Cikkének megjelenése – szeptember másodika – óta több olvasónk is felhívta a figyelmünket arra, hogy Paul Krugman ismét és sokadszorra nekiesett a közgazdász-társadalomnak úgy általában, mert az – egy általa kedvelt törpe kisebbségtől eltekintve – az öncélú matematikai modellezésben lelt gyönyörűség oltárán feláldozza az igazság keresését. Valós és releváns problémák kutatása helyett olyan értelmetlen modellekben éli ki magát, amelyekben idealizált és tökéletes piacokon mesebelien racionális alanyok hoznak tökéletes döntéseket. Ha pedig az egész cucc több a szellem balga fényűzésénél, annál rosszabb, mert akkor csak arról lehet szó, hogy az emberiség szenvedése (munkanélküliség, tömeges otthonvesztés, létbizonytalanság stb.) iránt tökéletesen érzéketlen modellszerzők a tudomány álcája mögött az ordas kapitalizmus apologetáiként igyekeznek elrejteni az igazságot. Ám a jelen válság hatására lehullt a lepel, s az eddig félrevezetett tömegek most készen állhatnak a velejéig új paradigma befogadására.
Mi a baj Krugmannal?
2009.09.05. 21:40 petepeter
Kemény beszéd. E nagyívű indítás után a felajzott olvasó akár csalódást is érezhet a hosszú cikk végére érve, hiszen elméleti konklúzióként azt tudjuk meg, hogy a behaviorial economics hasznosan járulhat hozzá a vagyonpiaci árbuborékok elemzéséhez, policy advice-ként pedig azt kapjuk, hogy ha a gazdaságot olyan nagyméretű negatív keresleti sokk éri, hogy a konvencionális monetáris politika a zéró nominális kamatláb korlátja miatt hatástalanná válik, akkor fiskális költekezéssel kell próbálkozni.
Hm. Igaz ugyan, hogy a Krugman által különösen nem kedvelt édesvizi közgazdászok jó része a behavioral economicsot hülyeségnek tartja, a fiskális költekezést pedig károsnak, a fenti indítás után nem erre, hanem inkább arra számított volna az ember, hogy Krugman a Téli Palota (bocsánat, a University of Chichago) megrohamozására és minimum porig égetésére fog felszólítani.
És ki is a követendő ellenpélda? Szentes Tamás? Ugyan dehogy! Mark Gertler (New York University), mégperdig azért, mert az elsők között próbálkozott azzal, hogy a finanszírozási rendszer súrlódásait olyan dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi (DSGE) modellekbe építse be, amelyek más tekintetben érdemileg nem különböznek azoktól, amelyeket Krugman hol értelmetlennek, hol a válság okozóinak tart. Pont annyi racionális döntéshozó, ugyanannyi matematika és standard technika van bennük, mint a bírált édes- és sósvizi tradíciót követő közgazdászokéiban és – hogy mást ne mondjunk – Krugman saját korábbi írásaiban. (Mark Gertler az MNB múlt heti workshopjának vendége volt. Pénteki előadásán – bővebb változata itt – a látogatóközpont félig volt tele. Az MTA vagy a nagy állami egyetemek közgazdasági karainak képviselőivel – bár kaptak meghívót – nem lehetett találkozni a közönség soraiban. Pedig oly ritkán lehetünk ennyire közel a tudomány világszintű frontvonalához.)
Szóval mi is a baj Krugmannal? Van-e baj egyáltalán, vagy legalábbis megmagyarázandó ellentmondás? És hogy lehet az, hogy Krugman publicisztikájának egyik legerősebb kritikusa a magát ideológiailag is az ellentáborba számító Scott Sumner The Money Illusion blogjában úgy mond bírálatot a modern elmélet szinte egészét rugdaló Krugman-cikkről, hogy az öncélú formalizálásba révedés és világtól elrugaszkodott racionalitási feltételezést meg sem említi. Megelégszik azzal, hogy Krugman szemére hányja: pusztán az a tény, hogy a zéró kamatláb mellett a hagyományos – kamatszabályozáson át végrehajtott - monetáris politika nem működik, még nem érv a fiskális expanzió szükségessége mellett. Nagyjából tíz évvel ezelőtt éppen egy Paul Krugman nevű ember számos cikkben hathatósan érvelt amellett, hogy ilyenkor nem-konvencionális monetáris politikával kell kísérletezni. Csak arról nem tett említést, hogy még tíz évvel korábban Allan Meltzer már szabatosan kifejtette ugyanezt. (Az már csak hab a tortán, hogy a FED már több mint egy éve nem-konvencionális monetáris politikai eszközöket használ, és Gertler - az MNB-s Karádi Péterrel közösen - már dolgozik is egy olyan modellen, amely ennek optimális szabályát határozza meg.)
Persze, fontos kérdés az, hogy az amerikai költségvetési kiköltekezés a jelen válságban hasznos döntés volt-e, vagy marhaság, de egy magára adó, az elmélet iránt érzékeny közgazdász, mint amilyen Scott Sumner, hogy rándíthat vállat arra az állításra, hogy az elmúlt harminc év elméleti közgazdaságtana nem ér egy lyukas garast sem, és teljes paradigmaváltás szükségeltetik?
Csak arra gondolhatunk, hogy a cikknek azt a részét nem veszi komolyan. Aki a New York Times magazinba ír, az nem a szűk szakmai köröknek (legyenek azok támogatók vagy ellenlábasok) akar elmondani valamit, arra ott vannak a szakmai folyóiratok, amelyeket amúgy Krugman mostanában ritkábban látogat. Neki már régóta politikai-gazdaságpolitikai agendája van. Azt szeretné, ha a kormányzat aktívan használná fiskális beavatkozó eszközeit, de erre nem elméleti modellek rigorózusan elvégzett tesztjeinek konklúziója indítja, azokat amúgy sem a New York Timesben szokták közölni, mert annak tipikus olvasója azt nem is értené meg. Nem, dehogy, az állami szerep növelése neki is normatív, világnézeti-ideológiai kérdés. Publicisztikájának fontos része a társadalmi problémák iránti érzékenység és mások vélt vagy tényleges érzéketlenségének szapulása. És ezért lehet is ővele szimpatizálni, vagy akár szeretni őt. Ám ennek sem tudományhoz, sem módszertanhoz nem sok köze van. Az, hogy milyen módszerekkel lehet robusztus, empirikusan alátámasztható (ha akarjuk: igaz) következtetésekre jutni a gazdaság működéséről, az nem múlik azon, hogy amúgy vérzik-e a szívünk a társadalom veszteseiért, avagy sem.
Ezt Krugmannak nem kell magyarázni. Magam legalább négy olyan cikkéről tudok, – s ha én tudok négyről akkor írt legalább huszat, illusztrációként álljon itt az egyik legrövidebb - ahol maró gúnnyal söpri el azokat az érveket, amelyek túlzó formalizmussal, irreális feltevésekre épülő, s ezért a világra nem vonatkoztatható modellek építésével vádolják a modern közgazdaságtan művelőit. Vagyis azoknak az érveknek a tarthatatlanságát bizonygatja, amelyeket jelen pamfletjében maga használ a mainstream közgazdaságtannal szembeni vádaskodásban. Csakhogy ott és akkor tudományos vizsgálódásról, tudományos módszertanról volt szó, itt pedig egy politikai célról, aminek ellenzőit ott kell gyengíteni, ahol csak lehet. Márpedig válság ide, válság oda, az akadémiai közgazdászok zöme, függetlenül az amúgy meglévő lényeges vagy lényegtelen tudományos nézeteltérésektől, húzza a száját a keynesizmus újraélesztésével szemben, mert annak haszontalanságát az elmúlt harminc év kutatásai alapján elméletileg és empirikusan bizonyítottnak látja. És a válság, ha magabiztosságukat meg is tépázta abban, hogy hogyan kell elkerülni a nagy kataklizmákat, abban nem rendítette meg őket, aminek haszontalanságát egyszer már bebizonyították.
