesztés, létbizonytalanság stb.) iránt tökéletesen érzéketlen modellszerzők a tudomány álcája mögött az ordas kapitalizmus apologetáiként igyekeznek elrejteni az igazságot. Ám a jelen válság hatására lehullt a lepel, s az eddig félrevezetett tömegek most készen állhatnak a velejéig új paradigma befogadására.
Kemény beszéd. E nagyívű indítás után a felajzott olvasó akár csalódást is érezhet a hosszú cikk végére érve, hiszen elméleti konklúzióként azt tudjuk meg, hogy a behaviorial economics hasznosan járulhat hozzá a vagyonpiaci árbuborékok elemzéséhez, policy advice-ként pedig azt kapjuk, hogy ha a gazdaságot olyan nagyméretű negatív keresleti sokk éri, hogy a konvencionális monetáris politika a zéró nominális kamatláb korlátja miatt hatástalanná válik, akkor fiskális költekezéssel kell próbálkozni.
Hm. Igaz ugyan, hogy a Krugman által különösen nem kedvelt édesvizi közgazdászok jó része a behavioral economicsot hülyeségnek tartja, a fiskális költekezést pedig károsnak, a fenti indítás után nem erre, hanem inkább arra számított volna az ember, hogy Krugman a Téli Palota (bocsánat, a University of Chichago) megrohamozására és minimum porig égetésére fog felszólítani.
És ki is a követendő ellenpélda? Szentes Tamás? Ugyan dehogy! Mark Gertler (New York University), mégperdig azért, mert az elsők között próbálkozott azzal, hogy a finanszírozási rendszer súrlódásait olyan dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi (DSGE) modellekbe építse be, amelyek más tekintetben érdemileg nem különböznek azoktól, amelyeket Krugman hol értelmetlennek, hol a válság okozóinak tart. Pont annyi racionális döntéshozó, ugyanannyi matematika és standard technika van bennük, mint a bírált édes- és sósvizi tradíciót követő közgazdászokéiban és – hogy mást ne mondjunk – Krugman saját korábbi írásaiban. (Mark Gertler az MNB múlt heti workshopjának vendége volt. Pénteki előadásán – bővebb változata itt – a látogatóközpont félig volt tele. Az MTA vagy a nagy állami egyetemek közgazdasági karainak képviselőivel – bár kaptak meghívót – nem lehetett találkozni a közönség soraiban. Pedig oly ritkán lehetünk ennyire közel a tudomány világszintű frontvonalához.)
Szóval mi is a baj Krugmannal? Van-e baj egyáltalán, vagy legalábbis megmagyarázandó ellentmondás? És hogy lehet az, hogy Krugman publicisztikájának egyik legerősebb kritikusa a magát ideológiailag is az ellentáborba számító Scott Sumner The Money Illusion blogjában úgy mond bírálatot a modern elmélet szinte egészét rugdaló Krugman-cikkről, hogy az öncélú formalizálásba révedés és világtól elrugaszkodott racionalitási feltételezést meg sem említi. Megelégszik azzal, hogy Krugman szemére hányja: pusztán az a tény, hogy a zéró kamatláb mellett a hagyományos – kamatszabályozáson át végrehajtott - monetáris politika nem működik, még nem érv a fiskális expanzió szükségessége mellett. Nagyjából tíz évvel ezelőtt éppen egy Paul Krugman nevű ember számos cikkben hathatósan érvelt amellett, hogy ilyenkor nem-konvencionális monetáris politikával kell kísérletezni. Csak arról nem tett említést, hogy még tíz évvel korábban Allan Meltzer már szabatosan kifejtette ugyanezt. (Az már csak hab a tortán, hogy a FED már több mint egy éve nem-konvencionális monetáris politikai eszközöket használ, és Gertler - az MNB-s Karádi Péterrel közösen - már dolgozik is egy olyan modellen, amely ennek optimális szabályát határozza meg.)
Persze, fontos kérdés az, hogy az amerikai költségvetési kiköltekezés a jelen válságban hasznos döntés volt-e, vagy marhaság, de egy magára adó, az elmélet iránt érzékeny közgazdász, mint amilyen Scott Sumner, hogy rándíthat vállat arra az állításra, hogy az elmúlt harminc év elméleti közgazdaságtana nem ér egy lyukas garast sem, és teljes paradigmaváltás szükségeltetik?
Csak arra gondolhatunk, hogy a cikknek azt a részét nem veszi komolyan. Aki a New York Times magazinba ír, az nem a szűk szakmai köröknek (legyenek azok támogatók vagy ellenlábasok) akar elmondani valamit, arra ott vannak a szakmai folyóiratok, amelyeket amúgy Krugman mostanában ritkábban látogat. Neki már régóta politikai-gazdaságpolitikai agendája van. Azt szeretné, ha a kormányzat aktívan használná fiskális beavatkozó eszközeit, de erre nem elméleti modellek rigorózusan elvégzett tesztjeinek konklúziója indítja, azokat amúgy sem a New York Timesben szokták közölni, mert annak tipikus olvasója azt nem is értené meg. Nem, dehogy, az állami szerep növelése neki is normatív, világnézeti-ideológiai kérdés. Publicisztikájának fontos része a társadalmi problémák iránti érzékenység és mások vélt vagy tényleges érzéketlenségének szapulása. És ezért lehet is ővele szimpatizálni, vagy akár szeretni őt. Ám ennek sem tudományhoz, sem módszertanhoz nem sok köze van. Az, hogy milyen módszerekkel lehet robusztus, empirikusan alátámasztható (ha akarjuk: igaz) következtetésekre jutni a gazdaság működéséről, az nem múlik azon, hogy amúgy vérzik-e a szívünk a társadalom veszteseiért, avagy sem.
