A gazdaságtörténészek valósággal ficánkolnak válság idején. Eichengreen (és számos szerzőtársa) után most Alan Taylor (és szerzőtársa) is jól beszól a makromodellezőknek: hát honnan is tudnátok, hogy mi van ilyenkor, amikor sose láttatok még ilyet? Valóban, a főáram absztrakt, deduktív modelljeit olyan időszakok ihlették, amelyekben nem nagyon volt hitelpiaci turbulencia, eszközárbuborék, pénzügyi válság. És a makromodellezők csak olyan adatokra tudják illeszteni a modelljeiket, amelyek a mintaidőszak döntő részében bizony a nagy mérséklődést tükrözik. Így hát ilyenkor különösen jól jönnek a történészek, akiktől sokat tanulhatunk hosszú távú trendekről és a régmúlt válságepizódjairól. Nem csoda, hogy a pénzügyi válságok irodalma sokkal előrébb jár a válságepizódok induktív feltérképezésében és néhány eléggé kézenfekvő tanulság összegyűjtésében (a hitelezés gyors felfutása sérülékennyé tesz, az output meg visszaesik válság idején), mint a Nagy Válságmodell kidolgozásában (pláne alkalmazásában). 

A Schularick-Taylor tanulmányban a vizsgálati minta - a válságirodalomban szokásossal ellentétben - nem roppant különböző országok nehezen összevethető krízisepizódjainak halmaza, hanem mindössze 12 mindig is fejlett ország adatait tartalmazza, viszont csaknem 140 évre (1870-ig) visszamenően. Hogy mit tanulhatunk a hosszú mintából? Egyrészt azt, hogy a második világháborút és az aranystandard felbomlását követően megszűnt a stabilnak hitt hosszú távú együttmozgás a pénzmennyiség és a bankrendszer eszközei/forrásai  között, a hitelállomány mind a pénzmennyiségél, mind a betétállománynál bizony jóval meredekebb trend mentén alakult. Másrészt azt, hogy a gazdaságpolitikát máig kísérti a gazdasági világválság és a defláció réme, így aztán a minta második felében a válságepizódokat agresszív monetáris lazítás követi. Igaz ugyan, hogy a válságok reálgazdasági hatásai nem tompultak, de persze sosem tudhatjuk, milyen rossz lett volna, ha még a monetáris politika is keménykedik. Végül a mélyütés a makromodellezőknek: a hitelállomány bővülése bármely más indikátornál jobban jelzi előre a pénzügyi válságot, amit a szerzők úgy interpretálnak, hogy a pénzügyi rendszer nem felnagyítja a sokkot (vesszen az akcelerátor!), hanem maga a sokk (éljen Minsky!). Ja, és a jegybankárok rosszul teszik, ha nem figyelnek a történelemre. 

Szerencsére figyelnek.