Szóval mi a baj Krugmannal? Vele semmi. Neki célja van, és annak megfelelően ügyködik. Ha a politikai támogatás megszerzéséhez a válság miatt amúgy is népszerűtlen közgazdászok szapulására van szüksége, akkor ezt teszi. A tudományos közéletet ez nem rázza meg, aki képzett közgazdász, az pontosan tudja, mire valók a matematikai modellek meg a racionalitási feltevés – egyebek között éppen Krugman írásaiból tanulta meg –, ezért a szakma az ilyen kirohanásokat az amúgy lebilincselően okos tudós politikai-közírói munkásságához sorolja, és nem foglalkozik vele. A politikai diskurzus céljai, szabályai, nyelvezete egészen mások mint a tudományos vitáké.
A baj velünk, pontosabban nálunk van. A végeken, a provinciában. Ahol a modern közgazdaságtan formalizált modelljei elenyészően kisszámú irányító, kutató és oktatási intézményt leszámítva egyáltalán nem terjedtek el, és ezért a közgazdasági diskurzus nagyobb része ugyanazon a verbális, metaforákra, történelmi összehasonlításokra épülő, hagyományosan puha társadalomtudományi nyelven és keretben folyik, amin a világ boldogabb részein úgy Alfred Marshall korában lépett túl a közgazdasági közélet. Ahol az egyetemek idősebb és vezető pozícióban lévő oktatóinak zöme nemcsak hogy nem ismeri a standard közgazdasági elemzés eszközeit, szabályait, módszereit és a dolog értelmét, de jórészt és épp ezért féltékenyen és ellenségesen viseltetik vele szemben. Ahol a külföldi iskolákból hazatért, vagy magukat itthon kínkeserves autodidakta módon kiképzett fiatalabb oktatóknak folyamatosan szembesülniök kell a logikai modellekre épülő közgazdasági elemzéssel szembeni meg nem értéssel és kritikákkal, olyanokkal, amelyeket Krugman korábbi írásaiban oly szellemesen zúz szét.
Amerikában azt az embert, aki nem ismeri és használja a közgazdaságtan formalizált modelljeit, nem veszik fel egyetemi oktatónak. Magyarországon viszont a tudományos közéleti diskurzus jórészt a New York Times magazinjának szintjén folyik. Ha a Nobel-díjas Krugman azt írja ott, hogy a közgazdaságtan formalizált modelljei öncélúak és lám, kudarcot vallottak, az a súlyosan alulképzett hazai közgazdász-köröket megerősíti abban, hogy nem is érdemes ilyesmivel bíbelődni (ők eddig is tudták, hogy ez marhaság). Hogy a piacok működését nem elemezni kell, hanem ideológiai, zsigeri alapon választani piaci vagy állami, kollektivista megoldások között. Szóval Krugmannal semi baj. Ám az utóbbi időben kifejtett publicisztikai tevékenysége nem segít abban a szélmalomharcban, amit a modern közgazdasági gondolkodás hazai tanításáért, elterjesztésért vívunk.
23 komment
Címkék: oktatási krugman keynesizmus
A bejegyzés trackback címe:
https://eltecon.blog.hu/api/trackback/id/tr261362567
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ricardo 2009.09.06. 10:31:30
Meg lehet érteni Krugman kirohanását. Minden republikánus, minden supply-sider, minden obamafóbiás, kisállam barát stb. mostan folyamatosan Krugmant használja lábtörlőnek, aki egyfajta old school keynesianizmust hirdet, és nyíltan leteszi úgymond a garast a kormányzati intervenció, a fiskális stimulus mellett, ami a ’70-es évek neoortodox és monetarista ’counterrevolutionje’ óta amolyan sarlatán, vudu közgazdaságtannak számít. És hát Krugman bizony elég nagy vad, ahhoz is, hogy minden no name közgazdász kéjesen rajta köszörülje a nyelvét.
Pete úr szerint Krugman elköteleződése a kormányzati intervenció mellett valójában ideológiai alapú. Ez lehet. Viszont a Krugman elleni támadásokat is jórészt ideologikus megfontolások vezetik.
Pete úr azon véleménye, hogy számos közgazdásznak a matematikai modellekkel szembeni ellenérzése pusztán azok matematikai-statisztikai ismereteinek hiányából fakad felette rosszindulatú. Jóllehet, ez nem zárja ki azt, hogy a magyar egyetemeken a közgazdász oktatók java része valóban nem járatos a mindenféle idősoros autoregresszív modellekben. Ugyanakkor a matematikai közgazdaságtan elutasításának lehetnek elvi okai is. Ráadásul ez még többé-kevésbé független is lehet az ideológiai oldalaktól. Már említettem valahol ezen a fórumon, hogy a keynesianizmus egyébként legerőteljesebb támadói, az erősen piacpárti, feltétlen laissez-fair hívek sem szeretik túlzottan a matekot. Kis kedvenceimnél, az osztrákoknál maradva pl.:
mises.org/story/3540
Pete úr szerint Krugman elköteleződése a kormányzati intervenció mellett valójában ideológiai alapú. Ez lehet. Viszont a Krugman elleni támadásokat is jórészt ideologikus megfontolások vezetik.
Pete úr azon véleménye, hogy számos közgazdásznak a matematikai modellekkel szembeni ellenérzése pusztán azok matematikai-statisztikai ismereteinek hiányából fakad felette rosszindulatú. Jóllehet, ez nem zárja ki azt, hogy a magyar egyetemeken a közgazdász oktatók java része valóban nem járatos a mindenféle idősoros autoregresszív modellekben. Ugyanakkor a matematikai közgazdaságtan elutasításának lehetnek elvi okai is. Ráadásul ez még többé-kevésbé független is lehet az ideológiai oldalaktól. Már említettem valahol ezen a fórumon, hogy a keynesianizmus egyébként legerőteljesebb támadói, az erősen piacpárti, feltétlen laissez-fair hívek sem szeretik túlzottan a matekot. Kis kedvenceimnél, az osztrákoknál maradva pl.:
mises.org/story/3540
ricardo 2009.09.06. 13:39:08
Nota bene, a közgazdaságtan akadémikus köreiben létezik egy olyan attitűd, hogy ha egy tudós, aki támadni meri a közgazdaságtan épp hegemón paradigmáját, illetve valamiféleképpen piacellenés következtetésre jut, akkor az megtévedt, a populizmus kísértésébe esett, feladta tudományos elveit stb. Mint mostan - Pete úr szerint - Krugman. Ámbár Krugman akkora név, hogy nála az ilyesfajta kirohanás eufémisztikusan csak amolyan ’közírói túlzás’. Ez van. Az akadémikus kisiparosok már sima szájjukkal mantrázzák, nincs itten kérem semmi baj a matematikai modellekkel, hiába is mondanak azok rendre csődöt, már készülnek az új, Gertner-féle modellek, amiben már lesznek ’tőkepiaci súrlódások’ is. Azannya. És ettől aztán helyre is áll a pillanatnyilag megbomlott a lelki equilibrium. Nyugtatja magát a szakma: jó ez a módszer tényleg, csak a formulákkal van néha egy kis bibi, de hát azt majd mindig utókorrigáljuk. De azért még tudományosak vagyunk, ügyesek vagyunk, szépek vagyunk. Csak hát éppen erről beszél Krugman: az elmélet minden ilyen megrázkodtatását követően, némi átfazonírozás után, a szakma újra megnyugtatja magát, hogy alapvetően minden nagyon jó. És aztán persze újra jön a pofáraesés (már elnézést a kifejezésért).