Ezt Krugmannak nem kell magyarázni. Magam legalább négy olyan cikkéről tudok, – s ha én tudok négyről akkor írt legalább huszat, illusztrációként álljon itt az egyik legrövidebb - ahol maró gúnnyal söpri el azokat az érveket, amelyek túlzó formalizmussal, irreális feltevésekre épülő, s ezért a világra nem vonatkoztatható modellek építésével vádolják a modern közgazdaságtan művelőit. Vagyis azoknak az érveknek a tarthatatlanságát bizonygatja, amelyeket jelen pamfletjében maga használ a mainstream közgazdaságtannal szembeni vádaskodásban. Csakhogy ott és akkor tudományos vizsgálódásról, tudományos módszertanról volt szó, itt pedig egy politikai célról, aminek ellenzőit ott kell gyengíteni, ahol csak lehet. Márpedig válság ide, válság oda, az akadémiai közgazdászok zöme, függetlenül az amúgy meglévő lényeges vagy lényegtelen tudományos nézeteltérésektől, húzza a száját a keynesizmus újraélesztésével szemben, mert annak haszontalanságát az elmúlt harminc év kutatásai alapján elméletileg és empirikusan bizonyítottnak látja. És a válság, ha magabiztosságukat meg is tépázta abban, hogy hogyan kell elkerülni a nagy kataklizmákat, abban nem rendítette meg őket, aminek haszontalanságát egyszer már bebizonyították.
Szóval mi a baj Krugmannal? Vele semmi. Neki célja van, és annak megfelelően ügyködik. Ha a politikai támogatás megszerzéséhez a válság miatt amúgy is népszerűtlen közgazdászok szapulására van szüksége, akkor ezt teszi. A tudományos közéletet ez nem rázza meg, aki képzett közgazdász, az pontosan tudja, mire valók a matematikai modellek meg a racionalitási feltevés – egyebek között éppen Krugman írásaiból tanulta meg –, ezért a szakma az ilyen kirohanásokat az amúgy lebilincselően okos tudós politikai-közírói munkásságához sorolja, és nem foglalkozik vele. A politikai diskurzus céljai, szabályai, nyelvezete egészen mások mint a tudományos vitáké.
A baj velünk, pontosabban nálunk van. A végeken, a provinciában. Ahol a modern közgazdaságtan formalizált modelljei elenyészően kisszámú irányító, kutató és oktatási intézményt leszámítva egyáltalán nem terjedtek el, és ezért a közgazdasági diskurzus nagyobb része ugyanazon a verbális, metaforákra, történelmi összehasonlításokra épülő, hagyományosan puha társadalomtudományi nyelven és keretben folyik, amin a világ boldogabb részein úgy Alfred Marshall korában lépett túl a közgazdasági közélet. Ahol az egyetemek idősebb és vezető pozícióban lévő oktatóinak zöme nemcsak hogy nem ismeri a standard közgazdasági elemzés eszközeit, szabályait, módszereit és a dolog értelmét, de jórészt és épp ezért féltékenyen és ellenségesen viseltetik vele szemben. Ahol a külföldi iskolákból hazatért, vagy magukat itthon kínkeserves autodidakta módon kiképzett fiatalabb oktatóknak folyamatosan szembesülniök kell a logikai modellekre épülő közgazdasági elemzéssel szembeni meg nem értéssel és kritikákkal, olyanokkal, amelyeket Krugman korábbi írásaiban oly szellemesen zúz szét.
Amerikában azt az embert, aki nem ismeri és használja a közgazdaságtan formalizált modelljeit, nem veszik fel egyetemi oktatónak. Magyarországon viszont a tudományos közéleti diskurzus jórészt a New York Times magazinjának szintjén folyik. Ha a Nobel-díjas Krugman azt írja ott, hogy a közgazdaságtan formalizált modelljei öncélúak és lám, kudarcot vallottak, az a súlyosan alulképzett hazai közgazdász-köröket megerősíti abban, hogy nem is érdemes ilyesmivel bíbelődni (ők eddig is tudták, hogy ez marhaság). Hogy a piacok működését nem elemezni kell, hanem ideológiai, zsigeri alapon választani piaci vagy állami, kollektivista megoldások között. Szóval Krugmannal semi baj. Ám az utóbbi időben kifejtett publicisztikai tevékenysége nem segít abban a szélmalomharcban, amit a modern közgazdasági gondolkodás hazai tanításáért, elterjesztésért vívunk.