Az osztrákoknak némely aspektusból bizonyosan igazuk van: a matematikai modellek kényelmessé teszik a tudósokat. Néhány egyenlet, és akkor már nem is kell ismerni a valóságot, a piacokat, a napi eseményeket. E tekintetben számomra roppant szimpatikus Világi Balázs itteni coming outja: a mostani válság előtt még soha nem hallott subprime jelzálogról, asset-backed securityről, meg CDO-król. Hozzá tenném, valószínűleg részvényt sem vett soha. (Jelenleg egy népszerű kis könyvet olvasok, André Kostolany Tőzsdeszemináriumát. Az ilyen populáris műveket bizonyára ajakbiggyesztve nézi le az akadémikus szakma (tán még egy kicsit magam is (jóllehet Kostolany, szemben az ökonomókusokkal, tudhatja hogy milyen is közeltől a tőzsde))). Minazonáltal olvasok benne éppen egy kis történetet: 1962 tavaszán a New York Herald Tribune kerekasztal-konferenciát tartott, melyre mindenféle ’surlódásos’ pénzelméleti tudós szakértőt meghívtak. A végén a tudós uraktól megkérdezték, hogy az év végére a Dow Jones-index elérheti-e az akkor éppen aktuálisnál 300 ponttal magasabb értéket is. A tudós urak viccnek találták a kérdést. Ó, dehogy. Kostolany tanusága szerint, az index két hét múlva elérte a kérdésés szintet.))
Az osztrákoknak némely aspektusból bizonyosan igazuk van: a matematikai modellek kényelmessé teszik a tudósokat. Néhány egyenlet, és akkor már nem is kell ismerni a valóságot, a piacokat, a napi eseményeket. E tekintetben számomra roppant szimpatikus Világi Balázs itteni coming outja: a mostani válság előtt még soha nem hallott subprime jelzálogról, asset-backed securityről, meg CDO-król. Hozzá tenném, valószínűleg részvényt sem vett soha. (Jelenleg egy népszerű kis könyvet olvasok, André Kostolany Tőzsdeszemináriumát. Az ilyen populáris műveket bizonyára ajakbiggyesztve nézi le az akadémikus szakma (tán még egy kicsit magam is (jóllehet Kostolany, szemben az ökonomókusokkal, tudhatja hogy milyen is közeltől a tőzsde))). Minazonáltal olvasok benne éppen egy kis történetet: 1962 tavaszán a New York Herald Tribune kerekasztal-konferenciát tartott, melyre mindenféle ’surlódásos’ pénzelméleti tudós szakértőt meghívtak. A végén a tudós uraktól megkérdezték, hogy az év végére a Dow Jones-index elérheti-e az akkor éppen aktuálisnál 300 ponttal magasabb értéket is. A tudós urak viccnek találták a kérdést. Ó, dehogy. Kostolany tanusága szerint, az index két hét múlva elérte a kérdésés szintet.))
óriás 2009.09.06. 21:48:59
Egyébként volt már példa arra, hogy a nagy magyar non-mainstreamek bármelyike meghallgatott volna akár egyet is az időnként idelátogató külföldi világsztárok közül? Szóval hány akadémikus volt ott az SED-n (2005), az EEA-ESEM-en (2007), az MNB bármelyik éves workshopján, a Rajk akármelyik Neumann-előadásán?
Steve 2009.09.07. 10:52:19
Előrebocsátom, hogy pszichológiából diplomáztam, közgazdaságtanból két-három félévet hallgattam, részben Pete Péter előadásában.
Pete Péter -mint sok előadó- egyik első előadását indította azzal a kérdésfelvetéssel, hogy miért foglalkozunk közgazdaságtudománnyal, illetve később arról beszéltünk, hogy ez miért különb a horoszkópoknál. A válasz természetesen az volt, hogy a tudományos, racionális gondolkodás meg kell hogy feleljen alapvető kritériumoknak, kell hogy legyen értéke a társadalom számára, ki kell állnia a tudományos vizsgálat próbáit.
Mindkét tudományággal az volt a legfontosabb problémám, hogy úgy éreztem van egy alapvető dilemma amiről hallgat, de ami alapjaiban érinti a lényegét (bár megjelenése némileg eltér egymástól). Ugyanis kétféle egyszerűsítéssel dolgozik. Foglalkozik olyan dolgokkal amelyek jól mérhetőek és jól előrejelezhetőek, de validitási problémákt vetnek fel, ha azt nézzük mennyire jól írják le a valóságot, vagy pedig nem rugaszkodnak el a valóságtól, de akkor elrugaszkodnak a tudományos igényességtől.
Ezeket a problémákat végig éreztem pszichológiai tanulmányaim során és újra megjelentek a közgazdaságtan óráimon is, de a kérdés tabunak tűnt, soha nem sikerült érdemben beszélni róla.
Krugman cikke azért volt nagyon érdekes számomra, mert sok ponton úgy éreztem ezeket a tabukat feszegeti, azon kérdéseket, kritikákat fogalmazza meg amelyek bennem is felmerültek és amelyek fontosnak és relevánsnak tűnnek. Lehet hogy Krugman ideológiailag elkötelezett, sok kérdésfelvetésben én is ezt éreztem, de Pete Péter válaszában sem látok semmilyen választ a feltett kérdésekre. Készséggel elhiszem, hogy az akadémia zöme számára ez magától értetődő, de én még mindig azt remélem, hogy ez az érdeklődő számára is megfogalmazható.
Pete Péter -mint sok előadó- egyik első előadását indította azzal a kérdésfelvetéssel, hogy miért foglalkozunk közgazdaságtudománnyal, illetve később arról beszéltünk, hogy ez miért különb a horoszkópoknál. A válasz természetesen az volt, hogy a tudományos, racionális gondolkodás meg kell hogy feleljen alapvető kritériumoknak, kell hogy legyen értéke a társadalom számára, ki kell állnia a tudományos vizsgálat próbáit.
Mindkét tudományággal az volt a legfontosabb problémám, hogy úgy éreztem van egy alapvető dilemma amiről hallgat, de ami alapjaiban érinti a lényegét (bár megjelenése némileg eltér egymástól). Ugyanis kétféle egyszerűsítéssel dolgozik. Foglalkozik olyan dolgokkal amelyek jól mérhetőek és jól előrejelezhetőek, de validitási problémákt vetnek fel, ha azt nézzük mennyire jól írják le a valóságot, vagy pedig nem rugaszkodnak el a valóságtól, de akkor elrugaszkodnak a tudományos igényességtől.
Ezeket a problémákat végig éreztem pszichológiai tanulmányaim során és újra megjelentek a közgazdaságtan óráimon is, de a kérdés tabunak tűnt, soha nem sikerült érdemben beszélni róla.
Krugman cikke azért volt nagyon érdekes számomra, mert sok ponton úgy éreztem ezeket a tabukat feszegeti, azon kérdéseket, kritikákat fogalmazza meg amelyek bennem is felmerültek és amelyek fontosnak és relevánsnak tűnnek. Lehet hogy Krugman ideológiailag elkötelezett, sok kérdésfelvetésben én is ezt éreztem, de Pete Péter válaszában sem látok semmilyen választ a feltett kérdésekre. Készséggel elhiszem, hogy az akadémia zöme számára ez magától értetődő, de én még mindig azt remélem, hogy ez az érdeklődő számára is megfogalmazható.
Steve 2009.09.07. 11:13:54
Első körben például tudna valaki javasolni olyan irodalmat amely ennek a vitának a lényegével foglalkozik,pl. azoncikkek közül, amely bebizonyította elméletileg hogy a keynesizmus haszontalan?
londres 2009.09.07. 15:32:54
mélyen egyetértek, különösen a végével...sajnos mo-n máshogy mennek a dolgok, kicsit lassú, kicsit lekvár, kicsit amatőr....sokat gondolkodtam már rajta, hogy vajon van-e eme jellegzetességnek bármi előnye???
ricardo 2009.09.07. 18:31:34
@ricardo:
Rothbard: A Note On Mathematical Economics. Hm. Rothbard egy kifejezetten kantiánus episztemológiai alapvetésből indul ki: a természet belső összefüggéseit nem ismerhetjük, a történések magánvaló ok-okozatisága rejtve marad; az ember nem tudhatja, hogy a dolgok maguk milyen maximákat ’követnek’, vagyis azt, hogy miben is áll a természeti folyamatok an sich indítéka. A természeti jelenségeknek csak a kvantitatív funkcionális összefüggéseit írhatjuk le. Erre jó a matek, és elég is. Ezzel szemben az emberi cselekvés az ember számára megismerhető, amennyiben képesek vagyunk a cselekvés maximáit, azaz annak indítékait megérteni. Azaz, az emberi cselekvés eredményét nem csak mint valami idegen és külső végállapotot ismerhetjük meg, hanem annak belső mozgatórugóit is, a történések ’értelmét’ is. Innen Rothbard okfejtése. A matematikai közgazdaságtan mint olyan, azért ’értelmetlen’, mert a formális matematikai egyenletekbe soha semmilyen öncélú emberi cselekvés indítéka (’értelme’) nem foglalható bele, ily módon azok soha semmilyen az emberi cselekvésekből fakadó állapotot nem is magyarázhatnak meg, illetve jelezhetnek ’tudományosan’ előre. A matematikai formuláknak nem lehet tudományos értelemben vett prediktív erejük. A jövő nem a regressziós együtthatókon múlik, hanem az emberek jövőbeni döntésein. A regressziós egyenletek ugyan ex post leírhatnak külsődleges, funkcionális mennyiségi összefüggéseket kvantitatív változók között, de ez önmagában soha nem magyaráz meg semmilyen gazdasági állapotot. Egy gazdasági helyzet ’megértése’ azt jelenti, hogy megértjük, hogy az emberek miért úgy viselkedtek, ahogy viselkedtek, megértjük az indítékokat, a maximákat. A közgazdaságtan valójában mindig csak ’irodalom’, és nem is lehet más. Mennyiségi közgazdaságtan nincs.
Rothbard: A Note On Mathematical Economics. Hm. Rothbard egy kifejezetten kantiánus episztemológiai alapvetésből indul ki: a természet belső összefüggéseit nem ismerhetjük, a történések magánvaló ok-okozatisága rejtve marad; az ember nem tudhatja, hogy a dolgok maguk milyen maximákat ’követnek’, vagyis azt, hogy miben is áll a természeti folyamatok an sich indítéka. A természeti jelenségeknek csak a kvantitatív funkcionális összefüggéseit írhatjuk le. Erre jó a matek, és elég is. Ezzel szemben az emberi cselekvés az ember számára megismerhető, amennyiben képesek vagyunk a cselekvés maximáit, azaz annak indítékait megérteni. Azaz, az emberi cselekvés eredményét nem csak mint valami idegen és külső végállapotot ismerhetjük meg, hanem annak belső mozgatórugóit is, a történések ’értelmét’ is. Innen Rothbard okfejtése. A matematikai közgazdaságtan mint olyan, azért ’értelmetlen’, mert a formális matematikai egyenletekbe soha semmilyen öncélú emberi cselekvés indítéka (’értelme’) nem foglalható bele, ily módon azok soha semmilyen az emberi cselekvésekből fakadó állapotot nem is magyarázhatnak meg, illetve jelezhetnek ’tudományosan’ előre. A matematikai formuláknak nem lehet tudományos értelemben vett prediktív erejük. A jövő nem a regressziós együtthatókon múlik, hanem az emberek jövőbeni döntésein. A regressziós egyenletek ugyan ex post leírhatnak külsődleges, funkcionális mennyiségi összefüggéseket kvantitatív változók között, de ez önmagában soha nem magyaráz meg semmilyen gazdasági állapotot. Egy gazdasági helyzet ’megértése’ azt jelenti, hogy megértjük, hogy az emberek miért úgy viselkedtek, ahogy viselkedtek, megértjük az indítékokat, a maximákat. A közgazdaságtan valójában mindig csak ’irodalom’, és nem is lehet más. Mennyiségi közgazdaságtan nincs.
Rorgosh 2009.09.07. 19:31:55
@ricardo:
Természetesen el lehet vetni az elméleti megalapozások módszerét arra hivatkozva, hogy az esetek mintegy 5-10%-ban hibás előrejelzést adnak. Belátom, ez sokkal rosszabb mint a jó öreg tippelős (némi tapasztalattal) 30-40%-os hibás előrejelzési aránya.
Persze az egész közgazdaságtudomány nagy problémája, hogy alapvetően társadalmi folyamatokra alapvetően a reáltudományoktól átvett módszereket próbál ráilleszteni. Még nagyobb problémája, hogy míg a mérnökhallgató már az egyetem első évében hall arról, hogy az előrejelzések nem mindig pontosak (a másod- és magasabb rendű egyenletek rendkívül érzékenyek a kezdeti adatok pontosságára) addig láthatólag a közgazdászhallgató nem.
Persze a fizikusok és mérnökök hatalmas előnyben vannak: nem kell túlzó elvárásoknak megfelelniük, és amit mondanak, azt az emberik nem veszik szentírásnak, nem alapozzák arra jövőjüket. Mi több, jobbára szabadon is kísérletezhetnek, pláne, hogy ellenőrzött körülmények között, amely végtelen lehetőséget teremt az elméletek pontosítására (ennek ellenére sincs máig olyan gravitációs modell, amely minden ismert gravitációs jelenséget pontosan írna le...). Sőt, a reáltudományok szakemberek javaslatait nem kell politikusoknak (kik újraválasztásban reménykednek) előadniuk a társadalomnak.
Szegény közgazdászoknak lényegében véve csak a természetes kísérletek vannak - ugye kissé nehéz ügy lenne mondjuk szólni a jegybanknak, hogy kísérletképp emeld 50%-ra a jegybanki alapkamatot, és ezt ismételd meg 50-szer egy 5 éves periódus alatt - ahol bizony a körülmények sem kontrolláltak. Vagyis nehéz pontosan megmondani, hogy mely tényezők alakították ki az események végeredményét. Főképp, hogy jobbára a végeredmény sem ismert, hiszen nincs minden paraméter mérésére lehetőség.
Aki ilyen vizeken próbál egzakt eredményekhez jutni, az bizony bátor ember. Mégis, a sokat szidott elméleti modellek tulajdonképpen többnyire eléggé jó becslést adnak, és épp ez az, ami annyira veszélyes bennük. Ugyanis a gazdaság szereplői hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a modellek nem teljesen pontosak, és csak bizonyos feltételek megléte esetén adnak megbízható előrejelzést. Vagyis a felhasználó gyakorta vakon hisz benne, aztán a közgazdászt szidja, ha a modell nem működött....
A dolog igazából akkor szembeötlő, amikor a döntéshozók tulajdonképpen nem használják a modelleket a döntéseik előkészítésére, ám ha negatív események következnek be, akkor persze nagy lelkesedéssel szidják az amúgy nem is használt modellt...
Persze, végül is nem is kellett volna ezt megírnom. Nem vagyok közgazdász (mázlista mérnök vagyok), nem engem támadnak. Én, ha tévedek, átnézem a jegyzeteim, hogy hol szúrtam el, és bölcsen hallgatok...
Ám azok a döntések, amit most hoznak, az én életemre is kihat. Mert ugyan nem csak kenyéren él az ember, ám ha a hibás döntések miatt kevesebb kenyere lesz az embereknek, akkor azt mindannyian ki fogjuk bírni nevetés nélkül...
Természetesen el lehet vetni az elméleti megalapozások módszerét arra hivatkozva, hogy az esetek mintegy 5-10%-ban hibás előrejelzést adnak. Belátom, ez sokkal rosszabb mint a jó öreg tippelős (némi tapasztalattal) 30-40%-os hibás előrejelzési aránya.
Persze az egész közgazdaságtudomány nagy problémája, hogy alapvetően társadalmi folyamatokra alapvetően a reáltudományoktól átvett módszereket próbál ráilleszteni. Még nagyobb problémája, hogy míg a mérnökhallgató már az egyetem első évében hall arról, hogy az előrejelzések nem mindig pontosak (a másod- és magasabb rendű egyenletek rendkívül érzékenyek a kezdeti adatok pontosságára) addig láthatólag a közgazdászhallgató nem.
Persze a fizikusok és mérnökök hatalmas előnyben vannak: nem kell túlzó elvárásoknak megfelelniük, és amit mondanak, azt az emberik nem veszik szentírásnak, nem alapozzák arra jövőjüket. Mi több, jobbára szabadon is kísérletezhetnek, pláne, hogy ellenőrzött körülmények között, amely végtelen lehetőséget teremt az elméletek pontosítására (ennek ellenére sincs máig olyan gravitációs modell, amely minden ismert gravitációs jelenséget pontosan írna le...). Sőt, a reáltudományok szakemberek javaslatait nem kell politikusoknak (kik újraválasztásban reménykednek) előadniuk a társadalomnak.
Szegény közgazdászoknak lényegében véve csak a természetes kísérletek vannak - ugye kissé nehéz ügy lenne mondjuk szólni a jegybanknak, hogy kísérletképp emeld 50%-ra a jegybanki alapkamatot, és ezt ismételd meg 50-szer egy 5 éves periódus alatt - ahol bizony a körülmények sem kontrolláltak. Vagyis nehéz pontosan megmondani, hogy mely tényezők alakították ki az események végeredményét. Főképp, hogy jobbára a végeredmény sem ismert, hiszen nincs minden paraméter mérésére lehetőség.
Aki ilyen vizeken próbál egzakt eredményekhez jutni, az bizony bátor ember. Mégis, a sokat szidott elméleti modellek tulajdonképpen többnyire eléggé jó becslést adnak, és épp ez az, ami annyira veszélyes bennük. Ugyanis a gazdaság szereplői hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a modellek nem teljesen pontosak, és csak bizonyos feltételek megléte esetén adnak megbízható előrejelzést. Vagyis a felhasználó gyakorta vakon hisz benne, aztán a közgazdászt szidja, ha a modell nem működött....
A dolog igazából akkor szembeötlő, amikor a döntéshozók tulajdonképpen nem használják a modelleket a döntéseik előkészítésére, ám ha negatív események következnek be, akkor persze nagy lelkesedéssel szidják az amúgy nem is használt modellt...
Persze, végül is nem is kellett volna ezt megírnom. Nem vagyok közgazdász (mázlista mérnök vagyok), nem engem támadnak. Én, ha tévedek, átnézem a jegyzeteim, hogy hol szúrtam el, és bölcsen hallgatok...
Ám azok a döntések, amit most hoznak, az én életemre is kihat. Mert ugyan nem csak kenyéren él az ember, ám ha a hibás döntések miatt kevesebb kenyere lesz az embereknek, akkor azt mindannyian ki fogjuk bírni nevetés nélkül...
ricardo 2009.09.07. 20:50:28
@Rorgosh:
Másról van szó. Mises, Hayek és Rothbard figyelmeztet. Óvatosan azzal az ökonometriával! Közgazdász az, aki figyeli a piacokat, és próbáljuk megérteni, hogy az emberek (a bürokraták, a bankárok, a brókerek, az értékpapír minősítők, a befektetési vállalkozok stb., stb.) hogyan viselkednek, milyen indítékból cselekszenék, és hogy mindez aztán összességében milyen folyamatokat eredményez, illetve hogy mindez hova is vezet, ha az emberek nem változtatnak a viselkedésükön, vagyis az indítékaikon. Erről ismerkszik meg a közgazdász. Onnan, hogy árgus szemmel lesi a napi eseményeket. Nézze csak meg, kedves Rorgosh, Krugman blogját (komment a saját cikkéhez), mit ír: „the economy is a complex system of interacting individuals – and these individuals themselves are complex systems”. (Mintha csak Hayeket olvasnánk.) A ’surlódásos’ ökonométerek, a szobatudósok ellenben többnyire nem a piacokat figyelik, a sokféle szereplő sokféle törekvését („complex system”), a gazdasági valós, hús-vér aktorait, hanem a „radically oversimplified” (vagy ahogy Rothbard mondaná, ’értelmetlen’) modelljeiket, meg persze egymás publikációit. És áltatják magukat, hogy a kopár kis formuláikkal tudnak valamit (the pretence of knowledge). A kritika valójában roppant eccerű, az, aki a working papereket vakulja, az ugye nem ér rá a valóságot figyelni. És a valóság arculcsapja. Amire e ’surlódásos’ szobatudósoknak persze nem az a válasza, hogy talán akkor kevesebb modell kellene, hanem hogy még több. Mer az úgymond a tudomány. A differenciálhányados, ahol a hülyeség tart a végtelenbe.
Másról van szó. Mises, Hayek és Rothbard figyelmeztet. Óvatosan azzal az ökonometriával! Közgazdász az, aki figyeli a piacokat, és próbáljuk megérteni, hogy az emberek (a bürokraták, a bankárok, a brókerek, az értékpapír minősítők, a befektetési vállalkozok stb., stb.) hogyan viselkednek, milyen indítékból cselekszenék, és hogy mindez aztán összességében milyen folyamatokat eredményez, illetve hogy mindez hova is vezet, ha az emberek nem változtatnak a viselkedésükön, vagyis az indítékaikon. Erről ismerkszik meg a közgazdász. Onnan, hogy árgus szemmel lesi a napi eseményeket. Nézze csak meg, kedves Rorgosh, Krugman blogját (komment a saját cikkéhez), mit ír: „the economy is a complex system of interacting individuals – and these individuals themselves are complex systems”. (Mintha csak Hayeket olvasnánk.) A ’surlódásos’ ökonométerek, a szobatudósok ellenben többnyire nem a piacokat figyelik, a sokféle szereplő sokféle törekvését („complex system”), a gazdasági valós, hús-vér aktorait, hanem a „radically oversimplified” (vagy ahogy Rothbard mondaná, ’értelmetlen’) modelljeiket, meg persze egymás publikációit. És áltatják magukat, hogy a kopár kis formuláikkal tudnak valamit (the pretence of knowledge). A kritika valójában roppant eccerű, az, aki a working papereket vakulja, az ugye nem ér rá a valóságot figyelni. És a valóság arculcsapja. Amire e ’surlódásos’ szobatudósoknak persze nem az a válasza, hogy talán akkor kevesebb modell kellene, hanem hogy még több. Mer az úgymond a tudomány. A differenciálhányados, ahol a hülyeség tart a végtelenbe.
petepeter 2009.09.07. 21:23:03
@Steve: lapozz előre a fiskális stimulusról szóló posztig. Azon, és annak irodalomjegyzékén elindulhatsz.
ricardo 2009.09.07. 21:53:46
@Steve:
Kedves Steve! Maradjunk az osztrákoknál (akiket annyira azért nem szeretek:))
Egy kötet Hazlitt szerkesztésében:
mises.org/store/Critics-of-Keynesian-Economics-P559.aspx
A kötetet innen letöltheti:
www.mises.org/books/critics.pdf
Illetve újra Hazlitt:
mises.org/store/Failure-of-the-New-Economics-The-P337.aspx
Ez a könyv is letölthető:
www.mises.org/books/failureofneweconomics.pdf
Kedves Steve! Maradjunk az osztrákoknál (akiket annyira azért nem szeretek:))
Egy kötet Hazlitt szerkesztésében:
mises.org/store/Critics-of-Keynesian-Economics-P559.aspx
A kötetet innen letöltheti:
www.mises.org/books/critics.pdf
Illetve újra Hazlitt:
mises.org/store/Failure-of-the-New-Economics-The-P337.aspx
Ez a könyv is letölthető:
www.mises.org/books/failureofneweconomics.pdf
Steve 2009.09.08. 08:00:57
Köszönöm, elolvasom őket.
ricardo 2009.09.08. 09:13:42
@ricardo:
Egyébiránt Milton Friedman a The Methodology of Positive Economics című híres tanulmányában ugyanabból a kanti episztemológiai alapállásból indul ki, mint Rothbard. És mégis mennyire más a konklúzió! Vegyük Frideman egy példáját a tanulmányból. Íme egy feltevés: a levelek úgy nőnek a fán, hogy ezáltal maximalizáják a kapott fény mennyiségét az adott körülmények között; a levelek a fény felé ’törekszenek’. Ez a feltevés komoly prediktív erővel bír. Jól magyarázza pl. azt, hogy a fák déli oldalán sűrűbbek a levelek, mint az északin, a lejtős oldalon szinte alig nőnek levelek stb. Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a levelek bármire is ’törekednének’. A fák levélzete nagy valószínűség szerint nem azért sűrűbb a déli oldalukon, mint az északin, mert maguknak a leveleknek bármi célja lenne, hanem éppenséggel azért, mert ahol nem éri kellő fény a fát, ott egyszerűen nem nő levél. Mindazonáltal Friedman szerint a dolgok ilyetén magánvaló, an sich kauzalitása mindaddig érdektelen, amíg egy feltevés jó prediktív erővel bír. A levelek úgy ’viselkednek’, mintha a fényre törekednének. Ez sok mindent megmagyaráz, tehát jó föltevés, függetlenül attól, hogy a levelek ’viselkednek-e’ egyébként. Másik Friedman példa. Ha meg kívánjuk becsülni egy profi biliárdjátékos várható lökéseit, akkor a legjobb föltevés az, hogy a biliárdjátékos úgy lök, mintha a golyó optimális irányát meghatározó különféle matematikai képleteket, és egyéb bonyolult iterációs algoritmusokat számolna. Kérdés, hogy a biliárdjátékosok valóban mátrixegyenleteket oldanak-e meg egy-egy lökés előtt? Valószínűleg nem. Ámde nem is érdekes, hogy valójában (an sich) mi játszódik le egy-egy profi biliárdjátékosban. Ha az a föltevés, hogy a biliárd játékos fejben mátrixegyenleteket számol jól becsli annak egyes lökéseit, akkor ez jó föltevés. Olyan mintha ilyen számításokat végezne. Olyan mintha a levél a fény felé ’törekedne’. Vagyis Friedman szerint a modellek föltevései önmagukban lehetnek nagyon leegyszerűsítettek, valóságidegenek, sőt akár irreálisak is, ha egyébként jól becslik a tényeket. A primitív, „radically oversimplified” matek-modellek mindaddig jók, amíg jók a becsléseik. Látható tehát, hogy ugyanaz az episztemológiai alapállás mennyire más metoldológiai megfontolásokra vezethet.
Egyébiránt Milton Friedman a The Methodology of Positive Economics című híres tanulmányában ugyanabból a kanti episztemológiai alapállásból indul ki, mint Rothbard. És mégis mennyire más a konklúzió! Vegyük Frideman egy példáját a tanulmányból. Íme egy feltevés: a levelek úgy nőnek a fán, hogy ezáltal maximalizáják a kapott fény mennyiségét az adott körülmények között; a levelek a fény felé ’törekszenek’. Ez a feltevés komoly prediktív erővel bír. Jól magyarázza pl. azt, hogy a fák déli oldalán sűrűbbek a levelek, mint az északin, a lejtős oldalon szinte alig nőnek levelek stb. Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a levelek bármire is ’törekednének’. A fák levélzete nagy valószínűség szerint nem azért sűrűbb a déli oldalukon, mint az északin, mert maguknak a leveleknek bármi célja lenne, hanem éppenséggel azért, mert ahol nem éri kellő fény a fát, ott egyszerűen nem nő levél. Mindazonáltal Friedman szerint a dolgok ilyetén magánvaló, an sich kauzalitása mindaddig érdektelen, amíg egy feltevés jó prediktív erővel bír. A levelek úgy ’viselkednek’, mintha a fényre törekednének. Ez sok mindent megmagyaráz, tehát jó föltevés, függetlenül attól, hogy a levelek ’viselkednek-e’ egyébként. Másik Friedman példa. Ha meg kívánjuk becsülni egy profi biliárdjátékos várható lökéseit, akkor a legjobb föltevés az, hogy a biliárdjátékos úgy lök, mintha a golyó optimális irányát meghatározó különféle matematikai képleteket, és egyéb bonyolult iterációs algoritmusokat számolna. Kérdés, hogy a biliárdjátékosok valóban mátrixegyenleteket oldanak-e meg egy-egy lökés előtt? Valószínűleg nem. Ámde nem is érdekes, hogy valójában (an sich) mi játszódik le egy-egy profi biliárdjátékosban. Ha az a föltevés, hogy a biliárd játékos fejben mátrixegyenleteket számol jól becsli annak egyes lökéseit, akkor ez jó föltevés. Olyan mintha ilyen számításokat végezne. Olyan mintha a levél a fény felé ’törekedne’. Vagyis Friedman szerint a modellek föltevései önmagukban lehetnek nagyon leegyszerűsítettek, valóságidegenek, sőt akár irreálisak is, ha egyébként jól becslik a tényeket. A primitív, „radically oversimplified” matek-modellek mindaddig jók, amíg jók a becsléseik. Látható tehát, hogy ugyanaz az episztemológiai alapállás mennyire más metoldológiai megfontolásokra vezethet.
Englishman 2009.09.08. 15:27:26
Azt érdemes megjegyezni a hatékony piacok hipotézisével kapcsolatban, hogy a hipotézis csak annyit mond, hogy az árak tükrözik az adott
pillanatban a piac szereplők rendelkezésére álló információkat. You cannot beat the market.
Ez ugyan vitatott állítás, de nem következik belőle, hogy (a) ne lehetnének buborékok, (b) ne lehetnének félre árazások, (c) az
információk pontosak, (d) minden piaci szereplőknek racionális.
Krugman kissé saját szája íze szerint alakította a fogalmat, hogy megfeleljen annak az érvelésnek, amelybe bele akarta gyömöszölni. Not very nice indeed.
pillanatban a piac szereplők rendelkezésére álló információkat. You cannot beat the market.
Ez ugyan vitatott állítás, de nem következik belőle, hogy (a) ne lehetnének buborékok, (b) ne lehetnének félre árazások, (c) az
információk pontosak, (d) minden piaci szereplőknek racionális.
Krugman kissé saját szája íze szerint alakította a fogalmat, hogy megfeleljen annak az érvelésnek, amelybe bele akarta gyömöszölni. Not very nice indeed.
ricardo 2009.09.09. 12:53:13
(ismerszik meg, arcul csapja stb., stb.) :(
Folytatva Friedmant. Az, hogy a levelek fény-maximalizálok – jó feltevés. Jóllehet a levelek nem maximalizálnak a világon semmit. És ugyanígy: vállalkozók haszon-maximalizálók. De így van ez? Gyanítható, hogy a vállalkozók döntéseit többnyire nem a cég határköltség-függvénynek meg határbevétel-függvényének a metszéspontja határozza meg. Nota bene, a legtöbb üzletembernek, elhihetjük, fogalma sincs arról, hogy mi az. Akkor már százszor inkább az animal spirits. Abból is döntően csak az animal. Végeredményben, és nagy általában viszont mégis olyan, mintha a vállalkozók azt a maximát követnék, hogy a termelés határköltségének egyenlőnek kell lennie a határbevétellel (legalábbis tegyük most föl, hogy így van). És akkor jön a kérdés. Vajon a modell jósága (prediktív ereje) igazolja a föltevést, vagy a föltevés igazsága adja modellt?
Folytatva Friedmant. Az, hogy a levelek fény-maximalizálok – jó feltevés. Jóllehet a levelek nem maximalizálnak a világon semmit. És ugyanígy: vállalkozók haszon-maximalizálók. De így van ez? Gyanítható, hogy a vállalkozók döntéseit többnyire nem a cég határköltség-függvénynek meg határbevétel-függvényének a metszéspontja határozza meg. Nota bene, a legtöbb üzletembernek, elhihetjük, fogalma sincs arról, hogy mi az. Akkor már százszor inkább az animal spirits. Abból is döntően csak az animal. Végeredményben, és nagy általában viszont mégis olyan, mintha a vállalkozók azt a maximát követnék, hogy a termelés határköltségének egyenlőnek kell lennie a határbevétellel (legalábbis tegyük most föl, hogy így van). És akkor jön a kérdés. Vajon a modell jósága (prediktív ereje) igazolja a föltevést, vagy a föltevés igazsága adja modellt?
mr keynes 2009.09.09. 14:54:21
Ugyanmár, Krugman egy hülye.
Méghogy le a matematikával.
Zalai a király és kész.
Méghogy le a matematikával.
Zalai a király és kész.
Rorgosh 2009.09.09. 20:23:22
@ricardo:
A maximalizációra történő törekvés tulajdonképpen megtévesztő, mint ahogy az írott nyelv gyakorta az. Mindennapi életemben is látom,hogy elmondva és leírva ugyanazt két különböző értelmet, jelentést kapunk.
A vállalkozók többsége ugyan valóban aligha néz meg bármiféle határérték függvényt, azonban ez érdekes módon nem jelenti azt, hogy nem használja őket.
Egy egyszerű példával: a vállalkozónak - tapasztalatai alapján - vannak bizonyos elképzelései arról, hogy egy adott munkát elvégző embernek mennyit kell fizetnie. Ha ennél alacsonyabb bért kínál, úgy az a veszély fenyegeti, hogy nem, vagy csak jelentős késedelemmel jut hozzá a munkaerőhöz, ami - közgazdász szemmel - csökkentené a hasznát.
Nézzük a vállalkozó szemével: ő bizony csak a munka elvégzésére vesz fel bárkit, nem állami cég ő, hogy láblógatásért fizessen. Van egy (az egyszerűség kedvéért) megrendelése, és annak bizony van határideje is. Ha nem teljesít határidőre, akkor vagy kötbért fizettetnek vele, vagy egyszerűen elveszíti a megrendelést, és - legalábbis attól a megrendelőtől - többet nem is kap. Esetleg mindkettő.
Mit csinál tehát? Ismeri a saját profilja árait, és tapasztalatai révén jól meg tudja becsülni, hogy mennyi pénzért mennyi időn belül lesz munkaereje. Azt meg fixre tudja, hogy mennyi bérköltség fér bele a megrendelésbe, hogy neki is maradjon. Ha nem szoros a határidő, akkor egy átlag bért próbál be, lesz is hamar - de valószínűleg nem azonnal - alkalmas jelentkező. Ha szoros a határidő, akkor pedig mond egy szép nagy - de a költségvetésébe még beférő - számot, és felhív néhány ismerőst. Nem kell rajta meglepődni, ha másnap reggel már nála kezd valaki...
Ha a vállalkozó oldaláról nézzük, akkor semmiféle határhaszon és más függvényt nem látunk, ám ha ezt statisztikailag elemezzük, akkor bizony csak előugranak azok a függvények.
Ugyanis a vállalkozó tapasztalata a társadalom, a munkaerőpiac eseményeinek ismeretén alapul. Ennyiért vállalták a munkát, ennyiért nem, ennyiért pedig egyesek az édesanyjukat is eladták volna. Ő tulajdonképpen csak választ ezek közül - nem épp finom közelítéses módszerrel. Ám minden vállalkozónak egy kicsit más jön ki, így az ágazati munkaerőpiac összessége lényegében véve megtalálja az adott munka valódi értékét.
Napi folyamatfigyelők vs. szobatudósok. Örök harc ez. Aki a napi folyamatokat figyeli, az meg tudja mondani, hogy holnap, vagy esetleg a jövő évben mi lesz. Bár a sikeresség azért nem túl jelentős egy válság előrejelzésében. Őszintén szólva szinte napról napra több ember jósolta meg ezt a válságot előre, kár, hogy a google nem találja azokat a válság előtti cikkeiket, nyilatkozataikat, amelyek jelezték volna azt...
Ám arra ők képtelenek választ találni, hogy milyen folyamatok, jelenségek, döntések vezettek el az aktuális állapotig. Éppen ezért javaslataik a problémák feloldására nem többek mint puszta találgatások. Ugyanis nem csak a problémák tényleges gyökerét nem ismerik, hanem a következő fellendülést kiváltó okokat sem, így nem is képesek azokat elősegíteni (legfeljebb vak tyúk is talál szeget alapon....)
A "szobatudósok" jobbára nem tapadnak rá a napi eseményekre, inkább egy hosszabb időszak eseményeit, folyamatait vizsgálják. Éppen ebből adódóan ők nem tudják megjósolni, hogy holnap, vagy jövőre mi lesz, ám azt már jobban, hogy mi lesz 10 év múlva, ha - és ez nagyon fontos! - a jelenlegi (értsd: egy legalább 5 éves folyamat) tendenciák nem változnak.
Amilyen rosszak egy válság előre jelzésében, éppen annyira érdemes meghallgatni őket arról, hogy milyen folyamatok vezettek a jelenlegi állapothoz, és ami még fontosabb, hogy mely folyamatok képesek megtörni a visszaesést. Ugyanis ha ismerjük a gazdaság fellendítése irányába ható erőket, úgy azokat lehet segíteni, legalábbis eltakarítani az akadályokat előlük.
Meg kell azt érteni, hogy a napi eseményeket egyszerűen képtelenség mélyebb szinten elemezni - pusztán a szükséges adatok összegyűjtése heteket vehet igénybe, és nem is beszéltünk arról, hogy az üzleti titkok azért titkok, hogy ne árulják el őket - ilyenkor az elemző vagy elvész a részletekben, vagy kénytelen a részleteket feladni az összképért, ami viszont nagyon sokáig nem árulkodik a mélyben húzódó folyamatokról.
Egy elméleti elemzés lehetőséget ad a részletek, és ezáltal a folyamatokat kiváltó erők feltárására, azonban az elemzés vagy nem lesz naprakész, vagy nem lesz pontos. Emellett a nyelvezete szükségszerűen formalizált, amely megtévesztő lehet, ha azt szó szerint, és nem a köznyelvre visszafordítva értelmezzük.
A kérdés az: feladjuk-e a módszert csak azért, mert képtelen napi előrejelzést adni, vagy elfogadjuk - és megpróbáljuk korrigálni - a hibáit, cserében hozzájuthatunk azokhoz az információkhoz, amelyek segíthetnek minket a későbbi döntések meghozatalában?
A maximalizációra történő törekvés tulajdonképpen megtévesztő, mint ahogy az írott nyelv gyakorta az. Mindennapi életemben is látom,hogy elmondva és leírva ugyanazt két különböző értelmet, jelentést kapunk.
A vállalkozók többsége ugyan valóban aligha néz meg bármiféle határérték függvényt, azonban ez érdekes módon nem jelenti azt, hogy nem használja őket.
Egy egyszerű példával: a vállalkozónak - tapasztalatai alapján - vannak bizonyos elképzelései arról, hogy egy adott munkát elvégző embernek mennyit kell fizetnie. Ha ennél alacsonyabb bért kínál, úgy az a veszély fenyegeti, hogy nem, vagy csak jelentős késedelemmel jut hozzá a munkaerőhöz, ami - közgazdász szemmel - csökkentené a hasznát.
Nézzük a vállalkozó szemével: ő bizony csak a munka elvégzésére vesz fel bárkit, nem állami cég ő, hogy láblógatásért fizessen. Van egy (az egyszerűség kedvéért) megrendelése, és annak bizony van határideje is. Ha nem teljesít határidőre, akkor vagy kötbért fizettetnek vele, vagy egyszerűen elveszíti a megrendelést, és - legalábbis attól a megrendelőtől - többet nem is kap. Esetleg mindkettő.
Mit csinál tehát? Ismeri a saját profilja árait, és tapasztalatai révén jól meg tudja becsülni, hogy mennyi pénzért mennyi időn belül lesz munkaereje. Azt meg fixre tudja, hogy mennyi bérköltség fér bele a megrendelésbe, hogy neki is maradjon. Ha nem szoros a határidő, akkor egy átlag bért próbál be, lesz is hamar - de valószínűleg nem azonnal - alkalmas jelentkező. Ha szoros a határidő, akkor pedig mond egy szép nagy - de a költségvetésébe még beférő - számot, és felhív néhány ismerőst. Nem kell rajta meglepődni, ha másnap reggel már nála kezd valaki...
Ha a vállalkozó oldaláról nézzük, akkor semmiféle határhaszon és más függvényt nem látunk, ám ha ezt statisztikailag elemezzük, akkor bizony csak előugranak azok a függvények.
Ugyanis a vállalkozó tapasztalata a társadalom, a munkaerőpiac eseményeinek ismeretén alapul. Ennyiért vállalták a munkát, ennyiért nem, ennyiért pedig egyesek az édesanyjukat is eladták volna. Ő tulajdonképpen csak választ ezek közül - nem épp finom közelítéses módszerrel. Ám minden vállalkozónak egy kicsit más jön ki, így az ágazati munkaerőpiac összessége lényegében véve megtalálja az adott munka valódi értékét.
Napi folyamatfigyelők vs. szobatudósok. Örök harc ez. Aki a napi folyamatokat figyeli, az meg tudja mondani, hogy holnap, vagy esetleg a jövő évben mi lesz. Bár a sikeresség azért nem túl jelentős egy válság előrejelzésében. Őszintén szólva szinte napról napra több ember jósolta meg ezt a válságot előre, kár, hogy a google nem találja azokat a válság előtti cikkeiket, nyilatkozataikat, amelyek jelezték volna azt...
Ám arra ők képtelenek választ találni, hogy milyen folyamatok, jelenségek, döntések vezettek el az aktuális állapotig. Éppen ezért javaslataik a problémák feloldására nem többek mint puszta találgatások. Ugyanis nem csak a problémák tényleges gyökerét nem ismerik, hanem a következő fellendülést kiváltó okokat sem, így nem is képesek azokat elősegíteni (legfeljebb vak tyúk is talál szeget alapon....)
A "szobatudósok" jobbára nem tapadnak rá a napi eseményekre, inkább egy hosszabb időszak eseményeit, folyamatait vizsgálják. Éppen ebből adódóan ők nem tudják megjósolni, hogy holnap, vagy jövőre mi lesz, ám azt már jobban, hogy mi lesz 10 év múlva, ha - és ez nagyon fontos! - a jelenlegi (értsd: egy legalább 5 éves folyamat) tendenciák nem változnak.
Amilyen rosszak egy válság előre jelzésében, éppen annyira érdemes meghallgatni őket arról, hogy milyen folyamatok vezettek a jelenlegi állapothoz, és ami még fontosabb, hogy mely folyamatok képesek megtörni a visszaesést. Ugyanis ha ismerjük a gazdaság fellendítése irányába ható erőket, úgy azokat lehet segíteni, legalábbis eltakarítani az akadályokat előlük.
Meg kell azt érteni, hogy a napi eseményeket egyszerűen képtelenség mélyebb szinten elemezni - pusztán a szükséges adatok összegyűjtése heteket vehet igénybe, és nem is beszéltünk arról, hogy az üzleti titkok azért titkok, hogy ne árulják el őket - ilyenkor az elemző vagy elvész a részletekben, vagy kénytelen a részleteket feladni az összképért, ami viszont nagyon sokáig nem árulkodik a mélyben húzódó folyamatokról.
Egy elméleti elemzés lehetőséget ad a részletek, és ezáltal a folyamatokat kiváltó erők feltárására, azonban az elemzés vagy nem lesz naprakész, vagy nem lesz pontos. Emellett a nyelvezete szükségszerűen formalizált, amely megtévesztő lehet, ha azt szó szerint, és nem a köznyelvre visszafordítva értelmezzük.
A kérdés az: feladjuk-e a módszert csak azért, mert képtelen napi előrejelzést adni, vagy elfogadjuk - és megpróbáljuk korrigálni - a hibáit, cserében hozzájuthatunk azokhoz az információkhoz, amelyek segíthetnek minket a későbbi döntések meghozatalában?
ricardo 2009.09.10. 11:05:36
@Rorgosh:
Na ja, ezt a válságot mindenki előre látta. Tkp. még én is. :)) 2007-ben mint diák egy bankfióknál voltam gyakorlaton, és készítettem a fióknak egy kis beszámolót a megelőző években történt hitelállományi változásáról, összehasonlítva a bank más fiókjaival, valamint a Mo. működő bankokkal. A lakáscélú CHF alapú jelzáloghitel állomány robbanásszerűen növekedett. Minden szinten. Igazán nem kellett túl nagy ökonométernek lenni, egy sima oszlopdiagrammról is jól látszott, hogy mi történik. Szóval éreztem is, hogy ebből még baj lesz. :))
Na ja, ezt a válságot mindenki előre látta. Tkp. még én is. :)) 2007-ben mint diák egy bankfióknál voltam gyakorlaton, és készítettem a fióknak egy kis beszámolót a megelőző években történt hitelállományi változásáról, összehasonlítva a bank más fiókjaival, valamint a Mo. működő bankokkal. A lakáscélú CHF alapú jelzáloghitel állomány robbanásszerűen növekedett. Minden szinten. Igazán nem kellett túl nagy ökonométernek lenni, egy sima oszlopdiagrammról is jól látszott, hogy mi történik. Szóval éreztem is, hogy ebből még baj lesz. :))
ricardo 2009.09.11. 08:08:37
Mármint a kis magyar építőipari business cyclet sikerült ilyen korán megértenem. Ámbár ez a szövegből nyilvánvaló.
Rorgosh 2009.09.11. 17:05:17
@ricardo:
Lehet, hogy te előre láttad, ám a legtöbb ma nyilatkozó ezt nem tudja igazolni. Sőt. A válság előtti nyilatkozataik egyértelműen arra utalnak, hogy nem számoltak középtávon jelentős gazdasági megtorpanással. Ugyan az ingatlanpiac gondjait már sejtették, ám a legtöbbük az angol ingatlanpiac mintájára történő csendes leereszkedésre számított - főképp, hogy ennek már látszódtak a jelei.
Egy kezem elég rá, hogy megszámoljam, kik azok, akik még ténylegesen a válság előtt nyilatkoztak egy lehetséges közeljövőbeli válságról... Krugman valóban megjósolta, de követői...
Lehet, hogy te előre láttad, ám a legtöbb ma nyilatkozó ezt nem tudja igazolni. Sőt. A válság előtti nyilatkozataik egyértelműen arra utalnak, hogy nem számoltak középtávon jelentős gazdasági megtorpanással. Ugyan az ingatlanpiac gondjait már sejtették, ám a legtöbbük az angol ingatlanpiac mintájára történő csendes leereszkedésre számított - főképp, hogy ennek már látszódtak a jelei.
Egy kezem elég rá, hogy megszámoljam, kik azok, akik még ténylegesen a válság előtt nyilatkoztak egy lehetséges közeljövőbeli válságról... Krugman valóban megjósolta, de követői...